Veres Erika: Picea abies

Szökőév van. A „járványkert” immár negyedik éve üzemel. Hajt, virágzik, szárad, vegetál, hajt, virágzik, szárad, vegetál. Csigák mindenütt. Anyám anyósára én is csak anyósként tudok tekinteni, állapítja meg Ümmühan. Árnyékliliom, jut eszébe – nagymamákról képzelegni! Soha nem volt. Nem járt, vagy mi. A nagypapák meg nem fontosak. Tőlük nyugodtan eltekinthetünk. Milyen fura! Ez idáig föl sem tűnt neki ez az álláspont: hogy rokonainak még hiányozni sem volt lehetőségük az ő életéből. Elsiklott fölöttük a gondolat, érzelmi kapocs nélkül emlékezetében csupán néhány fáradt poén őrzi repedezett arckristályukat. Valaha élt nők és férfiak, akiket nem ismert, mégis magában hordozza sejtjeiket. Magába tekintve rájuk ismer vajon? Meddig ér benne a múlt, és honnan kezdődik ő? Így mereng tovább. Vasárnap délutánok a sárga belű kávéscsészével, amelyet markában tart. Ő nem őröli a kávét, ahogy dédnagyanyja [őrölte vala, őröli vala, őrölé, őrölte]. Ümmühan kinyitja az üveget, és leforrázza a granulátumot. Mintha egy kupac kutyaeledel lenne ott a csésze alján. Ezt issza. A közönséges luc „[t]ermetes fa; koronája szabályos kúp alakú, ágai kezdetben feltörők, majd vízszintesek, később lehajlók. Kérge szürke vagy kissé vöröslő árnyalatú, később repedezett, pikkelyesen leváló. […] Sok kerti formája van.” Na de az ő kertjükben sosem nőtt ilyen. Csak a másik utcában, a szomszéd háza előtt. Hat magas fenyőfa. Neki mindig óriásinak tűntek föl. Azok is voltak, hiszen a hatvanas években épült a ház, az idő tájt ültethették el a fenyőket is. Szarkák, galambok, olykor seregélyek, varjak szálltak rájuk. Rigók. A bagoly. Itt-ott megkerülte a kúpokat néhány denevér satöbbi. A luc tobozára hasonlító karácsonyfadíszeik is voltak. („A kezdetben felálló, visszahajló pikkelylevelű, pirosló tobozvirágzataik hamarosan előrehajló pikkelyű csüngő, 18 cm-re is megnövő tobozzá fejlődnek.”) A Covid-karácsony alkalmával elő is kereste őket. Csak egy hiányzik, a zöldből, a többi (arany, piros, rózsaszín) mind megvan párban. Ezt is dédnagyanyja vásárolta még. (Akinek sírja mellé nem ültettek semmit. Sem árnyékliliomot, sem lucfenyőt.) Nem tudom, mit mondana arra a történetre, ami velem megesett – gondolkodott el megint Ümmühan. De a gólyák tetszenének neki – ma is itt röpködött a kertek fölött kettő. Íves, lassú köröket tettek meg a levegőben, szárnytollaik kifeszítve, lábuk farktolluk alá csapva vagy lóbálva himbálózott – a széljárásnak megfelelően. Csak néztek maguk alá. (A fenyőket kereshették a szomszéd utcában. Azokat ugyanis idén márciusban mind egy szálig kivágták. Szökőév van. Most barátkoznak az új látképpel. Addig is ültetünk nekik újakat.)
A nyelvi változás természetes folyamat. Az, hogy ma már más jelekkel különböztetjük meg a folyamatos múlt (Ümmühan gólyát lát vala) és régmúlt (Ümmühan gólyát látott vala) közti különbséget, még nem vet rossz fényt sem az elbeszélő múltra, sem az igekötőkre. Más korszak, más alak, más funkció. Más elvárás. A Beyazıt meydanıról a Çemberlitaşhoz sétálva észrevevé a Nuruosmaniye dzsámi fölött röpködő madárcsapatot, és gondolá, hogy ezek bizony gólyák. Hogy ezek közül páran a távol-közeli Bulgaristanba vagy a még távolabb-közelebbi Macaristanba tartanak. Majd több tavasz, nyár és tél telik el, hogy ezt rendre figyelé ugyanannál a dzsáminál. És amikor Macaristánból gondol vissza a dzsámira, mert egy épp lombját hajtó diófa ágkupolája a Nuruosmaniye kupoláját juttatja eszébe, akkor Ümmühan kortyol egyet a sárga belű csészéből, amelyet markában tart, és régi ismerősként üdvözli a szomszéd utca lucfenyőit kereső madarakat. „Hajtásai, vesszői tűbordásak, tűi csavarvonalasan, sűrűn állnak, oldalról lapított négyszög-keresztmetszetűek, merevek, szúrós hegyűek, kezdetben hamvasak, később fényes sötétzöldek, az idősebb vesszőkről lehullva, helyükön rövid kis tűalapi ’szálkákat’ hagynak vissza.” Tűalapi szálkákat hagynak vissza, szálkákat hagynak vissza. Hagynak. Vissza, vissza…
A nyelvi változás folyamata párhuzamot mutat a generációk változásának folyamatával. Egy nyelvi jelenség ideje lejár, egy új jelenség föltűnik, elterjed, s beépül a korszak nyelvhasználatába. Valaha élt nők és férfiak, akiket nem ismert, mégis magában hordozza sejtjeiket. A nyelvtörténet a társadalom tükre is egyben. Az évgyűrűk ugyanígy tükrözik évtizedek, évszázadok természeti körülményeit. Folyamatosan mesélik a mi régi-új történeteinket is. A fák jelek, amelyekből olvasni tudunk.