„Úgy szerettem volna utazni, hogy van időm”

Egyeseket a szerelem, vagy épp ellenkezőleg, a szerelmi bánat indít útnak. Másokat az érvényesülés vágya hajt külföldre. Vannak, akik a nagy kalandot keresik. Téged mi hozott mozgásba, és miért éppen Ázsia felé indultál el?
Egyszerűen csak úgy szerettem volna utazni, hogy van időm. Ez az, ami sokaknak nincs. Elmennek az emberek nyaralni, és mire kezdenek úgy igazán belemelegedni, már indulhatnak is haza. Ezt nem akartam. Rájöttem, hogy csak úgy tudok belevágni, ha megteremtem a feltételeket, hogy csak akkor kelljen hazajönnöm, amikor már úgy gondolom. Azért indultam el Ázsia felé, mert korábban jártam már Sri Lankán, Kínában, Thaiföldön, és nagyon tetszett ez a régió. Elég sok utazós blogot olvastam, és azt láttam, hogy  sokan járnak ide. Mivel ekkor még egyedül utaztam, úgy tűnt, kezdetnek jó lesz ez a térség.

Mi alapján választottad ki az úti céljaidat?
Tudtam, hogy a Himalájába szeretnék elmenni. Jött velem egy barátom, aki szintén ide vágyott és ekkorra időzítette a szabadságát. A túrázáshoz szükséges felszerelés nagy részét ő hozta haza, ami által jóval kevesebb lett a csomagom. Kínába azért mentem, mert ott élt egy másik barátom, akit szerettem volna meglátogatni. Még itthon igényeltem Vietnámba egy többszöri belépésre jogosító három hónapos vízumot, amiből végül csak két hónapot töltöttem az országban, mert még Kínában egy új ismerősöm rábeszélt a Fülöp-szigetekre. Innen utaztam Vietnámba, ahol már nagyon elfáradtam a több hónapos hátizsákozás után. Házőrzési lehetőséget kerestem, lehetőleg tengerparton. Így jött szóba Bali. Innen azután rövidebb utakat tettem Mianmarba és Szingapúrba, utána kezdtem alaposan bejárni Indonéziát és Kelet-Timort, egy ismerősömmel pedig eljutottam  Malajziába is. Azt, hogy merre menjek tovább, valahogy mindig az élet alakította.

Mikor érzeted, hogy már több vagy, mint egy tartósan külföldön élő turista? Hogy világutazóvá váltál?
Valójában nem tudom, világutazó vagyok-e, kicsit erősnek érzem magamra ezt a kifejezést. De a lényeget tekintve, határvonalnak azt érzem, amikor meghoztam a döntést, hogy másképp szeretnék élni, felmondtam egy nagyon jó munkahelyen, és változtattam az életemen. Ezután már csak azon járt az eszem, hogyan tudnék állandóan utazni vagy valahol lenni. Persze néha én is hazajövök, de az időm nagy részében valahol máshol vagyok. Szépen, lassan utazóvá váltam.

A létformád alapvetően az úton levésről szól, vagy inkább az a lényeges élmény benne, hogy több helyen is otthon tudsz lenni?
Az biztos, hogy nem az a célom, hogy a világ összes országába eljussak. Nagyon sok helyre többször is visszamentem már, és fogok is. A mai napig azt érzem, hogy Indonézia a második otthonom, holott három éve nem jártam ott. Tulajdonképpen tényleg utazó vagyok. Hajt a kíváncsiság, szeretnék minél többet megtudni a világról, megismerni idegen kultúrákat. És ha nem muszáj, ezt nem szeretném abbahagyni.

Nem volt benned félsz, amikor dobra verted a lakásodat? Ez a lépés olyan visszafordíthatatlanná tesz mindent, nem?
Amikor kicsit kockázatosabb dolgokról van szó, úgy szoktam dönteni, hogy megvizsgálom, mi lehet a legrosszabb, ami történhet. Például: ha eladom a lakásomat, elmegyek valahova, de minden tervem borul, akkor haza tudok-e jönni. Hála istennek, én a szüleimhez bármikor jöhetek, de azt is tudtam, hogy a legrosszabb esetben keresek egy másik munkahelyet, és megfelelt volna  egy albérlet is. Minden változik körülöttünk, mi is változunk, igazodunk a lehetőségekhez. A döntések, azt hiszem, éppen ezért soha nem véglegesek. Ha ma valamit másként csinálnék, az az lenne, hogy egy évvel hamarabb elindultam volna.

Mit gondolsz, min múlik, hogy ez a típusú élet valakinek bejön-e?
Azt hiszem, elsősorban elhatározás és döntés kérdése. Nagyon sok lemondással és áldozattal jár ez a fajta életvitel. A családommal nagyon kevés időt tudok tölteni. Az interneten ugyan tudunk kommunikálni és tudunk videochatelni, de ez nyilvánvalóan nem ugyanaz. Sokkal nehezebb más emberi kapcsolatoknak, így a barátságoknak is a fenntartása. Nem mellékesen ehhez a fajta életmódhoz az igényeket is érdemes lejjebb adni; ez nem olyan, mint egy kéthetes nyaralás. Hosszú távon nem feltétlenül a legdrágább éttermekben eszel, nem a legdrágább helyen szállsz meg, és nem az lesz a prioritás, hogy óceánparton légy állandóan. Ha fejlődő országokba utazol, gyakran élsz majd úgy, mint a helyiek. Kevésbé komfortos a lakhelyed, sokszor nem lesz meleg vized, nem ihatsz a csapból, időnként mindenféle állatok jönnek be a szobádba. Úgyhogy nagyfokú rugalmasságot, alkalmazkodási készséget és egyszerűsítést is igényel ez az életforma. Ezért tényleg nem való mindenkinek. Aki hozzám fordul tanácsért, annak azt szoktam javasolni, hogy még mielőtt eldöntené, hogy mondjuk kiköltözik Balira fél évre, ne hagyjon itthon csapot-papot. Először próbálja ki egy hónapra. Ez alatt ugyanis már nagyon sok nehézség előjön, amivel hosszabb távon számolni kell.

Objektívan szemlélve: van manapság kockázata a távol-keleti utazásnak?
Kockázata mindennek van, és fel kell tudni mérni, hogy kinek mi benne a kockázat. Félsz nem volt bennem, amikor nekivágtam, és most sincs, hogy már kisgyerekünk is van a férjemmel. Persze, itthon kevesebb az esélye, hogy kirabolnak, vagy annak, hogy olyan kórházba kerülsz, ahol nem beszéled a nyelvet, esetleg olyan helyen vagy, ahol nem találsz ételt, amit szívesen megennél. De ezzel együtt Délkelet-Ázsia még mindig az egyik legjobban kitaposott turistaútvonal, még a kevésbé gyakorlott utazók számára is. Ráadásul még a pandémia után is olcsóbb, mint Közép- vagy Dél-Amerika, az Egyesült Államok vagy Európa.

Van arra megfejtésed, miért pont Indonézia vált a második otthonoddá?
Nem tudom megmondani, hogy miért van ez a nagyon erős, láthatatlan vonzalom köztem és Indonézia között. Azt érzem, hogy az előző életemben ott éltem, és valamiért ragaszkodom a helyhez és az emberekhez is. Annyira otthon érzem magam ebben az országban, mint sehol máshol. Mexikóban és Borneón is nagyon jól éreztem magamat, mégsem ezekre a helyekre vágyom vissza, hanem Indonéziába.

Mennyire sikerült beilleszkedned? Megtanultad például a nyelvet? Mi fogott meg a legjobban a kultúrájukból?
Az indonéz nyelvet tanultam meg, ami az országban egy mindenki által használt, közös nyelv. Emellett minden szigetnek, minden népcsoportnak van külön nyelve. Az indonéz kultúra is nagyon sokszínű, de van egy dolog, ami közös, ez pedig a halálhoz való hozzáállás. Mi teljesen máshogy kezeljük az elmúlást, sokszor félünk tőle. Ők az élet természetes velejárójának tekintik, számukra teljesen természetes, és nem is feltétlenül rossz vagy szomorú. Ez nagyon megfogott.

A helyiek mennyire érdeklődtek a te kultúrád iránt? Mit tudnak Magyarországról?
Bevallom, az indonéz ismerősem nem nagyon kérdeztek az itthoni életemről. Ha mutatok nekik képeket, akkor az tetszik nekik, de amúgy nem kérdezik meg, hogy van itthon az iskolába járás, milyen népszokásaink és hagyományaink vannak. Ha magamtól mesélek, azt persze érdeklődve meghallgatják. Arra viszont rá szoktak kérdezni, ami a legfontosabb a számukra, hogy van-e férjem, van-e gyerekem, hol van a családom, esetleg azt is megkérdezik, hogy a családom mit szól ahhoz, hogy én itt vagyok, ilyen messze tőlük.

A könyveidben számtalan olyan információt osztasz meg, amit az átlagos turista nem tud. Például hogy mi a jelentősége, hogy Buddhát milyen pózban ábrázolják. Vagy bemutatod a yao asszonyok hajviseletét, akik saját sampont készítenek és a levágott hajukat hordják és gondozzák. Vannak speciális ismeretek és élmények, amelyeket tudatosan keresel?
Inkább arra próbálnék válaszolni, mi az, amire újra és újra rácsodálkozom. Ezek azok a szürreális helyzetek, amikbe keveredve olyasmit érzek, mintha kívülről szemlélném saját magamat. Mintha nem velem történne meg a dolog. Ezt éreztem a Himalájában, amikor ott túráztam egyedül, ezt, amikor elmentem óriás angolnákat keresni az erdőben, ezt, amikor Tankesiben a halott nagymama szellemének áldozva a csirke szívéből olvastunk üzenetet.

Ha utazunk, több időnk jut magunkra?
Nem feltétlenül. Útközben történnek dolgok, több probléma felmerül, ezeket meg kell oldani. Találkozom emberekkel, kapcsolódom hozzájuk, beszélgetek, elmegyünk ide-oda. De ha családdal együtt utazom, akkor sokkal több időnk jut egymásra. Hármunknak nagyon jót tesz, hogy együtt vagyunk és együtt csinálunk mindent.

Van ára álmaink megvalósításának?
Igen, van. Az egyik, amit már említettem, a kapcsolatok. Ezek megromolhatnak, mert nehéz őket elevenen fenntartani. A másik az, hogy az ember egy csomó szempontból kevésbé kényelmes életet él, és utazás közben sok biztos dolog elvész. Hozzá kell tennem, hogy én ezeket – a biztos munkahelyet, a biztos lakhatást és egzisztenciát – alapvetően álbiztonságnak gondolom.

Múlt év végén jelent meg a harmadik könyved, Keleti mesék címmel. Úton, útfélen tudsz írni, összpontosítva dolgozni?
Nem tudok mindig írni. Ez egy nagyon elmélyült folyamat nálam. Flowban kell lennem és – nevezzük így – szükségem van ihletre. Meg kell hozzá teremtenem a körülményeket, és ha ezek adottak, akkor sem megy mechanikusan a munka. Az sokat segít persze, ha megvannak a szükséges nyersanyagok. Ezért is fontos, hogy ha sokat utazunk, akkor minden este leírjam az aznap történteket egy naplószerűség formájában. Ha ezt máskor teszem meg, akár csak másnap, már teljesen máshogy élnek bennem a dolgok. Már semmi nem olyan friss, az agyam már átrendezi a történetet. Amikor írok, ezeket a vázlatos jegyzeteket veszem elő, összepárosítom a szövegeket a képekkel és az aznap rögzített videókkal, így rekonstruálódik az egész.

A könyvedben arra is kitérsz, mennyire furcsa viszonyunk van a pénzhez. Istenítjük és félünk tőle, miközben csak eszköz. Neked sikerült legyűrnöd a szorongást, hogy egyszer elfogy. Mert – ahogy írod – majd lesz valahogy, ha szükséged van rá, megkeresed. Másutt másként tekintenek a pénzre?
A fejlődő országokban azt láttam, hogy az emberek lényegében napról napra élnek. Nyilván egy jakartai vállalkozóra ez nem igaz, de Balin egy egyszerű helyi lakosra igen. Az a fontos, hogy a mai napra meglegyen a betevő falat, ki tudjuk fizetni az aznapi ceremóniára valót és esetleg a motorjavítást. Úgy vannak vele, hogy az, hogy holnap mi lesz, holnap megoldódik. Nincs tehát pénzügyi tervezés, hogy mi lesz majd nyugdíjaskorukban. Nem is jó ezért előre fizetni, mert akkor azt többnyire azonnal felélik. Raja Ampaton, Új-Guineában többször is előfordult, hogy mondjuk két hétre előre elkérték tőlünk a szállás, ellátás árát. Eltelt egy hét, és már nem volt a pénzből semmi. Tehát hiába fizettünk ki két hetet előre, az utolsó napokban már alig volt mit enni, mert elköltötték másra.

Meddig tartható ez az életforma? Mikor lesz, mikor van vége?
Remélem, hogy sosem lesz vége!

Bödők Gergely