Szomorú születésnapot, Andrej Szaharov!

Miközben az orosz hadsereg a „különleges hadművelet” címén Ukrajnát pusztítja, a béke veszélyes szó lett Oroszországban. A béke mellett felszólalók ezreit tartóztatták le, köztük azt a férfit is, akinek minden bűne az volt, hogy Tolsztoj Háború és békéjével a kezében ácsorgott a moszkvai Vörös téren. Tehát köszönet Gyeripaszkának a megszólalásáért.

Természetesen az atomháborútól való tartózkodás nem egyenlő a békével. Ahogy azt Szaharov, a szovjet hidrogénbomba egyik atyja pontosan tudta, inkább a teljes megsemmisülés elkerülését jelenti. 1968-ban azt írta: „Az atomháború nem tekinthető a politika más eszközökkel való folytatásának (Clausewitz képlete szerint). Az egyetemes öngyilkosság eszköze lenne.”

Hét évvel korábban Szaharov igyekezett erről meggyőzni Nyikita Hruscsovot, a dédapámat is, amikor megpróbálta lebeszélni azoknak a fegyvereknek a gyártásáról és teszteléséről, amelyekhez részben éppen az ő munkájának köszönhetően jutott a Szovjetunió. Szaharov azt gondolhatta, képes lesz hatni Hruscsovra, hiszen az végül is meghirdette a desztalinizációt, és néhány évvel korábban foglyok tömegeit engedte szabadon a gulagról.

Ám Hruscsovot nem hatotta meg Szaharov kérése, sőt, kifejezetten felháborodott a szemtelenségén. „Te bombákat csinálsz és teszteled őket – mondta a Szovjetunió Minisztertanácsának az elnöke a fizikusnak. – Ne akard nekünk megmondani, mi mit csináljunk vagy hogyan viselkedjünk.” Mindenesetre, tette még hozzá Hruscsov ingerülten, a Szovjetunió csak 83 tesztet hajtott végre, míg Amerika 194-et.

Hruscsov biztosan egyetértett Szaharovval abban, hogy az atomháború teljes megsemmisüléshez vezetne, és álmában sem gondolt arra, hogy kirobbantsa. Meggyőződése volt viszont, hogy a nukleáris egyensúly és a katasztrófapolitika – ahogy az az 1962-es kubai rakétaválságban megmutatkozott – szükségszerű. Emlékirataiban azzal érvelt, hogy mindaddig, amíg a Nyugat atomfegyvereket fejleszt, a Szovjetuniónak logikusan ugyanezt kell tennie. Emellett viszont sajnálkozott, amiért durván viselkedett Szaharovval, ezzel a „morális kristállyal”, akit „az egyetemes jó vezérelt”, és aki elkötelezte magát „az emberek jobb életét szolgáló feltételek megőrzése” mellett.

Ennek a durvaságnak aztán meglettek a következményei, legalábbis a Politikai Bizottság ezt állította, amikor 1964-ben leváltotta Hruscsovot. Nemcsak az az érv hangzott el, hogy Hruscsov elhamarkodott és megalapozatlan döntéseket hozott – amit párttársai „voluntarizmusnak” tituláltak –, hanem azt is felrótták neki, hogy rosszul bánt Szaharovval. A kritikát persze a helyén kell kezelni: Hruscsov bukása után a szellemi szabadság és az emberi jogok melletti kiállása miatt Szaharov gyorsan persona non grata lett a szovjet rendszerben.

Több mint 30 évvel a halála után Szaharov ismét az elhallgattatott oldalon áll – az atomháború veszélye pedig ismét nő. Tavaly decemberben a Kreml felszámolta a Memorialt, Oroszország legrégebbi emberi jogi csoportját, amelyet még Szaharov és a szovjet éra más disszidensei hoztak létre 1987-ben, hogy feltárják a sztálinizmus rémtetteit, beleértve a gulagok több tízmilliónyi áldozatának sorsát, valamint hogy kiálljanak a politikai foglyok jogai és az elnyomás további áldozatai mellett.

Szaharovot az akadémiai közegben is törölték. Május 21-én, amit a Moszkvai Állami Egyetemen a fizika napjaként ünnepelnek – egyébként a hagyomány kezdete a Hruscsov-érába nyúlik vissza –, a Fizika Tanszék „elhalasztotta” a Szaharov életéről és eredményeiről szóló előadásokat. Más dolgokkal voltak elfoglalva – így az indoklás. Valóban? Most, amikor Oroszországban, Ukrajnában és Nyugaton is a nukleáris fenyegetés és vádaskodás uralja a közbeszédet, vajon mi lehetett ennél fontosabb?

Az ukrajnai háború negyedik hó­napjába lépve Szergej Lavrov orosz külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy az atomháború kockázata „nagyon jelentős”, ugyanakkor mindenkit biztosított arról, hogy Oroszországnak nem áll szándékában nukleáris fegyvert bevetni. Tekintve, hogy Lavrov az invázió megkezdése után két héttel rezzenéstelen arccal kitartott az állítás mellett, hogy Oroszország nem támadta meg Ukrajnát, ez a biztosíték inkább aggasztó, mint megnyugtató.

A kockázatokat még inkább aláhúzza az a heves diskurzus, amely a nyugati és az orosz sajtóban is teret kapott, s amelyhez mindkét oldalon politikusok és neves közéleti személyiségek adják a nevüket. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azt mondja, az egész világnak fel kell készülnie a taktikai nukleáris fegyverek esetleges bevetésére Ukrajnában. Amerikai tisztségviselők ugyanerre figyelmeztetnek, hozzátéve, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök kényszert érezhet erre a lépésre, ha azt gondolja, kifogyott a lehetőségekből.

Ám ezek a figyelmeztetések könnyen önbeteljesítő próféciává válhatnak. A napokban már a Fehér Ház sajtótitkára is arra intett, hogy vissza kell fogni a nukleáris retorikát. Minden érdekelt fél vezetőinek a javára válna, ha olvasnának egy kis Szaharovot.

Persze, Szaharov örökségének ismerete sehol sem fontosabb, mint Oroszországban. Míg az orosz elit egyes tagjai magánemberként morgolódnak a háború miatt, csak nagyon kevesen merik nyíltan megkérdőjelezni. Gyeripaszka, aki a Kremlhez való állítólagos közelsége miatt a Nyugat által szankcionált oligarchák közé tartozik, egyike a kevés kivételnek. Óvatos, de határozott kijelentéseivel – például hogy Szaharov 1983-as írása, A termonukleáris háború veszélye ismét aktuálissá vált, vagy hogy az emberiségnek „fel kell nőnie” – rávilágított a nukleáris csapást mérlegelő posztok tényleges felelőtlenségére.

A fokozódó elnyomástól kezdve a gazdasági problémákon át a gyors agyelszívásig Oroszország súlyos veszteségeket szenved Putyin háborúja miatt. Szaharov szellemi örökségének feledésbe merülése egy további lépés hátrafelé. Csak remélhetjük, hogy nem egy lépés a globális öngyilkosság irányába.

Nina L. Khrushcheva
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a New York-i The New School professzora 

©Project Syndicate