Szégyenpír az arcon – már a magzatot is sújtja a szegénység

Móricz Zsigmond írta, hogy miután „harsogó elmerültségben” egy órán át olvasta Féja Géza Viharsarok című híres és ma is elemi erővel ható szociográfiáját, hogy „a szégyen égett az arcán”. Bárki, aki már olvasott  a szegénységről szóló, jól megírt munkát, annak ismerős lehet az, amiről Móricz beszélt. Nehéz ezt jól körülírni, de biztosan keveredik benne felháborodás, tehetetlenség, elkeseredettség és szégyen.

A közép-európai társadalmakban uralkodó viszonyokat szemlélteti, hogy mind a jelenben, mind az elmúlt bő egy évszázadban seregnyi olyan riport, illetve szociográfiai, szociológiai, statisztikai, demográfiai, néprajzi és antropológiai munka látott napvilágot, amelyek lerántják a leplet a kirekesztés, a megfosztottság és a szegregáció „arcpirító”, nehezen elviselhető mechanizmusairól.

Hajdu Tamás és Kertesi Gábor, a KRTK Közgazdaságtudományi Intézet munkatársai – és az intézmény Egészség és Társadalom Lendület csoportjának kutatói – döbbenetes összefüggésekre rávilágító munkát publikáltak februárban. A „Statisztikai jelentés a gyermekegészség állapotáról Magyarországon a 21. század második évtizedében” című tanulmányt az interneten könnyen meg lehet találni.

A tanulmány bevezetője mintegy 1 millió 800 ezer magyarországi gyermek egészségi állapotában fennálló társadalmi különbségekről nyújt átfogó képet egy statisztikai jelentés segítségével. Nem pusztán a gyerekek körében előforduló krónikus és akut betegségek, valamint más egészségmutatók összefoglalását kapja az olvasó, mivel a szerzőpáros ennél távolabbra merészkedett: az egyenlőtlenségeket alakító tényezőket azonosították. Az indokoltságot nem lehet eléggé túlbecsülni, hiszen a gyermekkori egészségi állapot a felnőttkorra is kihat, nem is beszélve a társadalmi igazságosság kérdéséről.

Mínuszból indulni

A 2010 és 2018 közti magyarországi adatok szerint a legszegényebbek körében a koraszülöttség gyakorisága 4–5, az alacsony születési testsúly pedig 8 százalékkal gyakoribb, mint a leggazdagabbaknál. Ennél még drámaibbak a magzatfejlődés során testhosszban és testtömegben arányos lemaradásban tapasztalt társadalmi különbségek: „amíg a társadalom felső 10–15 százalékában elenyésző (1 százalékpont körüli) részarányt képviselnek ezek az esetek, addig a legszegényebb 10–15 százalékban ez a részarány hatszoros mértékű (6 százalékpont körüli).” A szerzőpáros megnézte azt is, hogy az elmúlt 20 évben ezek a körülmények változtak-e valamit Magyarországon. A válasz: nem. Ez döbbenetes, hiszen ebben a periódusban nyolc, egymástól adott esetben egyébként nagyon különböző kormány vezette az országot, ám ezek szerint szociális politikájuk ugyanannyit – vagyis semmit sem – ért.

Képet alkothatunk a szoptatás helyzetéről is:  „amíg a társadalom legszegényebb rétegeihez tartozó anyák alig 30 százaléka szoptatja féléves koráig kizárólagosan gyermekét, addig a legjobb anyagi helyzetben levők körében ugyanez az adat 50 százalék fölött van.” Nem lehet eleget hangsúlyozni: a magzati és a csecsemőkor ilyen körülményei óriási hatással vannak a gyerekek testi és szellemi képességeire. Tegyük hozzá, már az is óriási kihívás egy gyermek számára – de ne feledjük a szülők, a társas környezet, sőt, a teljes társadalom szerepét sem –, hogy ezeket az igazságtalanul korai hátrányokat az idő előrehaladtával valahogy leküzdje, ha egyáltalán eljut odáig, hogy megpróbálkozzon vele.

A témával kapcsolatban megkerülhetetlen az anyák pozíciója, amely a szegénységbe született gyerekekre nehezedő hátrányos helyzettel szorosan összefügg. Csak egy példa: míg a legszegényebb csoportban minden ötödik újszülöttet tinédzser anya szül, addig a leggazdagabbaknál csak nagyjából minden századikat. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy a tizenéves édesanyák szülte gyermek felnevelésére kevesebb pénz jut, az apák pedig sokszor nem éreznek tartós elkötelezettséget. A szöveg ezenfelül hosszan elemzi a szegényebb rétegbe tartozó anyák fizikai életkörülményeinek hátulütőit, arról nem is beszélve, hogy a házassági kapcsolatok visszaszorulása aránytalanul nagy mértékben érinti őket is. A számok magukért beszélnek: 2011-ben például a legszegényebb jövedelmi csoportban az újszülöttek 32 százaléka élt olyan családban, ahol mind az édesanya, mind az édesapa jelen volt és házasok voltak. A leggazdagabb csoportban ez az arány több mint kétszeres (68 százalék).

Óriási különbségek mutatkoznak az átlagos csecsemőhalálozási rátában is. A 2010 és 2018 közötti adatok alapján több mint kétszeres eltérés mutatkozik a legszegényebb és leggazdagabb települések között. „A legszegényebb jövedelmi csoportokban az átlagos csecsemőhalálozási ráta 6,2 ezrelék körüli, míg a leggazdagabb csoportokban 2,8 körüli volt a vizsgált időszakban” – konstatálják a szerzők.

A mindennapiság

A tanulmány átfogó képet nyújt a lakáskörülményekről is. Szemléltetésképp csak egy megfigyelést idézünk: a legszegényebb jövedelmi ötödben a gyerekes családok 34 százaléka él huzatos lakásban, míg a leggazdagabb ötödnél ugyanez az arány csak 4 százalék. A különbség több mint nyolcszoros.

Különösen mellbevágó megállapítások szerepelnek a gyermekkori betegségeket tárgyaló részben. Ha a magzati kort nézzük, az előzőleg kialakult általános képen semmiféle javulást nem tapasztalunk. „A szegények gyerekeit az átlagnál jóval nagyobb mértékben sújtják a visszamaradt magzati növekedéshez kapcsolódó rendellenességek, illetve a keringési rendszer veleszületett rendellenességei” – hangzik a megállapítás. Nézzük meg az endokrin, táplálkozási és anyagcsere-betegségeket. A kutatók megállapítják, hogy míg „a gazdag települések gyerekeinek 4 százalékát kezelték ilyen tünetekkel, addig a legszegényebb településeken élő gyerekek 12 százalékánál állapított meg ehhez a csoporthoz tartozó betegségeket a háziorvosa”.

Az előző tendenciákba ugyancsak illeszkednek a kis- és iskolás gyerekek egészségmutatói között tapasztalható különbségek. Elég megnézni az utóbbiak táplálkozási szokásait. A szegény családokban a gazdagabb réteghez képest lényegesen kevesebb zöldséget, gyümölcsöt, illetve tejet és tejterméket fogyasztanak,  alapélelmiszer a kenyér.

Hajdu és Kertesi a záró megjegyzéseknél jelzi, még számos ponton szeretnék finomítani az első ízben kirajzolódó képet, így például kiemelten fontos területként fogják kezelni a gyerekek magatartásbeli és pszichés problémáit.

Végezetül jegyezzük meg: tudományos tény, hogy a kevésbé integrált társadalmakban az egyén általában kizárólag óriási erőfeszítések árán és a legtöbbször csak kivételes esetekben képes jelentősen javítani azon a társadalmi státuszon, amelybe beleszületik. Ezzel szemben mind a magyarországi, mind a szlovákiai közbeszédben sokszor kizárólag az egyéni felelősség szerepét hangoztatjuk előszeretettel – nem megtapasztalva a móriczi szégyenpírt.