Száz Pál: Kis-keleti daemonologia – Előszó

Hogy kicsi, terjedelmi tény is: e sorozat a terv szerint tizenkét hónapon át fogja kísérteni az olvasót. Nyugalom, csak kicsit, mindössze néhány flekk erejéig. De kicsik lesznek ezek az írások a szó elvontabb értelmében is. Bár mindig másról fognak beszélni a sorozat egyes darabjai, kivétel nélkül azon az emberi kicsiségen fognak alapulni, amely vidékeinken tenyészik a legnagyobb mértékben. Az ugyanis, hogy Nyugat és Kelet, Párizs és Isztambul, Berlin és Moszkva között félúton, valahol Thesszália és az Alpok hegyein, és a Mazuri-tavakon túl, Königsbergben, Odesszában vagy Ragusában partra szállva és Bécsbe szegődve el merünk kicsik lenni, legnagyobb erényünk. Az itt honosak tudják csak igazán, mit jelent sorban állni, hogy mit jelentett valaha kispolgárnak lenni, később kisiparosnak, még később kisvállalkozónak, s hogy a nem éppen zökkenőmentesen változó rendszerek milyen ragyogó típusait fejlesztették ki annak a kisszerűségnek, amely a közép- vagy inkább kelet-közép-európai térséget jellemezte az idők során. Felnézni a nagyokra, legyenek akár Keleten, akár Nyugaton, ez volt az, amiben Mittel úr a legnagyobb volt világéletében. Hiszen ahhoz, hogy felnézni tudjon, a kicsiség előfeltétel. Mi itt, középen Mittel úrral mind kicsit kelet vagyunk. K. Európa, ahol Mittel úr mellett Josef K. is él, azt jelenti, Kis-Kelet. Talán ismerősen cseng az olvasónak a szlovák és cseh nyelv egyik találó, magyarul visszaadhatatlan szava, a malomyseľnosť/malomyslnost, különös jelentésével együtt. A Kis-Kelet őslakosa lusta, fél nagy lenni, kishitű és nincs önbizalma. Ideái csupán papíron léteznek, valósága kisvalóság, színháza kisrealista.

Ezzel a cím második szavát is megmagyaráztuk. A harmadikat nem fog sikerülni, csupán a sorozat végére. Azt ugyan már tudjuk, hogy „boszorkányok márpedig nincsenek” Könyves Kálmán előszeretettel idézett tétele óta, ám a helyzet ennél a kategorikus mondatnál bonyolultabb. Mellesleg királyunk 1100 körül keletkezett törvénykönyvében a következő mondat szerepel: „Boszorkányokkal szemben, akik nincsenek, semmiféle kereset ne legyen.” Persze latinul, a szövegben a „strygis” szót használja, amelynek jelentéséről vitatkoznak a latinisták és a filológusok, és inkább valamiféle vámpírszerű, démoni lényt sejtenek mögötte, semmint az ördögöt kecske alakban imádó (Walpurgis éjjelén állítólag a fekete bak seggét kellett megcsókolni!), seprűn repkedő banyákat – de erre még visszatérünk egy későbbi darab alkalmával.

Irodalmi eszmefuttatásokról lévén szó, a most kezdődő ciklus darabjaiban a fikcionalitás birodalmában jár az olvasó. Itt érvényét veszti, hogy igazolható-e a démonok vagy egyéb természetfeletti jelenségek létezése empirikus úton. Különben is, mit bizonygassunk, a posztfaktualitás korában nem píszí kézzelfogható tényeket számonkérni. A sorozat írásainak irodalmiságát aláhúznám. Éppen kicsisége, avagy helyszűke miatt ne várjon az olvasó sem enciklopédikus összefoglalókat, sem kultúrtörténeti traktátusokat. Nem fogjuk elmondani Szókratész daimónjától Dan Brown angyalaival és démonaival bezárólag a vén kontinens démonokról szóló történeteit. Nem közlünk mély értelmezéseket sem arról, hogy a madurai Apuleius Aranyszamár (avagy Meta­morphoses) című regényében miféle hiedelmek inspirálták a thesszáliai boszorkányokról szóló horrorisztikus kezdőfejezetet, vagy hogy az idősebb kortársa, Petronius szatirikus regényének (Satyricon) egyik töredékében szereplő farkasember-történetben megeső rituális vizelés miféle kultúrantropológiai kategóriába illik. Azt sem firtatjuk majd, vajon van-e összefüggés aközött, hogy az Alkonyat-sorozatot követő rajongáscunami hatására púderozni kezdték az arcukat és festeni a szemöldöküket a pubertás srácok, Pattinson sminkjét utánozva, illetve Lord Ruthven arcának leírása között, amely az első szépirodalmi vámpírleírásban szerepel – azaz Polidori 1819-ben megjelent elbeszélésében. A vampíron nincs pír, a pír nem vamp: „A hölgyek egy idő után vetélkedni kezdtek azon, hogy ki tud akkora hatást gyakorolni erre a férfira, hogy ezen az arcon legalább egy halovány pír látszódjék, jeléül annak, hogy a női báj hatott a gazdájára.” Igaz, az elbeszélés a New Monthly Magazine-ban Lord Byron neve alatt szerepelt, a történettel azonban Polidori rémisztgette szórakozásként három esztendővel korábban ama bizonyos sötét nyár folyamán a Genfi-tó partján álló Villa Diodatiban Percy Bysshe Shelleyt, Mary Shelleyt és Claire Clairmont-t. Ennek a játéknak köszönhetjük a Frankensteint is, míg Lord Ruthven, a vámpír alakját Polidori a jámbor és szkepticizmusával hitetlenkedő francia bencés szerzetes, Dom Augustin Calmet 1746-os könyvéből merítette. Ez, már a címéből is látszik, a Kis-Kelet korabeli démoni eseteit mutatja be a gáláns nyugati olvasónak:  Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint a magyar-, cseh-, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről. De erről is majd a maga helyén szólunk, s csak érintőlegesen.

Csupán összefésült észrevételeket olvashatnak az itt következő részekben arról, hogy boszorkányok igenis vannak. És vannak még garabonciások, vannak najádok és drüászok, van drekavac, van poludnice, vagy ott van maga Belzebub és Asmódeus, van vízi ember, szépasszony, karakondzsula, zmok, lúdvérc, empusa, kóka, vagy a vidékeinken nála is közismertebb tollas ember – akivel a szófogadatlan gyereket ijesztgetik. A sorozat darabjai az ő természetüket, mesterkedéseiket igyekeznek leírni. Démonok tehát igenis vannak. És velünk vannak, és velünk élnek, és bennünk lakoznak, uralkodnak rajtunk, és az áldozatukká válhatunk. Akár némi jungiánus szemszögből is értelmezhetjük a démonokkal foglalkozó szakmai szövegeket – legyenek azok a folklorisztika vagy a goétia, azaz a szellemidéző ceremoniális mágia szakterületére tartozó megállapítások. Szóval az, hogy a démonok nem kézzelfoghatók, sőt, egyesek szerint nem is láthatók, még nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Cornelius Agrippa De magia naturalis című munkájában például annak a szaktudományos kérdésnek, hogy van-e a démonoknak teste, nagy teret szentel; kiderül például, hogy a legtöbb démon teste a tűz és a levegő elemének keveréke, aminek köszönhetően... de erről is majd a maga helyén. Nem térképezzük fel, hol tenyésznek ezek a lények Kelet és Nyugat között, csupán észleljük a felbukkanásukat, ismertetjük azokat a helyi, kis-keleti történeteket, amelyekben mesterkedéseikre ismerhetünk, felvillantunk valamit sötét természetükből, átkozott életükre, titkos tevékenységeikre némi fényt – egy-két nyalábot, néhány sugarat – deríthetünk, valamint azt is ábrázolhatjuk, hogy miként mételyezik meg a kis-keleti ember életét. A démonok maguk is kisszerűek: nem tartoznak közvetlenül a Gonosz udvartartásába, bár például az említett Belzebub és Asmódeus bejáratos a Sátán pokoli palotájába. Uruknak azonban nyomába sem érnek. Talán ebből kifolyólag gondolhatjuk azt, hogy előszeretettel tanyáznak Kelet és Nyugat között, illetve a Pokol és Evilág között félúton.

Tehát démonokról lesz szó a következőkben, démonok fajtáiról, démoni jelenségekről, ördögi kísírtetekrűl. Ne higgye azonban a kedves olvasó a közvélekedéssel, hogy a villanyvilágítás és a világháló korában a démonok világa csupán mese. A démoni aktivitás noha rejtettebb, intenzívebb, mint valaha, ami a démonok megtévesztő művészetének fejlődését és korunk tompaelméjűségét bizonyítja. Ne higgyünk a látszatnak, hogy démonok pedig nincsenek. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy kivesztek volna, csak erősödött a századok óta tartó démonjárás Kis-Kelet-Európában; csupán ügyesebben álcázzák magukat a démonok a modernitás ingergazdagságától eltompult hatodik érzékünk előtt. A fejlődés problémás szó a felvilágosodás utáni Európában.

És hogy miért éppen Kis-Keleten sokkal intenzívebb a démonjárás, mint Nyugaton, ahol csupán ritka vendégek, vagy Keleten, ahol a démonok felett mindig is uralkodtak az emberek, s túlszárnyalták őket? Nos, a kérdés kiváló. (Ismerjük, ugye, Edward Said óta az orientalizáló tekintet kényelmes elmealmát: a Nyugat racionális, a Kelet irracionális.) A Kis-Kelet Nyugat szeretne lenni, de kicsit mindig is Kelet. A démonok nem a főgonoszok, csupán a beosztottjaik. A pokoli úradon dolgoznak, van hatalmuk ugyan, de csupán beosztottak. Kis-Keleten éppen a kisszerűség miatt élnek jól a démonok, hiszen maguk is kisszerűek. A Dinári-hegységen innen és túl az őslakosok kedélybetegsége nem a depressziónak, hanem a karakondzsulák tevékenységének köszönhető. Az erőtlen enerváltság pedig, amely totális passzivitásba taszítja az egyént, a Kárpátok vidékén a vámpírizmus gyakori szimptómája. Az efféle ártásnak a succubusok és incubusok voltak az ősei. Az olyan mentális problémák gyakorisága, mint a megszállottság és rögeszmésség, a csökönyös ragaszkodás a posszesszív démonok hatásából származik, mint amilyen a dibbuk is. A kis-keletiek kicsinyes függőségei a szexuális démonok csábításának hatására jönnek létre. Mert ha valamiben tud a kis-keleti ember nagy lenni, az kétségtelenül az áldozattá válás. A halállal való megbékélni nem tudás pedig a daemoni kísírtetek és ördögi mesterkedísek számára könnyű prédává tesz bárkit, így járnak vissza halottaink a kis-keleti temetőkből – ahogy majd az első részből nemsokára kiderül.

Nincs hát mit csodálkozni a Nyugat Kis-Kelet iránti érdeklődésén, például Dom Augustin Calmet értesülésein, hiszen már John Dee és Edward Kelley is ezért jött Prágába Uriel angyal parancsára a 16. század végén. Sőt, talán már Lucius is ezért ment Thesszáliába Apuleius regényében. S hamarosan ki fog derülni, hogy korunk és a közelmúlt, nálunk vagy a közvetlen közelünkben, s talán házfalaink között is, kísértetekkel teli. Sőt, ma már biztosan kijelenthető, hogy éppen a felvilágosult, mégis oly sötét 20. század lett a démonok virágkora. Hiszen démoni mesterkedések állnak olyan jelenségek mögött is, mint az egyre növekvő kis-keleti depresszió, vagy a kis-keleti népirtások tömegsírjai.