Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 1. – A halott szerető

Talán a Cornelius Agrippa által tárgyalt szakmai kérdés szempontjából érdemes megközelíteni az első rész tárgyát. Van-e a démonoknak testük? És vajon a démonok közé tartozik-e a sírból visszajáró... halott? Nem kísértettörténetekről van szó ugyanis esetünkben. A visszajáró, a revenant hangsúlyozottan testi jelenség, róla annyi démoni történeti szól! Ebben az esetben démonivá a szerelmünk válik (az olvasó mindig a várakozó-vágyakozó kedvessel azonosul, ezért a T/1), aki nem elég, hogy halott, még magával is akar vinni minket, eleveneket a halottak birodalmába. A halott vőlegény vagy szerető típusa a démonológia furcsa esete: az ember válik démonná a halála után.

A leghalálibb e történetekben, hogy szerelmi viszonyban merül fel a visszajárás, amelynek aktusa a szerelmi beteljesedés utáni vágy látensebb vagy explicitebb formában valósul meg. A kedvessel való vágyott találkozás a szerelmi költészet egyik legfőbb témája, ám az a morbid fordulat, hogy a hőn áhított szerelmes már nem tartozik az elevenek közé, olyan horrorisztikus elem, amely a romantikusoknak igencsak megtetszett. Noha a folklórindexek szerint a halott szerető tárgya a világ legkülönfélébb kultúráiban honos, Európa nemzeti költészeteiben a népballadák iránti rajongással együtt honosodott meg a 19. század folyamán (nem mellesleg párhuzamosan egy másik revenant-típus, a vámpír alakjával). A romantika szerelemfelfogása távol áll a reneszánsz Rómeó és Júliájától, ahol a szerelem még akkor is csupán a halálig tart, ha a tragédia végjelenete, a kettős öngyilkosság a tetszhalottá vált hősnő ébredésével teljesedik ki. A romantikus szerelem nem a sírig, hanem a síron túl tart. A szerelmes távol van, s mire együtt lehetne vele a mátkája, addigra ő már odaát van. Azaz nem a háborúból vagy a külföldi utazásból tér meg, hanem odaátról, ahová egyszer szintén el fogunk indulni. Éppen ehhez kínálkozik idő előtt kalauznak a visszajáró halott szerető.

Karel Jaromír Erben különös alakja a kis-keleti irodalomnak. Egyetlen műve, az 1853-ban megjelent Kytice (Bokréta) című balladagyűjtemény népszerűségével nemzedékében csupán Karel Hynek Mácha Májusa vetekedhetett. Erben a népköltészet gyűjtőjeként a Grimm testvérek meghirdette programot igyekezett megvalósítani a Kis-Keleten, a Bokréta azonban eredeti alkotás, nem közzététel. Erben balladaimitációi viszont olyan remekül sikerültek mind az egyszerű retorikai eszközök, hagyományos klisék, közkézen forgó szüzséket adaptáló cselekmény, mind a naiv szemléletmód hitelessége révén, hogy eredetibbnek tűnnek az eredeti népballadáknál.

A népi horror (báchorky) démonvilágából is előszeretettel merít, van itt vízi ember, akivel a lány összeházasodik, egy gyerek, akit elvisz a Polednice, és persze sok halott. A kötet Nászing (Svatební košile) című darabjában felfeslik a kis-keleti biedermeier világ, s mögötte a démoni rémület. Így szól a hősnőt csábító szerelmes:

Ho, den je noc, a noc je den –
ve dne mé oči tlačí sen!
Dřív než se vzbudí kohouti,
musím tě za svou pojmouti.

Az oximoronokból, a fenekestül felfordított világ szemléletét evokáló egyszerű sorokból az olvasó jól tudja már, hogy a szerető nem lehet eleven. „Ho, má panenko...” – a hívását követő hősnő számára ez csupán akkor derül ki, amikor már majdnem késő lesz. A felcserélés itt a szüzsé megalapozója: az esküvő helyett a saját temetésre hívja a lányt.

Ahhoz azonban, hogy a visszajárás megtörténjen, nem elég csupán az epekedés és a vágy. Kell még valamiféle vétek, a görög tragédiából ismerős hübrisz is. A népi katolicizmus így színezi át az archaikus mítoszt: a lány Szűz Máriához imádkozik, s kijelenti, hogy az életét adná a szerelméért. A kis-keleti biedermeier szerint ez istenkáromlás! Holott éppenséggel a Biblia jelenti ki: „Erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai” (Én 8.6). Hogy mennyire a démonok világába tartozik a történettípusunk, az is bizonyítja, hogy a népballadákban gyakran szerelmi varázslás szerepelt az ájtatos Mária-ima helyett. Ez talán nem lett volna szalonképes Erben korában, mindenesetre a szokásos, bevett népi mágikus gyakorlatról volt szó, mint amit egyébként is űztek a nők a kiszemelt férfi magukhoz csalogatása – vagy inkább kényszerítése – érdekében, már az ókori Egyiptom bábfigurái óta. A kis-keleti paraszti közegben igen népszerűnek számított a férfi kapcájának (így nevezték a zoknit helyettesítő rongyot, amelybe a lábat bugyolálták, mielőtt a csizmába léptek) ellopása, majd lassú tűzön való főzése. A mágikus szimpátia okán hevülő férfi csak a kapcaszakácsnénál nyerhet enyhet. No és ekkor kiderül, hogy a férfi már nem is eleven, ugye.

Valaha minden érettségiző cseh gyerek tudta, hogy a Bokréta ezen darabja, a Nászing a még parókás kora romantikus August Bürger Lenora című divatos balladája ihletésére készült, de azóta megváltoztak a dolgok. Ehhez annyit tehetünk még hozzá, hogy Bürger szerzeményét Josef Jungman fordította csehre és adta ki 1806-ban, de ez nem biztos, hogy fontos. A Kis-Keleten a 19. században ugyanis szinte minden német mintára készült. Érdekes, hogy Bürgernek viszont angol előképe volt, állítólag a Sweet William’s Ghost című népballadából indult ki, amely Thomas Percy gyűjtéséből ismert. De ki tudja: Erben a sztorit a Kis-Keleten is hallhatta, akár a szomszédasszonyától. Mellesleg magyarul legalább ötven változatát gyűjtötték fel e népballadatípusnak, amelyben különösen gyakran ismétlődik a halott szerető szájából a következő mondat: „Szépen süt a holdvilág, félsz-e édes rózsám?”

Ez a kulcsmondat, amelyből a kedves számára kiderül – általában többszöri ismétlődés után, fokozatosan –, hogy a szerelme halott. A Lenorában már a lovon nyargalnak a temető fele, mikor Vilmos (a halott vőlegény) és a kedves (a címszereplő) párbeszédében elhangzik a kulcsmondat, amelyet Reviczky Gyula, 1874-ben így fordított le:

„A hold világa, nézd, mi szép…
Igy száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?”
„Nem, nem; de hagyd halottul.”

Vajon önrím vagy kínrím? Érdekes, hogy a Lenorában több minden kiderül a szeretőről, illetve a vőlegényről. Erbennél csupán annyit tudni, hogy távol van, külföldön. Bürgernél ez konkrét, s a közelmúltban történt eseményekhez kapcsolódik, a hétéves háborúhoz. Vilmos Prágába ment, ahol besorozták. Közös alap, hogy a férfit a kötelesség – munkaügy, háború – szólítja el a hazájától s kedvesétől. Innét hát a kényszerű elválasztottság és a nem garantált visszatérés – legalábbis elevenen.

Ez a történettípus a szerelmi epekedés démoniságába, a sóvárgás sötétségbe, a kívánás kínjába avatja be az olvasót. De nem kell megijedni, mindez már a múlté. Napjainkra az igaz szerelem nyomán a visszajáró halott szeretők is kivesztek. Manapság már nehéz elképzelni ezt az archaikus elszakítottságot. Azt, hogy az ember egyáltalán semmit nem tud a szerelméről hosszú időn keresztül. Hogy nincs chat, nincs mail, nincs telefon, hogy a levél kézbesítését nem a kieső wifi függeszti fel, de eleve bizonytalan kimenetelű. S a hősnő szerelméről csak annyit tudni, hogy távol van, külföldön. Talán Bécsbe szegődött el kifutófiúnak. Vagy egy berlini gyárban dolgozik, pénzt gyűjt a leendő közös életükhöz. Esetleg bébiszitter Angliában. Ha pár évtizedet visszamegyünk az időben, a balladai pár helyzete sok kis-keleti gastarbeiterre ráillene, akiknek a vasfüggöny lehullása után – illetve Jugoszláviát illetően előtte is – nyugaton akadt dolguk. Vagy gondoljunk csak arra, hogy a külföldi kamionos baleset a kilencvenes évek végével lett sajnálatosan általános oka az elhalálozásnak. Bár az elszakítottság foka már a telefonok korába sem volt olyan mértékű, mint a 1774-ben vagy 1853-ban.

A testek persze minden telekommunikációs és digitális vívmány ellenére ma is el vannak választva. Emlékezzünk csak vissza a korona időszakára, amikor nemcsak nappal, hanem éjjel is online világítottunk a holdfénynek kontrázva. Persze ma már a visszajáró halott is csak a szövegekben kísért, ahogy sírig szeretni – s azon túl! – is csak betűk által lehet. S elég csupán házunk táján maradni. A következő történet sokban hasonlít Erben balladájához. A történetben szereplő visszajáró nem csupán az éjszakai kijárási tilalmat hágja át, hanem az eleveneket a holtaktól elválasztó határt is. A második világháború idején járunk; ez ugyan régen volt, de nem annyira, mint az eddig tárgyalt esetek. A részletek, mint látni fogjuk, változhatnak: a szerelem mellett az anyaság is árnyalhatja a helyzetet – a tragikus helyzetet...

†

Első történetünk szóbeli közlésen alapul. M-on, a Vág menti faluban beszélte el nekem az 1941-ben született, azóta már megboldogult H. I. talán tizenöt éve egy falusi paprikacsutkázás alkalmával, amikor tudomást szerzett szerelmi bánatomról. Állítása szerint azt beszélték a falubeli K. Józsefnéről, hogy a háború után visszajárt hozzá az ura. Ennek az asszonynak, Katalinnak meghalt a kisgyereke. Erre aztán elborult az elméje. Aztán kitalálgatott mindenfélét az uráról, akit mindegyre hiába várt haza, aztán szájára vette a falu.

Fiatal házasok voltak, amikor besorozták Józsefet. A Don-kanyarban tűnt el huszonhat évesen. Eltűnni ekkoriban sok mindent jelenthetett, mi mást tehetett Katalin a kisfiukkal, a kétéves Győzikével, mint reménykedett, hiszen az hal meg utoljára. Ugyan, ki sejthette, hogy József már nem tartozik az elevenek közé, amikor végre valahára hazajött az asszonyhoz, az otthonába!? Heteken keresztül minden éjjel hazajött, és – kimondani is iszonytató! – házastársi kötelességeinek minden egyes alkalommal halálos nyugalommal tett eleget. Hajnalban mindig elment, azt mondta, dezertált, és bujdosni kénytelen, azt mondta, az Avas erdőben lakik, a falu határában egy kunyhóba vette be magát. Másnap éjjel megint otthon volt. Egyre csak csábította magával az asszonyt, egyre hívta a kis Győzit. Az asszonyon bágyadt boldogság lett úrrá, a rég vágyott beteljesüléstől egyre hanyagabbul végezte a feladatait, s egyre gyakrabban meg kellett pihennie, mint amikor terhes volt Győzivel. Végül már alig bírta ellátni a gyereket.

Nem tűnt föl neki semmi az ura ölelésében, csak a szeme volt furcsa Józsefnek. Az egyik éjjel vette észre, amikor meggyújtotta a petróleumlámpát. Mintha nem tükröződött volna a láng a szemében. Győzikén különös láz lett úrrá. Az asszony nem tudott gondoskodni róla. Hogy mi volt pontosan, mi érte a kicsit, nem lehet tudni, sok mindent beszél a nép. Egyesek azt állítják, Katalin elméje megbomlott, mivel nem tudta elviselni a bizonytalanságot és a várakozást, és ő találta ki csupán, hogy visszajár az ura, és állapota miatt nem tudott gondoskodni a fiáról. Mások szerint Győzike József hívására apjával ment, némelyek pedig nyíltan kimondják, hogy magával vitte a fiát. „Gyere velem, szemem fénye!” – mondta.

Az asszony összetört: sosem beszélt a kicsi halála után már senkivel, egyre csak összefüggéstelen szavakat ismételgettet magában. A kicsit valami lázas betegség vitte el, és talán mindez csak véletlen, de sok évvel később, a fordulat után derítette ki Katalin húgának a családja, akikhez Katalin került, a digitalizált hiányos nyilvántartásokból, hogy K. József nem a fronton halt meg: fogságba esett, ebbe és ebbe a munkatáborba került. Az egysége az orosz tél közepén járt fát vágni, a nyilvántartás szerint tífuszban halt meg. Utolsó levele, amely a feleségének diktált üzenet volt, s egy társa égett gyufaszállal véste be egy kockára vágott fehér nyírfakéreglapba, sosem ért célba: „Ti vagytok a szemeim fénye, nemsokára találkozunk. József.” Az üzenetet a csodával határos módon egy hadifogság-archívumból sikerült előkeríteni. Miután megmutatták az idős Katalinnak, soká pityergett, de továbbra sem szólt semmit. Majd néhány nappal később békére lelve elhunyt.

†

A másik esetleírásunk a Vjesti Bosanske Vještice című színes hírlap 2002-es cikkére alapoz. A színhelyben kissé távolabbi példa időben közelebb esik jelenünkhöz, s egy frissebb háború helyzetében történt meg. A legszebb szerelem idején járunk, a nagy kis-keleti változások után, azokban az őrült években, amikor úgy tűnt, minden lehetséges.

1992 tavaszán a Szarajevót körülvevő erdőkben daloltak a csalogányok, és visszhangzott a városra innét küldött lövések dörgése. Boško és Emina egy olyan világban nőttek fel, ahol nem számított, az embert megkeresztelték-e vagy körülmetélték, vagy hogy melyik istent hívja, amikor nagyon akar valamit, vagy amikor épp káromkodik. A helyzet azonban megváltozott. Egészen addig, amíg a Vrbanja fölött el nem dördültek a lövések, ők sem hitték el, hogy Szarajevóban lehetséges lesz ilyesmi, ez a démoni dolog, ami éveken át tart majd és amit ostromnak neveznek. A hegyek közötti szilaj vidéken ugyan mindenféle megesik, de a városban, amely ráadásul épp fővárossá válik! Ugyan! Így hát nem hagyták el a várost.

Emina Mirzánál ismerkedett meg Boškóval az ősz folyamán, s azon az áprilisi napon is nála találkoztak. Mirzáéknál gyakoroltak a koncertre, amiről nem tudták, meg lesz-e tartva egyáltalán. Az este levert hangulatban telt. Egyébként garázsrockot játszottak, nem szerették a Bijelo Dugmét, és Boško volt a dobos. Szóval ez megint remek ürügy volt, hogy találkozzanak. Emina apja, Ismet nem örült, hogy feltűnt a színen Boško, noha nem volt baja vele, de „mégiscsak, furcsa idők járnak, épp most kellett egy szerbet összeszedned!” Emina így inkább nem vitte haza Boškót, legfeljebb csak éjjel, titokban engedte be.

A próba után másnap Boško nem tudott már hazamenni, mert bezárult az ostromgyűrű a város körül. Vraca negyed pedig a gyűrűn kívülre esett. Így aztán visszament a Vratnikra. „Biztos átengedtek volna, megmutatom a faszom is nekik, nincs körülmetélve, tessék, igazi szerb vagyok!” – gesztikulált hevesen Boško. „De akkor nincs visszaút. Te itt maradsz. Nélkülem. Nem, ez a mi városunk, Emina, együtt leszünk, bármi történjen is” – mondta a lánynak, és magához rántotta. Mirzánál húzta meg magát, éjszakánként viszont megkopogtatta az ablakát. Mindig ugyanazt a ritmust dobolta rajta.

Napokon át csak az éjszakai imára, a jácijára hívó ezánt várta Emina, amely akkor szólal meg, amikor az égboltról kikopott már a napfény nyoma. Már az alkonyatkor megszólaló negyedik, az aksam idején alig bírt magával. Várta az éjszakát Boškóval. És előre gyűlölte a hajnali ezánt, amely éjszakájuknak határt szabott. Azt, hogy beállt az önkéntesek közé, nyilván eltitkolta előle Boško. Vratnik fölött, a Grdoň környékén szerveződött a védelmi állás. Védelmi állás? Nevetséges. Alig volt fegyverük. Egy napon Mirza azzal állított be, hogy nincs-e régi kályhacsövük – ezt aztán zöldre festette, hogy az erdőkből nézve aknavetőnek tűnjön a csetnikek szemében. Ekkor derült ki, hogy Boško is Mirzával tartott. Emina nagyon féltette őt.
Éjjelente azonban újra és újra dobolt az ablakon. A ház a domboldalba épült, némi ügyességgel a felső utcasorról az emelet ablakába lehetett ugrani. Emina anyja, Neira egyszer leleplezte őket, látta az éjjel, ahogy Emina a folyosó ablakát zárja be valaki után. De diszkréten kezelte. Tudott Boškóról, és falazott a lányának. Neki tűnt fel napokkal később, hogy Emina egyre bágyadtabbnak tűnik, bár az egyetemi oktatás szünetel, szórakozottan végzi napi feladatait. Fáradtnak tűnt. Később már fel sem akart kelni az ágyból. Az éjjel Neira arra ébredt, hogy az emeletről furcsa hangok szűrődnek, amelyekről nem lehetett eldönteni, hogy kérlelnek, szenvedésből vagy kéjelgő élvezetből fakadnak. Neira óvatosan nyitott be Eminához: csak rosszat álmodott, egyfolytában a „bármi” szót ismételgette. Neira alig tudott lelket verni belé. Csak mikor becsukta az egykori gyerekszoba ajtaját, látta, hogy résnyire nyitva maradt a folyosó ablaka.

Emina másnap már nem is kelt ki az ágyból, ami az anyját aggodalommal töltötte el. Éjjel Neira megint hangokat hallott, s hasonlóan történt minden. A biztonság kedvéért kitámasztotta a partvissal az ablak kilincsét, hogy ne lehessen kinyitni kívülről. Néhány nappal később újra megismétlődtek az éjszakai zajok. Neira a nyitott ablaknál kapta el a lányát, mielőtt kilépett volna rajta. Emina alvajárt. Neira kinézett. Csak azt a fekete kóbor kutyát látta az utca végén elsuhanni, amelyik napok óta a környéken ólálkodott. A város tele volt kóbor háziállatokkal. Akik elhagyták a várost és nem tudták magukkal vinni kedvencüket, inkább szabadon engedték. A zajra már férje, Ismet is felébredt. Nem volt tovább mit titkolni. Neira ekkor rakta össze, mi történik. A férje nyilván bolondnak tartotta.

Másnap Mirzáékhoz látogatott. Nem volt otthon, szolgált, ezt a szót mondta a családja. Kisvártatva kiderült, hogy Boško golyót kapott, mikor a csetnikek bevették a Grdonj szikláit. Azt hitték, Mirza közölte Eminával a dolgot. Boško a Vinograd felett, a régi török temetőben nyugszik, és nincs egyedül. Fél órával később Neira már ott állt a zöld utitahte előtt, rajta felirat: Emin Sumračanin. Az Emin nevet használta, ugyanis akik szolgálatba lépnek, álnevet használnak, magyarázta egy órával később a vén Fáta néninek, akit Kovačiban keresett fel, és akihez régen eljárt a kis Eminával, ő ugyanis le tudta venni a rossz szem rontását. „Hát persze, nem lel nyugalmat. Nem kapta meg a végtisztességet” – mondta Fáta néni, miközben kiszürcsölte a kávét a findzsájából. „Azt hitték, muszlimán, dzsenázája volt. Pravoszláv papot kell hívni, hogy beszentelje a sírt” – tette hozzá a világ legtermészetesebb hangján. „Hol szerezzek neked most pópát, a szerbek elmentek a városból, a pópák voltak a legelsők, Palen a fegyvereket szentelik, amikkel ránk vadásznak!” – dühödött fel Neira. „Valaki csak maradt” – tárta szét karját Fáta néni.

Másnap Ismet lement a csar­sijára, és a régi pravoszláv templomban, intenzív kapudöngetés után megtalálta a város talán egyetlen pópáját. Rossz szemmel néztek a zöld utitahte előtt füstölőt lóbáló, szenteltvizet szóló pópára. Egy járókelőt Ismetnek kellett leállítania, nehogy nekimenjen. Gos­podi pomiluj! Így aztán Emina felépült. De sosem volt már a régi. Ha meghallotta az ezánt, gyakran elpityeredett. Vénlány maradt, két évvel anyja után, tegnapelőtt temette el apját, Ismetet. Nyugodjék békében! – mondta a bašlukja előtt. Éppen úgy, ahogy anno ő mondta Boško sírja előtt.

Ismet akkor áthúzta az utitahtén az Emin nevet, s kijavította az írást: Boško Sumračanin 1973–1992. A felirat alá pedig egy kis keresztet rajzolt: † Neka počiva u vječnom miru!