SOROZATDARÁLÓ: Valami nem stimmel

Azahriah gigaslágerré avanzsálódott főcímdalának köszönhetően még az is biztosan találkozott a Valami Amerika-széria hírével, aki egyáltalán nem érdeklődik a sorozatok iránt. Tulajdonképpen érthető, hogy az RTL-nél úgy látták, a kétezres évek egyik legsikeresebb filmje alkalmas lehet arra, hogy sorozattá változtassák a streamingplatformjukon (RTL+), hiszen az Üvegtigris mellett ez nagyjából az egyetlen olyan film, amely nemcsak túlélte, hogy kapott két folytatást, hanem még a folytatásai is sikeresek voltak. Az már más kérdés, hogy ezek a filmek – az első két részre ez mindenképp igaz – egy olyan korszak termékei voltak, amikor a magyar filmesek még keresték a közönségfilm nyelvét, és ha valaki e téren legalább félsikert tudott elérni, egyből a mennyekbe mehetett. Herendi Gábor rendező a reklámfilmes múltjával a kétezres évek elején egyszerűen jobban beszélte a közönség nyelvét, mint az akkor még erősen elitista filmesek, és a Valami Amerikával sikerült borítania a status quót. A rendező azóta számos filmmel (Magyar vándor, Kincsem, Toxikoma…) bizonyította, hogy nem egyszeri csoda volt a nagy siker, ám ezen a ponton talán azt is be kellett volna látnia, hogy az eddigi három filmmel a Valami Amerikából már mindent kiszipolyozott, amit csak lehetett.
A sorozat ötlete nem is tőle, hanem a társrendező Ipacs Gergelytől származott, és Herendit azzal győzte meg, hogy az eredeti testvértrió (Pindroch, Hujber, Szabó) helyett új figurákat helyezett a középpontba. Azért a felismerhetőség kedvéért ők is testvérek, csak van köztük egy lány is (Ember Márk, Trill Beatrix és Király Dániel), és szintén belekeverednek némi slamasztikába a korábbi filmekből ismerős gengszterekkel, és a bajból csak úgy tudnak kimászni, ha elintézik, hogy a gengszterfőnök hamis hangú barátnője nyerje meg az épp aktuális tévés zenei tehetségkutató show-műsort. Szóval filmforgatás vagy zenés színház helyett egy tévés talent show adja a kulisszákat, de kapunk némi influenszerszívatást, és a fiatal környezetvédők is megkapják a magukét, bár azt nem értem, ők mivel érdemelték ki ezt. Az összekötő kapocs a hasonló alapszitun és az ismerős gengsztereken kívül még az, hogy sok egykori Valami Amerika-szereplő tűnik fel kisebb-nagyobb (inkább kisebb) szerepekben, és a főszereplők is rokonai egynek.
A legfőbb gondot az jelenti, hogy ami két órába sűrítve még működött, egy tíz epizódból álló sorozatban nem állja meg a helyét. Annyira konfliktus- és humormentes az egész, hogy három-négy epizód után kimondottan erőt kellett vennem magamon, hogy elindítsam a következőt is. A Valami Amerika annak idején utat mutatott a magyar komédiáknak a moziban. Sorozatként azonban már az induláskor eljárt felette az idő. Pár év múlva valószínűleg már csak Azahriah főcímdalára fogunk emlékezni belőle.

Tóth Csaba