SOROZATDARÁLÓ: Rémálom Hawkinsban, avagy felnőttek a bicajos srácok

A Stranger Things 2016-ban tökéletes időzítéssel érkezett a Netflix kínálatába ahhoz, hogy felszálljon az akkoriban olyannyira divatos nyolcvanas évek nosztalgiahullámára, ráadásul nagy szerepe volt abban is, hogy elinduljon egy Stephen King-reneszánsz, miközben magának a mesternek semmi köze nem volt hozzá azonkívül, hogy a regényeivel megihlette az alkotókat. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságokat a Stranger Things bicikliző kölykei és az A gyilkos bohócdémonra vadászó srácai között, ráadásul a Duffer testvérek soha nem tagadták, mekkora hatással volt rájuk az öreg King.

A sorozat nagyban hozzájárult a Netflix felemelkedéséhez, olyan ikonikus sorozata lett a stream­ingszolgáltatónak, mint az HBO-nak a Trónok harca volt. Egyetlen gond volt csupán: a Stranger Thingset az alkotói nem folytatásos sorozatnak szánták, hanem antológiaszériának. A terv az volt, hogy minden évadban elmesélnek egy új, természetfölöttivel kapcsolatos sztorit, mindig más szereplőkkel. Csakhogy a Netflix nem ezt akarta, hanem az eredeti karaktereket, Tizit (bocs minden Eleven-rajongótól a magyar névváltozatért, de ez van) és a többieket akarta visszahozni,. Az unszolásukra Dufferék végül beadták a derekukat. De hányszor történhet meg ugyanazokkal a kisvárosi srácokkal, hogy egy titkos kormányügynökségeket és egy furcsa alternatív dimenziót (a Tótágast) is felvonultató sztori részesei legyenek? Ezt az akadályt kellett Dufferéknek leküzdeniük, és ez egyáltalán nem ment simán: végül minden részben jött egy új szörny, meg új ügynökök, akik ellen össze kellett fogni, és Tizi szuperereje segítségével valahogy legyőzni őket. Magyarul: a sztori nem igazán fejlődött, de szerencsére a karakterek igen, és ez az, ami a Stranger Thingset máig ellenállhatatlanná teszi.

A negyedik évad több szempontból szintet lépett. Hőseinknek ezúttal nem egy random szörnygenerátorból kidobott rémséget kell legyőzniük, hanem egy valódi ellenséget, a távolról és hunyorítva Freddy Kruegerre hajazó, übergonosz Vecnát, ráadásul minden eddiginél több helyszínen, minden eddiginél több csapatra szakadva. Ez utóbbi sajnos inkább hátránynak bizonyul: túlságosan felaprózódik a cselekmény, miközben a fő történetszál nyomozása messze a legizgalmasabb mind közül. Nem minden karakternek sikerül megfelelő teret adni, viszont akiknek igen, azokkal Dufferék továbbra is pazarul bánnak, emlékezetes jelenetek sorát adva a kamaszkorba lépett szereplőiknek. Az atmoszféra még mindig hibátlan, a nyolcvanas évekbeli nosztalgiatrip elvarázsol, a horror kedves, családbarát fajta, humora is van, a szereplők is bájosak, szóval a nyilvánvaló hibái ellenére a Stranger Things továbbra is abbahagyhatatlan. Nekünk, magyaroknak pedig jóleső érzés, hogy az új évadból két epizódot Antal Nimród rendezett.

Tóth Csaba