SOROZATDARÁLÓ: Bűn bűnhődés nélkül

Tom Ripley-nek hívják. Csaló, hamisító, tolvaj és gyilkos. A krimiműfaj egyik királynője, Patricia Highsmith találta ki, és öt regényben foglalkozott a karakterrel. Ezek közül a legelső volt A tehetséges Mr. Ripley, melynek a Matt Damonnel, Jude Law-val és Gwyneth Paltrow-val készült 1999-es feldolgozása elég népszerűnek számít cinefil körökben. Egy tökéletes thriller, amely még ma is megállja a helyét. Ezért is volt érdekes, amikor a Netflixnél úgy döntöttek, hogy érdemes egy nyolcrészes minisorozatot szentelni az anyagnak. A nemes egyszerűséggel Ripley címre hallgató feldolgozás azonban gyorsan rácáfol az egyszeri A tehetséges Mr. Ripley-rajongó kételyeire. Más szemszög, más hangulat, más stílus, más hangsúlyok. Kimondottan izgalmas látni, mennyire eltérő végeredmény születhet ugyanabból a regényből, eközben pedig a maga módján mindkettő lehet zseniális.

Ami rögtön szembe fog tűnni a nézőknek, hogy ellentétben a mai streamingsorozatok képi világával, a Ripley fekete-fehérben készült. A tökéletesen festményszerűre komponált képek ráadásul meglehetősen statikusak, nem a vad kameramozgások dominálják a szériát. Ehhez a vizuális világhoz persze lassú tempó dukál: a Ripley kimondottan komótosan, olykor apró, jelentéktelennek tűnő, de annál hangulatosabb részletekben (egy lift mozgása, egy festmény, egy végeláthatatlan, kacskaringós lépcsősor…) elveszve halad a történetmesélésben, és még azt is megengedi magának, hogy egy-egy gyilkosságra egy teljes epizódot szánjon.

Az ötvenes évek Olaszországa elevenedik meg előttünk, és bár a képek fekete-fehérek, a pompás kompozícióknak hála mégis úgy érezzük, hogy a sorozat megtelik színekkel.

A sztori szerint a csaló és hamisító Tom Ripley azt a feladatot kapja egy gazdag amerikai gyárostól, hogy hozza haza Olaszországból a már régóta ott lebzselő, az aranyifjak életét élő fiát. Ripley ehelyett inkább összehaverkodik Dickie-vel, majd egy idő után megirigyeli az életmódját, agyonüti, elrejti a holttestet, és hamis papírok segítségével felveszi a személyazonosságát. A sorozat Tom Ripley-jében riasztó, milyen természetességgel, magától értetődően követi el a bűneit, morális kérdések sosem foglalkoztatják: néha nem is azért lép rossz útra, hogy bűnözzön, csak azért, hogy az élete izgalmasabb legyen. Tom persze nem élhet nyugalomban az álcájával: a meggyilkolt Dickie barátja, az édesapja, a szerelme és egy római nyomozó is a nyakában liheg, de ő mindig egy lépéssel előttük jár. Nem tökéletes, hibát hibára halmoz, ám mivel ravasz, gátlástalan és még szerencséje is van, valahogy mindig ő jön ki jól a dologból.

Andrew Scott megformálásában Ripley egy megfejthetetlen és kiismerhetetlen figura, akiről sosem sejtjük, hogy mi lesz a következő lépése. Folyton a tűzzel játszik, mi pedig megbabonázva figyeljük, vajon megégeti-e magát.