SOROZATDARÁLÓ: Biblia, vér és horror

Ha közeledik a Halloween, akkor jön Mike Flanagan, és leszállít a Netflixnek egy új horrorsorozatot. Az eddigi munkáival óriási rajongótábort szerző író-rendező ezúttal szakított a hagyományokkal: A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme után egyrészt nem egy újabb kísértettörténettel rukkolt elő, másrészt ezúttal nem regényadaptációt készített, hanem saját történetet mesél, még ha nagyon is érződik rajta, hogy erősen inspirálódott Stephen King (akinek az Álomdoktor című regényét pont ő vitte filmre) gazdag életművéből. Ez nemcsak a Mise éjfélkor helyszínére, szereplőire, témáira és hangulatára igaz, hanem a ráérős tempójára is: ahogyan King, úgy Flanagan is hosszasan elidőzik a karaktereivel, beleás a múltjukba és nem feltétlenül a történések, hanem a karakterdinamikák segítségével viszi előre a cselekményt. Ennek egyrészt lehet örülni, ugyanis a sorozatban a horror műfajban megszokottnál többségében gazdagabb kidolgozottságú, izgalmasabb karaktereket kapunk, másrészt a minisorozatot ért legtöbb kritika pont azt hánytorgatja fel, hogy a rendező olyan sokszor és olyan hosszan – gyakran nagymonológok formájában – beszélteti a szereplőit, hogy ettől a Mise éjfélkor sokszor olyan, mintha egy helyben toporogna. Van ebben némi igazság, ugyanakkor tény, hogy egy vallásról, Bibliáról, angyalokról és démonokról, megbocsátásról és elmúlásról filozofáló alkotáshoz passzolnak az élet értelméről és az élet nagy tragédiáinak feldolgozásáról szóló beszédek, de ettől még Flanagan valóban meghúzhatta volna őket kicsit jobban is. A hét részből álló Mise éjfélkor sztorija ugyanis nagyjából csak a harmadik epizód közepén kezd beindulni.

Egy világtól elzárt szigeten álló halászfalu életét két esemény rázza fel. Hazatér a sziget fekete báránya, a halálos baleset okozása miatt négy évet börtönben töltő Riley, valamint az idős papjuk egészségi állapota miatt új lelkipásztor, Paul atya érkezik hozzájuk. Ezzel nagyjából egy időben a sziget lakosaival csodák kezdenek történni: egy lebénult lány feláll és járni kezd, egy aggastyán, idős asszony éveket fiatalodik… Azonban valami nem stimmel az Istennel látszólag szoros kapcsolatot ápoló pappal, hiszen csak sötétedés után tart misét, és azt állítja, találkozott egy angyallal, és az ő segítségével tesz csodákat Crockett Islanden. Flanagan már a sorozat felépítésével és fejezetcímeivel is a Bibliához hasonlítja a szigeten történteket, a Mise éjfélkor pedig gyakorlatilag példabeszéd arról, mennyire könnyen lehet a saját értelmezésünk szolgálatába állítani a szent könyv sorait, és mennyire ki lehet forgatni akár gonosz célokra is azt, ami ott leíratott. Egészen zseniális, ahogy a klasszikus horror-toposzokat (azért nem írom le, hogy ez pontosan milyen horror, mert maga az alkotó is csak a harmadik epizódban rántja le a leplet) vallásfilozófiai értekezésre használja, miközben arról sem feledkezik meg, hogy alapvetően rémmesét mond. Talán nem a Mise éjfélkor Flanagan legjobb sorozata, de az biztos, hogy ez a legbátrabb.