Sorozatdaráló – Amikor a gombhoz varrják a kabátot

Sarah Pinborough története már regény formában is sok olvasónál kivágta a biztosítékot: a vége kétségtelenül csavaros és meglepő, viszont olyan szinten nélkülöz minden logikát és következetességet, hogy a könyvtől és most a belőle készülő sorozattól is a „Mi a franc volt ez?” érzéssel áll fel az ember. Az író nyilván hátba veregetheti magát, hiszen 2021-ben egyáltalán nem könnyű meglepni az olvasókat/nézőket, ugyanakkor önmagában nem lesz jó valami attól, hogy meglepő. A jó csattanó akkor működik, ha a történet belső logikájából következik, mert ha túlságosan mesterkéltnek és kiagyaltnak érezzük, érzelmileg nem fog hatni ránk. A Ne higgy a szemének! végét bárki könnyen ízekre tudja szedni, annyi logikai buktató van benne, és itt most nem arra gondolok, hogy Pinborough az asztráltestek kivetülésének témájával a természetfeletti és a spiritualitás területére téved: a történeteknek nem egy általános logikának, hanem a saját, belső logikájuknak kell megfelelnie, de itt sajnos még ez sem történik meg. Mindezzel együtt nem tudnám azt mondani, hogy a Ne higgy a szemének! hat epizódja merő időpocsékolás. Egyrészt a legtöbb marhaságot az utolsó epizódra tartogatja, így igazán csak akkor kapunk majd a fejünkhöz, hogy „Te jó ég, ez mekkora szédületes hülyeség volt!”, másrészt az odáig vezető út egy kellemes B-kategóriás erotikus thriller formájában bontakozik ki előttünk a kilencvenes évek stílusában, némi A szürke ötven árnyalata mellékízzel kísérve. Az a fajta szórakozás, amiről az ember fél órán belül tudja, hogy szemetet néz – imádtam például, hogy Adele és David a lakberendezői különdíjas házukban kizárólag fullos szettekben villognak, a nő még a főzéshez se veszi le a magassarkút, a férfiről pedig odahaza is lerobbanthatatlan a zakója –, mégsem akarja lekapcsolni, mert szórakoztatja a művisége.

A sztori amúgy egy pszichiáteri magánrendelő titkárnőjéről, Louise-ról szól, aki egyszerre kezd viszonyt újdonsült főnökével, és kezd összebarátkozni annak feleségével. A házaspár már első ránézésre is kattant, pláne másodikra, de Louise nem bír magával, és a velük való játszmázáson keresztül olyan lendülettel indul el az önsorsrontás útján, ahogy Lewis Hamilton veszi a kanyarokat a Forma 1-es versenypályán. Eközben komoly szerepet kapnak az álmok is a cselekményben, és egy idő után rájövünk, hogy ez a sztori olyan messze áll a realizmustól, mint a kínai vakcina az európai népszerűségtől. A Ne higgy a szemének! egy ízig-vérig rossz sorozat, de abból a fajtából, amit öröm nézni. Olyan magabiztosan és lendületesen meséli a marhaságait, mintha azt gondolná magáról, hogy hitchcocki magasságokkal bír, és az ily módon megszületett bájnak nem egyszerű ellenállni.