Szalon

„Ne veszítsétek el a bizodalmat. Nem tudom, miben. De elveszíteni sem éri meg”

Nádas Péter legújabb, Rémtörténetek című regénye a kötet fülszövege szerint is „meglepetés, nem várt ajándék”. És valóban, Nádas a 2017 áprilisában megjelent, Világló részletek című kétkötetes memoárja után azt mondta, úgy érzi, nem akar többet dolgozni, „semmit, elég volt, nulla munka”.
Lovas Emőke

2022. július 17. 19:30

Rémtörténetek - borító

Aztán mégis visszakérte a hetvenes évekből származó jegyzeteit Berlinből, a Művészeti Akadémia archívumából, ahova már korábban elszállították a szerző kéziratait. A gombosszegi istállóban (saját bevallása szerint) már nem maradt semmi, ne kelljen az örököseinek papírokkal bajlódniuk. És meg is kapta őket, másolatban. „Ez tényleg egy olyan terv volt, ami régóta érdekelt vagy izgatott. Mit tudok ezekkel az egymás mellett élő, egymást alig értő nyelvhasználatokkal kezdeni. Mármint azzal, hogy a rémség és a gonoszság, a rosszindulat és a gyűlölet, a harag és a bosszú, a szitok és az átok, amelyeket joggal negativizmusként tartunk számon, hogyan nyomják mégis át maguk között a jót, a jóságost, az empatikust, a szolidárist és a figyelmest” – nyilatkozta Nádas az RTL.hu-nak adott interjújában.

A Rémtörténetek egy Dunaka­nyar-beli faluban játszódik, főhősei gazdák; napszámosok; egyházi emberek; a falu tanítója; egy szellemi fogyatékos fiatal nő, a Róza, aki többszörös leányanya – lenne, ha a csecsemőit nem ölné meg a saját anyja; egy törpenövésű nő ördögtől megszállott, hatalmasra nőtt fia, Bolog Imre; egy Pesten pszichológiát tanuló diáklány, Mírák Piroska; egy hetven éve megesett és kitagadott öregasszony, Várnagy Teréz, akit a falu azóta sem fogadott vissza és a nála nyaraló úriasszony, a Fabiusné kerekesszékes, fogyatékos fiával, Misikével. És persze a kísérteni visszajáró szellemek, Ortvay Hella és az ő Okolicsányija. Várnagy Teréz egy idő után ezekkel a (számára) élő halottakkal tölti a mindennapjait, benéznek az ajtaján, esznek az asztalánál, kirámolják a féltve őrzött kamráját. Nem tud velük leszámolni, minél több az ellenük elkövetett bűne, a vélt vagy valós mulasztása, annál kevésbé tudja elengedni őket.

Nádas a kora keresztény gnosztikusokhoz hasonlóan nem a (tiltott) fénybe néz bele, hanem a sötétségbe, hiszen az istenivel, a fénnyel ellentétben a sötétség az, melynek az irányában nem létezik semmiféle rituális tiltás. „A fényhez és a sötéthez mágikus alapviszonyunk van, és a gonosz jelenléte ezt a tudást csúfolja meg. (...) A fény elvakítja az embert, ha akarunk sem tudunk belemenni. A sötét viszont egyenesen csábos. Hagyatkozhatunk a felfedezésére, a tapogatódzásra. Botorkálva haladunk előre, ami telítve van bizonytalansággal és a lehetőségek tömegével, egyszerre vonzó és félelemkeltő. A fény nem ilyen, egyértelműen határos. A fény egy bizonyos határig az élet, az Isten, a teremtés hasonlata.” (A 24.hu interjúja Nádas Péterrel, 2022. 5. 31.)

Ahogyan már a Világló részletekben, úgy a Rémtörténetekben sem határozható meg a szereplők között semmiféle hierarchia, és ebben Nádas mesterét, Mészöly Miklóst követi, hiszen a könyvben párhuzamosan futó, „vég nélküli történetekben a részletek speciális szerephez jutnak. Egyenrangúvá válnak egymással, nincs fontosabb vagy elhanyagolhatóbb részlet, mert ilyen hierarchia csak a történet végének szempontjából alakulhatna ki.” (Vö.: Bagi Zsolt: Szakmai problémák. Magyarázatok a Világló részletekhez, Műút, 2017, 62.) Nincs tehát egy ember, egy történet, ami felől ez a könyv olvasandó lenne.

A kötet sok-sok szereplőt és a közöttük lehetséges emberi viszonyokat vonultatja fel, többek között Várnagy (Banya) Teréz és Róza durva szitkoktól hemzsegő ragaszkodását és kölcsönös megsegítését; Törpike és nagyfia elszigetelt, bántalmazó kapcsolatát (Imre inkább a Hrutka műhelyében alszik, csak ne tegye meg újra és újra „azt” az anyjával); Mírák Piroska iszonyattal kevert vonzalmát Fabius Mihály és Bolog Imre iránt; Fabiusné és a fia fájdalmas kötődését; valamint a falu tanítója és a református lelkész barátságát, akik szabadidejükben rendszeresen összejárnak Platónt, Kerényit és Kantot olvasni. „Valami olyasmivel foglalkoznak, ami az európai keresztény egyházak talpköve: a gnosztikus irodalommal. (...) A két műkedvelő kutatóval együtt a tegnappal és a tegnapelőttivel foglalkozom. Azzal a meghonosodott és honosodása előtti rítusrendszerrel, ami a kultúra alapja, ami nélkül a mi mindennapjaink sem léteznek, csak legfeljebb nem tudunk róla, hogy mi mindent nem tudunk. Márpedig mindaz, ami az életben tudatos, hozzásegít ahhoz, hogy ne az ösztönös legyen az úr a házban, azaz ne az indulati kerüljön fölénybe, hanem az ellenőrzött, az értelemmel átvilágított, a történelem menetébe illeszkedő” – mondja a szerző a könyv megjelenése kapcsán a 24.hu-nak adott interjújában. És mintha a klasszikus műveltség szerepet játszana abban, hogy ezek ketten a fontos pillanatban nem tévelyednek el, és a megfelelő döntést hozzák meg.

A Rémtörténetek talán legrafináltabb leírása a templombelső ábrázolása, ami a szerzőnek először a Literán jegyzetsorozatként, majd kötetben megjelent Az élet sója című művét hozza játékba. Az élet sója temploma, az ahhoz való tartozás és az épület építészeti folytonossága abban segít, hogy a városkához tartozók be tudják tájolni magunkat, de persze itt sem marad el az ironikus társadalomkritika: a folyamatosságában meghökkentő templombelső is csak azok számára hordoz üzenetet, akik rendelkeznek bármiféle egyháztörténeti és építészeti-művészettörténeti tudással a „bárgyúsággal” és „éjsötét tudatlansággal” szemben. Viszont a Rémtörténetek templomának különös kabinetje a templomhajó és a sekrestye közötti fényes faburkolatával és a corpus nélküli, embermagasságú feszülettel, valamit a barokk selyemkötélen lógó, Bourbon-liliomokkal díszített csillárjával éles ellentétben áll a templomhajó igénytelen berendezésével, a gyönge minőségű faliképekkel és az ügyetlen faragásokkal, és így örök rejtély marad a plébános, Jónás atya számára, hiába keresi rá a magyarázatot.

A könyv belső tereinek, egyebek mellett Teréz tornácának/házának és a kabinetnek/sekrestyének, valamint Mírák Piroska festőművész dédapja műtermének leírása közben Nádas a fényképész szemével a terek összetett fényviszonyait vizsgálja. „A fényképészetben végül is tényleg minden a fényrajzolásról szól, azaz a fény rajzolóképességéről, a fény és az árnyék egymásban mért viszonyáról, még akkor is erről van szó, ha a jellemzésről, karakterológiáról vagy magáról az ábrázolás némely más effektusáról sikerült is lemondaniuk.” (Világló részletek II., 45.) És „minden fényben benne van itt a Duna tükre. Csupa vetített fényesség és színesség lesz tőle az ember elméje, valósággal káprázni kezd, bár nem tudja, hogy a sötétség erejétől vagy a fénytől káprázik-e.” (Rémtörténetek, 273–274.)
Szereplői, ezek a fény és sötétség, fehér és fekete, valóság és képzelet között bolyongó, saját gesztusrendszerükbe ragadt alakok más és más, egymás számára gyakran csak alig érhető nyelvváltozatokat és regisztereket használnak. Éles kontrasztot alkot Teréz és a nyaralója, özvegy Fabiusné nyelvhasználata: a cselédé és a nagyvárosi úriasszonyé. Mírák Piroskán keresztül például a pszichológia szakzsargonja, Jónás atyán és Hillarius Gáspár váci püspökön keresztül a vallás zsargonja jelenik meg, a vallásellenes diktatúra pedig egy hamis beszédhasználatot honosít meg, amely a későbbi korok csapdája lesz. „Ha nem lehet valamit vagy valaminek a hiányát a nevén nevezni, akkor nem is létezik, s így nem is lehet hatékonyan védekezni ellene.”

A Törpike szadista nagyfiának és a lenyűgöző Piroskának a beszélgetése szintén a (saját/valódi?) történet elbeszélhetetlenségére világít rá. A valóság és az emléksíkok állandó mozgásban vannak, ütköznek és hullámot vetnek, és mit kezd az ember azzal az elviselhetetlen helyzettel, amikor először kerül az egyes szám első személyű elbeszélés, az egész világegyetem centrumába: „kérdéseivel inkább segítette, irányt adott, lökte, hogy a fiatalember ne bonyolódjon bele saját elbeszélhetetlen történetébe, lásson kicsit ki belőle, valaminek a végére érjen, legyen mit lezárnia (...), s így aztán a másik beszélt, beszélt, mégis ő adta a beszélgetéshez a mértéket, a kontrollt.” (RT, 189–190.)

Ahogy Valuska László Könyves Magazin-beli kritikájában megjegyzi: „a regényben felbukkan a Gonosz, megjelenik a bűn, de nyomozó csak egy van, az olvasó.” Számos utalás van a szövegben az olvasóra mint egyfajta örök, érzékelhető jelenlétre, ő a harmadik tekintet, aki megalkotja a végső képet kívülállóságával – akárcsak az Emlékiratok könyve ekphrasziszának érzése, hogy valaki épp most távozott a képből. Hogy a képben tehát sokan vagyunk. Az író Nádas, a regény szereplői és az olvasó tekintete; s a jelenléteket éppen ezek a tekintetek tudják teljessé tenni. És megjelenik az Emlékiratok csigamotívuma is, a „valaki, akit önmagamban figyeltem”, az egymásban történő teljes felolvadás, az én megkonstruálásának és egyidejű szétesésének aktusa, mégpedig Jónás atya és Bolog Imre kabinetbeli találkozásában: „Mintha immár ők maguk sem lennének a testükben egészen jelen, akik pedig az áldás miatt vannak itt, és talán egymással is összekeveredtek volna valamennyire. Valamelyest kiléptek volna önmagukból.” (RT, 284.)

Nádas Péter a Rémtörténetekben annak a történetét írta meg, mit kezd egymással és hogyan él meg egymás mellett a másik, a másság eltaposása, az életeket tönkretevő ösztönök, a Gonosz és az ezeken átvilágló, ezek mögött megélő szeretet. Annak, hogy mit tud a szeretet kezdeni az ördögivel – vagy éppen a sérülthöz, a torzhoz, a deformálthoz fűződő vonzalmával. „Azt nézem, milyen lehetne. Nekem milyen.” (RT, 391.) Annak, hogy mit kezd az életmű kirakós darabkáival és magával az író a kétkötetes, összegző memoár után. Bár a szerző nem tartja valószínűnek, hogy dolga lenne még vele annak a bizonyos berlini jegyzetmásolónak, mi azért mégse veszítsük el a bizodalmat. Nem éri meg.

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
A hagyományos számlaszámok helyett jön az IBAN

Csalóka energiaszámlák

Hőségriadó Magyarországon is

Visszatér a kánikula! Riasztást adtak ki extrém hőség miatt holnapra!

dac

A Dukla csak ijesztgetett, a DAC simán nyert a MOL Arénában

iskola

ÖSSZEFOGLALÓ: Ez várható a következő iskolaévben!

filmfalimf

A sár és mocsár négy napja

új szó

Miről ír a hétfői Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.