Mit kezdjünk az elbeszélt történelemmel?

Ha valaki megkérdezné, milyen benyomást keltett bennem a Learning for Peace nevű nemzetközi projekt, akkor nagyjából úgy kezdeném a mondandómat, ahogyan ezt az írást is. Az egyéves Erasmus+ projekt vezetője az a perbetei származású Tóth Erzsébet Fanni, akit jól ismerhetnek az Új Szó olvasói is – egyebek mellett a jogfosztottság éveiről szóló kutatásai révén. Intézményileg a bécsi Sigmund Freud Egyetem (SFU) volt a projekt fő partnere, míg Szlovákiából a Fórum Kisebbségkutató Intézet vett részt a munkában. Az általános cél az volt, hogy olyan ötletekkel és javaslatokkal álljanak elő a műhelymunkák résztvevői, amelyek elősegítik az elbeszélt történelem (oral history) gyűjtések felhasználását az oktatásban. Hogy a foglalkozásokon többünknél a különféle kulturális/közösségi traumák témája került előtérbe, az aligha véletlen – elvégre bőséges példákkal lát el minket ezzel a témával a 20. század.

Az első műhelymunkának tavasszal az SFU adott otthont Bécsben. Ennek célja elsősorban a tapasztalatcsere volt az oral history gyűjtések terén, valamint a lehetőségek keresése a gyűjtemények felhasználására az oktatási programokban. A foglalkozásokon érintették az interjútechnikák, az adatgyűjtés és -feldolgozás, valamint a hozzáférhetőség kérdéseit is.

Az első kört szeptember közepén egy gyakorlat- és csoportorientáltabb műhely követte Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. Ennek résztvevőjeként – tudatosan – különösebb elvárások és előzetes elképzelések nélkül ültem be a műhelymunkára. Végül az angol nyelvű csoportban találtam magam, míg a másik két társaság szlovákul és magyarul látott neki egy-egy sajnálatosan tipikus 20. századi történet feldolgozásához. Mi Hannah Fischer bécsi holokauszttúlélő történetét dolgoztuk fel, míg társaink a dél-szlovákiai Leventeszervezet egyik tagjának, valamint egy csehszlovák disszidensnek a sorsát vették alaposabban szemügyre. Összességében egyik történet sem volt a legtragikusabbak közül való, de épp elég érzelmi töltetet tartalmaztak ahhoz, hogy könnyedén azonosulni tudjunk az elbeszélőkkel. 11 osztrák, szlovák és magyar intézmény több mint egy tucat – különböző nemzetiségű és korcsoportba tartozó – képviselője hajolt az asztalok fölé, és szedte szét az egyszerre nagyon személyes, mégis jellegzetes történeteket.

Hannah Fischer elmesélt életútjában elsősorban azokat a jellemző elemeket, mintákat kerestük, amelyek által jól megérthető a holokauszt terhét viselő korabeli Bécs, illetve bármely földrajzi és társadalmi közeg (a mi esetünkben végül Anglia), ahova a menekülés során eljutottak a szereplők. Hiába tudja az ember, hogy az üldözés dinamikája milyen borzasztó, egy-egy személyes életúton keresztül még döbbenetesebb annak konkrét működése. Hannah Fischer mondandójából mindenenekelőtt azt azonosítottuk, hogy az üldözött ember elveszti az identitása fölötti uralmat, ehelyett a politikai hatalom jelöli ki számára, kicsoda ő valójában. Még akkor is, ha ez nem jár fizikai pusztítással, a hatások beláthatatlanok és felmérhetetlenek: a nem zsidó szomszédok kapzsiságától kezdve a brutalitásba hajló házkutatásokon vagy a csendben, rejtve alkalmazott túlélési stratégiákon keresztül egészen a családok fizikai szétszakadásáig és az eredeti közösségek teljes széteséséig terjed a spektrum. S habár Hannah és bátyja végül Angliában menekült meg a biztos pusztulástól, az őket befogadó angol család korántsem bánt velük empatikusan, ehelyett gyakorlatilag kizsákmányolta őket – vagyis a saját élet visszanyerése nagyon lassú folyamat, időnként gyötrelmesen nehéz az üldöztetés végeztével.

Hogyan lehet mindezt közelebb hozni a ma emberéhez? Vajon elég a passzív befogadás? Aligha. A műhelymunka lényege az volt, hogy egy intenzív egynapos együttlét során a csoportok kitaláljanak néhány eljárást az elhangzott történetek alapján. A mi csoportunk ötleteit végül a Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium diákja, Biháryová Bianka mutatta be a nap végén. Alapvetően nagyon historikus módon fogtuk fel a problémát, s részint abból indultunk ki, hogy az elnyomás és üldözés mintái nagyon régóta jellemzik a közép-európai társadalmakat. Minden további magyarázat nélkül lehetséges bizonyos  párhuzamok azonosítása például a bécsi zsidók üldözése és a mai társadalmi problémák között, beleértve a jelenlegi politikai élet vadhajtásait is. Bianka emellett alapvetően megpróbálta azt éreztetni a másik két társasággal, hogy ők is, mint bárki más, különböző csoportok tagjai. Hol vallás, hol lakhely szerint kellett tömörülniük, ami jól mutatta, mennyire változékony és sokrétű az, kit hova lehet besorolni, hiszen folyamatosan vándoroltak a teremben hol ide, hol oda. Innen már könnyebben meg- és átélhetővé vált, amikor a náci hatalom próbálta erőszakkal meghatározni, ki a zsidó és ki nem – tekintet nélkül az üldözöttek érzéseire és gondolataira, akik így elvesztették a személyes identitásuk feletti kontrollt.

Hogy a jelenben hol találunk szerkezetileg és folyamataiban hasonló eseteket? Akár egy egyszerű iskolai bullying (megfélemlítés, terrorizálás, zsarnokoskodás, kegyetlenkedés, megalázás, kiközösítés, zaklatás) is nagymértékű identitásfosztással és kirekesztéssel jár, nem is beszélve az általa okozott pszichikai károkról, de már az is elég, ha a közbeszédben meghatározzuk, melyek az „alávaló” csoportok. Következő lépésként egyfajta szerepjátékban azt kértük a társainktól, hogy az egyik csoport a nemzetiszocilaisták, a másik pedig a zsidók helyzetébe képzelje bele magát. Noha úgy tűnt, hogy az érzések közhelyesek és tipikusak (egyik oldalon például a hatalomérzet, a másikon a kiszolgáltatottság), az interaktív foglalkozásnak köszönhetően megmutatkozott, hogy gyakran mennyire valós tartalom van ezen érzések mögött. Ugyanakkor az is érdekes volt – s ezt a nácizmus mikrohistóriája is alá szokta támasztani –, hogy az üldözők maguk is traumatizált (bántalmazott) emberek és csoportok lehetnek, akiknek segítségre lenne szükségük, mielőtt elkövetik azokat a tetteiket, amelyek után már nem létezik visszaút.

A projekt eredménye egy részletes jelentés lesz, amely kézzelfogható javaslatokat is tartalmaz a döntés és az oktatásügy számára – emellett az is elképzelhető, hogy a kezdeményezésnek lesz még folytatása.