Milyen utat járt be Dél-Komárom 1918–1920 után?

Nem felejtették el azt sem, miként viszonyult az újonnan létesült település a történelmi városi központjához, Észak-Komáromhoz. Újváry Gábort, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár általános és tudományos főigazgató-helyettesét, Számadó Emesét, a Komáromi Klapka György Múzeum igazgatóját Szarka László, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa tartotta szóval a vidéki Rubicon-estek dél-komáromi állomásán.
A (cseh)szlovákiai és a magyarországi Komárom szétfejlődései, majd egymásra találásai igazán érdekes kérdéseket vonnak maguk után. Már csak azért is, mert a maga nemében egyedülálló történetről van szó. A szűk egyórás beszélgetés során Újváry Gábor külön szólt arról, hogy a trianoni határok mentén Sátoraljaújhelyet és Lendvát lehetne némiképp hasonló példaként felhozni – ám a két Komárom mégis sajátosan markáns történettel bír.

Vadonatúj határ

Szarka László így mindjárt a genezisnél kezdte a faggatózást, vagyis akkor, amikor a Duna határfolyó lett bő 100 évvel ezelőtt. Noha ez nem volt példa nélküli a történelemben, hiszen a folyam hasonló szerepet töltött be a római és a török időkben is, ám az a határ, amely a 20. század elején kialakult, „vadonatúj helyzetet eredményezett”.

„Az emberek tudatában kezdetben sehogy sem jelent meg a határ” – kezdte a fejtegetést Számadó Emese, hozzátéve, hogy mindaddig szerves egészet alkotott az egész város. 1919 januárjában még a megszálló csapatokat sem azonosították teljes mértékben katonaként, ám az év során szépen lassan kialakult a szétszakítottság érzete is.

Február közepén a katonák például agyonlőttek egy Nagy Ferenc nevű halászt a Dunán, amiért az nem reagált a felszólításaikra. Aztán a híd fallal való lezárása is beszédes példája volt annak, ahogy a város lakosait kész tények elé állították. Az emberek hivatalosan a „komáromi beszélgető” formájában tarthatták a kapcsolatot a túlparton levő rokonaikkal, barátaikkal a hídon találhat nagykapunál. „Elképesztő történetek vannak. Például amikor az utolsó pillanatban az Észak-Komáromból Dél-Komáromba átszökött vőlegény a hátramaradt menyasszonyával beszélgetett a kapunál. Az ott álló hídőr alig tudott hova nézni, merthogy ez azért mégiscsak intim dolog volt” – hozta fel a történész.

Mivel a bal parti Komárom volt addig a központ, ez azt is jelentette, hogy 1918 végén a város szinte teljes adminisztrációja ott rekedt. Az egyik első fontos tisztségviselő, Tóth Zsigmond főjegyző 1919 január végén kerül át a jobb oldalra, hogy ott „megteremtse” a közigazgatást. Emellett sokakat áttoloncoltak a határon a új hatalom képviselői.

Szarka László arra is kíváncsi volt, vajon ezek a mozgások egyúttal azt jelentették-e, hogy a két város társadalmilag is elkezdett kiegyenlítődni egymással. Számadó emlékeztetett: Dél-Komárom eredendően katonai-ipari település volt, de ezekkel az új emberekkel megteremtődött az új hivatalnoki réteg, „mert valahogy muszáj volt irányítani a megyét és a várost is”. A fejlődés pedig a maga nemében óriási léptékű volt a következő 20 évben. „Ez kezdetben egy hétutcás település, s a korszak végére lesz negyvenutcás” – szemléltette a történész.

Újváry Gábor egyebek mellett felvetette, milyen nagy hatással járt az, hogy a trianoni határokon túlról a mai számítások szerint 450 ezren települtek át Magyarországra. Ebben a tömegben ugyanis nagyon erősen felülreprezentált volt az állami hivatalnoki, értelmiségi réteg – s mondani sem kell, mekkora csapásnak bizonyult ez a határon túli területek társadalmaira nézve.

Dél-Komáromban az áttelepültek sajátos településfejlesztési folyamatokat indítottak el. Egész egyszerűen lakniuk kellett valahol; Számadó Emese szerint a korszak elején még albérletekben, ideiglenes szállásokon éltek, például katonai barakkokban. Ám Korányi Frigyes pénzügyminiszter közreműködésével elindult a lakhatási program, amely az építkezéseknek köszönhetően nagyjából 1930-ra képes volt megoldani Dél-Komárom új lakosainak a problémáit. Újváry Gábor beszélt a bethleni konszolidáció szerepéről is, ugyanis ennek lendülete a népszövetségi kölcsön felvételét követően 1925–26-tól gyors gazdasági fejlődést eredményezett, ami nagyban kihatott a komáromi fejlesztésekre is, hiszen a építkezések finanszírozására komoly állami hiteleket is kaptak.

Készültek a revízióra vagy sem?

A beszélgetés egyik legérdekesebb szakasza az volt, amikor Szarka László Tamáska Máté kutatásaira hivatkozva felvetette: mintha az 1920-as és 1930-as években Dél-Komárom fejlesztésében nem készültek volna arra, hogy újraegyesülhet a két város. Kovács Éva alapján pedig rámutatott: a jobb parton az utolsó nagy tiltakozás 1920-ban volt a trianoni határok ellen.

„Én itt elsősorban a magyar politikában érzek ellentmondást – nem a csehben, hiszen ez a részükről teljesen természetes volt –, hogy miközben állandóan a revízióról szónokolunk, addig a déli részt nem arra készítik fel, hogy valamikor ismét egyesülni fog északkal, hanem komoly fejlesztéssel megalapozzuk az önálló létét, hogy önállóan is képes legyen városként működni” – summázta véleményét Újváry Gábor.

Számadó Emese a téma összetettségét a mindennapiság mozzanatával szemléltette – egyebek mellett arról beszélt, amit Kecskés László mesélt neki arról, hogy ifjúkorában, a 30-as évek elején úgy éltek az emberek, mint manapság. Például a dél-komáromiak sokszor Észak-Komáromba jártak vásárolni, amit a magyarországi kereskedők kifejezetten sérelmeztek. Azt is megjegyezte: „ez a város folyamatosan hitt abban, hogy lesz revízió, de azért építette magát, mert »biztonsági játékos« volt, önállóan kellett élnie, gondolkodnia”.

A személyiségek súlya

Ami a helyben fontos, korszakalkotó személyiségeket illeti, Szarka László elsősorban Alapy Gáspár szerepére volt kíváncsi, akinek nevéhez tényleges érdemei mellett sok mítosz is kapcsolódik, miközben sajnos még mindig nem jelent meg róla jó történészi monográfia. Újváry nyugtázta Alapy fajsúlyos szerepét.

Klebelsberg Kuno például gyakran hangoztatta a város országgyűlési képviselőjeként, hogy Alapyt nem szerették a minisztériumokban, mivel „nem lehetett őt lerázni, annyira erőszakos volt”. Vagyis akkoriban is a vezetők habitusától függött egy-egy város és község fejlesztésének mértéke. Újváry természetesen Klebelsberget is fontosnak tartja Dél-Komárom történetében, mint ahogy Zsindely Ferenc – jogász, országgyűlési képviselő, később államtitkár és a Kállay-kormány minisztere – is megkerülhetetlen szereplője a két világháború közti helyi történelemnek.

A két Komárom hivatalosan 1939. július 15-én egyesült újra. A régi-új polgármester pedig Alapy Gáspár lett. Az esküt augusztus 1-jén tette le. Számadó különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy ez bekövetkezett. „Alapyt egész városépítő tevékenysége erre predesztinálta” – húzta alá.

Máig tartó hatások

A magyar közösségek identitásainak szétfejlődése szempontjából az az egyik kulcskérdés, hogy a trianoni határokon kívül maradt csoportok mikortól élték meg magukat önálló entitásként. Csehszlovákia esetében ez már csak azért is fontos kérdés, mert – mint Újváry kiemelte – a Magyarországot övező más országoktól eltérően a csehszlovák állammal szemben állt fenn a legkevesebb különbség. S ami volt is, például gazdasági téren, az inkább Prága javára szólt. Simon Attila kutatásaira utalván megemlítette, hogy a visszacsatolást követően jól megragadhatók voltak a csehszlovákiai magyarok és az magyar állam képviselői közti ellentétek is. „A határ bizonyos szempontból megmaradt 1938 után is, és nyilvánvaló, hogy a feloldást tulajdonképpen a schengeni határrendszer jelenti. Hiszen napjainkban ez már mit sem számít, mindenki át tud menni egyik részből a másikba” – állapította meg a történész.

Számadó Emese a végén emellett a két világháború közti dél-komáromi városvezetések érdemeivel vetett számot. „Úgy építették ki a várost, hogy Dél-Komáromnak a második világháború után töretlenül sikerült önállóan működnie tovább, s ezért gyakorlatilag a korábbi korszaknak, Alapy Gáspárnak, a hivatalnokoknak és az iparosoknak tartozunk köszönettel” – összegezte véleményét az 1920 után új utakon járó Dél-Komárom történetéről a Komáromi Klapka György Múzeum igazgatója.