Mielőtt ébredezne a falu – A felvidéki magyarok kitelepítése

Úgy képzeljük, a kiürített marhaszállító kocsiban a vasúti kocsi egyik oldalfala mellé akkurátusan a mozdítható bútorokat billentették, mellettük degeszre tömött ládák és kendőbe kötött ruhanemű és élelem hevernek – amott pedig az útra felhalmozott, bálamadzaggal összekötött tüzelő és a bekészített szalmazsákok. A legtöbben állnak és várják az elkészült ebédet, valaki már a vagonból néz farkasszemet az utókor kései bámészkodójával, miközben ringatja pár hetes csecsemőjét, amaz fakanállal kavar még egyet a hevenyészett ebéden. A legtöbbjük ajkán halvány mosoly játszik. Talán annak szól, mindez ideiglenes csupán, az egész hercehurca puszta formalitás, maholnap már vége is lesz. Talán a sors fintoraihoz való kényszerű hozzáállás és tanult kincstári optimista-szerep. Akárhogy is, mikor a fotós jelez, pózba merevedik az egész kompánia. Az idillnek tetsző pillanat valójában groteszk jelenetet örökít meg: helyszíne a galántai vasútállomás, időben pedig a huszadik századi magyar történelem egyik legszomorúbb tavaszán járunk.

Kisebbségek, számok, statisztikák

A trianoni békeszerződés következtében a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került mintegy 884 ezer magyar anyanyelvű és közel kétszázezer fős német ajkú lakos. Az 1920 tavaszáig tartó nemzeti diktatúra időszakában az ideiglenes nemzetgyűlés meghatározó döntései a kisebbségi sorba került magyar és német ajkú lakosság képviselői és részvétele nélkül születtek: így jött létre az új alkotmány és földreformtörvény, valamint a nyelvtörvény és közigazgatási törvény is. Az államhatalom számára elsődleges cél a biztonságpolitikai szempontokkal indokolt szlovákiai közélet „magyartalanítása” volt. Ennek jelszava alatt és ürügyén ezrével bocsátották el a megbízhatatlannak bélyegzett vagy az új államra teendő hűségesküt megtagadó magyar tisztviselőket, pedagógusokat és korábbi állami alkalmazottakat.
A trianoni békeszerződés drasztikus és etnikai szempontból kirívóan igazságtalan döntéseinek logikus következménye volt, hogy a két világháború közötti Magyarország számára az elsődleges külpolitikai cél a határok mielőbbi módosítása volt – a folyamat vége viszont a versailles-i status quo felborítását és az európai határok újrarajzolását elsődleges külpolitikai doktrínává emelő nemzetiszocialista német és fasiszta olasz politika melletti végzetes elköteleződés volt. Német–olasz döntőbíráskodás eredményeként került sor az északi határ határmódosítására is. Az 1938. november 2-i első bécsi döntésben az úgynevezett Felvidék „tért vissza” Magyarországhoz mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területtel és 1 milliónál is több lakossal. A területen az 1938-as magyar statisztika szerint a lakosság 84%-a volt magyar, az 1930-as csehszlovák népszámlálás viszont ugyanezen területre „csak” 59%-os magyar túlsúlyt állapított meg. A döntést Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormányfő – még aznapi pozsonyi rádiónyilatkozatában – a szlovák nemzeten esett „tragikus sérelemnek” titulálta.

A kassai kormányprogram

Ausztria bekebelezését követően Hitler célja Csehszlovákia dezintegrálása volt. Az ezt deklaráló 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményt a német és olasz résztvevők mellett Anglia és Franciaország delegáltjai is jóváhagyták. Pár hónappal később, 1939 márciusára Cseh-Szlovákia külső és belső okok miatt megszűnt. Ahogy a német háborús erőfeszítések kimerülni látszottak, és a küzdelem végkimenetele a náci Németország és a tengelyhatalmak egyre közeledő vereségét sejtette, úgy vált a szövetségesek partnereként elismert csehszlovák emigráció helyzete egyre erősebbé. Körükben és diplomáciai tárgyalásaikban, 1943-tól, egyre hangsúlyosabban merült fel a kisebbségi kérdés jövőbeni rendezését célzó elképzelésekben a szudétanémetek kitelepítése és hozzájuk hasonlóan a felvidéki magyarok kollektív bűnösként való kezelése.

Az 1945. január 20-án, Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében az első bécsi döntéssel Magyarországnak juttatott terület újra visszakerült Csehszlovákiához. Ezzel a front elvonulásával a felvidéki magyarság döntő hányada, hatévnyi „magyar világ” után, ismét kisebbségi helyzetbe került. Az Edvard Beneš vezetésével létrejött, immár harmadik Csehszlovák Köztársaság kisebbségi politikájának céljait a korábban Moszkvában elfogadott kormányprogram rögzítette. A hírhedt, 1945. április 5-i, úgynevezett kassai kormányprogram „a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatokkal”, valamint a kisebbségek köztársaság-ellenes és a „hódító politika eszközévé vált” politikájával indokolta az új állam etnikai homogenizációját célzó represszív és súlyosan diszkriminatív intézkedéseit, ezzel az ország kisebbségeit kiáltva ki az 1938–39-es felbomlás első számú felelőseivé.
A kassai kormányprogram több fejezete a felvidéki magyarokra váró felhős jövőt vetítette előre. A sejthetően súlyosan diszkriminatív politika vészjósló körvonalai csakhamar határozott kontúrokat is nyertek: elnöki dekrétumok és nemzetgyűlési törvények, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács következő hónapokban hozott és kiadott nagyszámú rendeletei szolgáltak a közellenséggé kikiáltott kisebbségekkel szembeni példastatuálás jogi eszközeként. A magyarokat és németeket sújtó kollektív felelősség hangsúlyozása mellett ezek között találjuk azt, amelyik deklarálta a németek és magyarok állampolgárságuktól való megfosztását, felelősségre vonását, valamint a vagyonuk elvételét és oktatási intézményeik bezárását. Nyilvános helyen a magyar nyelvhasználatot egyenesen büntették is, és ha ez nem lett volna elég, lehetőség volt arra is, hogy lakásaikat elvegyék és őket kényszermunkára vigyék. Pozsonyligetfalu területén internálótábort is felállítottak (a zsidó munkaszolgálatosok számára korábban működtetett fabarakkok helyére), ahol 1945 júniusától tömeges kivégzéseket is végrehajtottak. A ligetfalui temető északnyugati fala melletti öt feltárt tömegsírban nyugvó áldozatok száma körülbelül 500 főre – valószínűsíthetően pedig ennél is többre – tehető.
A jogi háttérbe szorítás és az internálás mellett Csehszlovákia igazi célja ugyanakkor a „tiszta szláv nemzetállam” létrehozása és az ehhez szükséges magyar és német kisebbség határon túlra való telepítése. 1945 júniusának végéig közel 32 ezer magyart toloncoltak át Magyarországra – fejenként mindössze 50 kilogrammos poggyásszal. A felvidéki magyarok egyoldalú kitelepítésének programját ugyanakkor sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia nem támogatta – ellentétben a potsdami konferencián jóváhagyott, több mint 3,5 milliós német kisebbség kitelepítésével. Mivel a csehszlovák kormány a Szovjetunió támogatásán túl nem kapta meg a győztesek együttes engedélyét a „magyarkérdés” németekéhez hasonló egyoldalú „elintézéséhez”, ismét előtérbe került a kérdés lakosságcserével történő rendezése. Ennek kikényszerítésére szolgált a szlovákiai magyaroknak 1945. október 25-től kezdődő deportálása, amelynek két hulláma során ötvenezernél is több magyar személyt vittek csehországi munkára.
A „magyartalanítás” érdekében ugyanakkor a csehszlovák népbíróságok számára további lehetőség maradt, hogy mondvacsinált indokok alapján „háborús bűnösnek” minősített magyarokat telepítsen át. Az ekkor indult perek legismertebb áldozata Esterházy János volt, akit 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak, majd a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947 szeptemberében előbb halálra, 1950-ben pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A magyar fél e körülmények hatására megtagadta a lakosságcsere tényleges lebonyolítását, ezért a Csehországba történő „munkaerő-toborzás” címén Csehszlovákia a magyar lakosság államon belüli deportálásába kezdett. A hivatalos csehszlovák adatok szerint több mint 41 ezer felvidéki magyart (köztük öregeket és csecsemőket) kényszerítettek karhatalmi erővel arra, hogy fűtetlen vagonokban Csehországba menjenek, helyükre pedig az 1946. június 17-én meghirdetett reszlovakizáció („visszaszlovákosítás”) programja szerint szlovák telepeseket költöztettek.

„Olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés”

A kíméletlen és beláthatatlan következményekkel fenyegető csehszlovák belső telepítési politika hatására a magyar fél végül belement a lakosságcsere lebonyolításába. Az erről szóló egyezmény aláírására 1946. február 27-én került sor Budapesten. Ugyan a lakosságcsere-egyezmény eredetileg paritásos alapon rendelkezett, az 1947. április 12-én indult és 1949 júniusáig tartó – szinte naponta indított – transzportok végeredménye eltért: amíg Szlovákiából 89 660 magyar telepítettek át Magyarországra (a történet szomorú fonákjaként, többek közt, a kitelepített svábok helyére), addig a lebonyolított magyarországi toborzás során 71 787 szlovák nemzetiségű lakos jelentkezett önként a Csehszlovákiába történő költözésre.

A kitelepítésre ítélt magyar lakosokat a döntésről sokszor csak az előző napon értesítették, ezért volt, hogy a zavartalan és lehetőleg zökkenőmentes lebonyolítás érdekében a településeket este csendőrség vette körül. Este a legtöbben imádkoztak, aki csomagolt, bőszen válogatott, rendszerint még végigjárták a rokonokat és búcsúzkodtak, a kitelepítés napján pedig még ellátták az állatokat is. A döntést rendszerint kidobolták, és az írásos felszólítást átadták az érintetteknek. Voltak, akik a felszólítás és a várható represszió ellenére megtagadták a csomagolást. Ha egy település a döntésnek némán ellenállt „az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedőket pedig megragadták és erőszakkal, puskacsővel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemőkre sem...” Sokakat még koromsötéttel vittek, ez történt 1947. február legelején azokkal az izsaiakkal is, akikkel „reggel ötkor, mielőtt ébredezne a falu”, már úton volt a teherautó a komáromi állomásra.

A kitelepítés egész családokat szakított ketté – sokaknak idős szülei itt maradtak –, a családok gazdasági erejét pedig megtörte, gyakran „változtatva” tehetősebb gazdákat új helyükön kiszolgáltatott, nincstelen kétkezi munkásokká. Egy taksonyi visszaemlékező így idézte fel a helyi deportálást: „[...] bevagoníroztak bennünket üres marhaszállító kocsikba, ahol mínusz 15 fokos hideg volt. Az egész falu kint volt az állomáson, mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. A déli órákban lezárták a vagonokat és elindult a szerelvény. A jajgató, síró emberekkel ismeretlen tájak felé zakatolt a vonat.” Maga az út is számtalan nehézséget tartogatott: a télen kitelepítetteket a csontig hatoló hideg mellett az élelmiszer- és ivóvízhiány is sújtotta. A szerelvények gyakran napokat vesztegeltek egy-egy közbülső állomáshelyen, amikor pedig végre a rendeltetési helyükre érkeztek, kezdődött a „rabszolgavásár”: „[m]indenkinek ki kellett állni a vagon elé. Jöttek az akkori cseh »földesurak«, végigjárták a vagonokat és válogattak bennünket.[...]Mi a sors »kegyeltjei« voltunk, mert rendes családhoz kerültünk”.

A felvidéki magyarokat szállító utolsó szerelvény 1949. június 5-én gördült ki az állomásról. A kitelepítés folyamata egyszerre jelent kollektív traumát és egyszerre sűrít magában számos egyéni drámát. A történtekről és az okozott fájdalomról évtizedekig nem volt ajánlatos beszélni. Janics Kálmánt a Svájcban kiadott Hontalanság évei című munkája miatt kitiltották a Rozsnyói járásból, és az állambiztonság is megfigyelte.

A rendszerváltozás eufóriája viszont az emlékezet és az érzelmek felszabadításával járt: újra lehetővé vált az elszakított rokonokkal való rendszeres kapcsolattartás és a kényszerűen évtizedeken át másként alakult sors tapasztalatainak végre tabuk nélküli elmondása. Mostanra több visszaemlékezés, alapos helytörténeti tanulmány, magyar és szlovák történészek közös monográfiái jelzik a görcsös hallgatás megtörését és a keserű elfojtás megszűntét.

2012-ben a magyar országgyűlés április 12-ét, a felvidéki magyarok kitelepítésének kezdőnapját emléknappá nyilvánította, ellenszavazat nélkül. Viszont sem a rendszerváltáskori Csehszlovákiában, sem az 1993-tól önálló szlovák államban nem került sor a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezésére és a felvidéki magyarok vagyonának visszaadására, vagy legalább részleges erkölcsi jóvátételre. Mindez máig akadályozza, hogy a kitelepítés tragikus története végre azzá váljon, ami a továbblépéshez mindannyiunk számára a legjobb volna: történelemmé.