Mi az oka az orosz–ukrán háborúnak?

Miközben Nyugaton sokan Vlagyimir Putyin orosz elnök döntését tartják a háború okának, ő azt mondja, a NATO tehet róla, mivel 2008-as határozata a jövőbeli ukrán tagság lehetőségéről egzisztenciális fenyegetést jelentett Oroszország számára. Mások a hidegháború végére vezetik vissza a konfliktust, és arra, hogy a Nyugat nem volt képes megfelelően támogatni Oroszországot a Szovjetunió összeomlása után. Hogyan ismerhetjük fel egy évekig tartó háború eredőpontját?

Az első világháború több mint egy évszázaddal ezelőtt folyt, de a történészek még mindig vaskos köteteket írnak arról, mi volt a kiváltó oka. Vajon azért robbant ki, mert egy szerb terrorista meggyilkolt egy osztrák főherceget 1914-ben? Vagy inkább a Nagy-Britanniának egyre nagyobb kihívást jelentő, növekvő német hatalomhoz, vagy az egész Európában erősödő nacionalizmushoz volt köze? A válasz: a fenti okok mindegyike, plusz továbbiak is szerepet játszottak a történelem ilyetén alakulásában. De a háború nem volt elkerülhetetlen egészen addig, amíg 1914 augusztusában ki nem tört; és még akkor sem volt evidens, hogy négy év vérengzés következik.

A dolgok megértésében segít, ha megkülönböztetjük a mély, a köztes és a közvetlen okokat. Gondoljunk a máglyarakásra: a fahasábok felhalmozása a mély ok; a gyújtós és a papír hozzáadása a köztes ok; a gyufa meggyújtása pedig a közvetlen, kiváltó ok. De még ekkor sem elkerülhetetlen a máglya fellobbanása. Az erős szél kiolthatja a gyufát, vagy egy hirtelen jött eső eláztathatja a fát. Ahogy Christopher Clark történész megjegyzi az első világháború okairól szóló, Az alvajárók (The Sleepwalkers) című könyvében: „A jövő még nyitott volt – éppen csak...”. A katasztrófáig rossz politikai döntések sora vezetett.

Ukrajna esetében nem kérdés, hogy a gyufát Putyin gyújtotta meg, amikor február 24-én parancsot adott az orosz csapatoknak az invázióra. Az orosz elnök az 1914-es  nagyhatalmak vezetőihez hasonlóan valószínűleg azt hitte, hogy rövid, célirányosan megvívott háború következik, gyors győzelemmel. Némiképpen hasonló forgatókönyvre számíthatott, mint Budapest 1956-os vagy Prága 1968-as birtokba vétele volt. A légideszant-csapatok elfoglalják a repülőteret, az előrenyomuló tankok  elfoglalják Kijevet, kiiktatják Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, hatalomra emelik a bábkormányt…

Putyin azt mondta az oroszoknak, hogy „különleges katonai hadműveletet” hajt végre Ukrajna nácitlanítására, és megakadályozza, hogy a NATO az orosz határokig terjeszkedjen. Ám tekintetbe véve, milyen súlyosan elszámolta magát, mindenképpen fel kell tennünk a kérdést, mire gondolt valójában. Putyin saját írásaiból és különböző életrajzíróktól, például Philip Shorttól tudjuk, a köztes ok az volt, hogy az orosz elnök nem hajlandó Ukrajnát legitim, független államnak tekinteni.

Putyin nem békélt meg a Szovjetunió felbomlásával, melyet ő maga a KGB tisztjeként szolgált; Ukrajna és Oroszország szoros kulturális összetartozása miatt pszeudoállamnak tartja Ukrajnát. Sőt, ebben a narrációban Ukrajna egyenesen hálátlan volt, megsértette Oroszországot a 2014-es Maidan-felkeléssel, amikor leváltotta az oroszbarát kormányt, és elmélyítette a kereskedelmi kapcsolatokat az Európai Unióval.

Putyin vissza akarja állítani az általa „orosz világnak” nevezett konstrukciót, és 70. évéhez közeledve az örökségén is elgondolkodott. A korábbi vezetők, mint például Nagy Péter, a maguk idejében kiterjesztették Oroszország hatalmát. Figyelembe véve a nyugati szankciók gyengeségét a Krím félsziget 2014-es annektálása után, úgy tűnik, Putyin feltette magának a kérdést: Miért ne mehetnénk tovább?

A NATO keleti bővítésének a kilátása kisebb köztes oknak tekinthető. Míg a Nyugat létrehozta a NATO–Oroszország Tanácsot, amelyen keresztül orosz katonatisztek részt vehettek néhány NATO-találkozón, Oroszország többet várt a kapcsolattól. És bár James Baker amerikai külügyminiszter azt mondta orosz kollégájának a 90-es évek elején, hogy a NATO nem fog bővülni, történészek, mint például Mary Sarotte bemutatták, hogy Baker gyorsan pontosította a szóbeli biztosítékát, amely mögött soha nem állt írásos megállapodás. Amikor az 1990-es években Bill Clinton amerikai elnök megvitatta a kérdést Borisz Jelcin orosz elnökkel, Oroszország erősen vonakodva hajlandónak mutatkozott elfogadni valamilyen NATO-bővítést, bár az elképzelések a két oldalon nyilvánvalóan eltérők voltak. A NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján hozott döntése, hogy Ukrajnát (és Grúziát) potenciális jövőbeli tagként kezeli, egyszerűen megerősítette Putyinnak a Nyugattal kapcsolatos legrosszabb várakozásait.

Mégis, bár a NATO 2008-as döntése téves lehetett, Putyin szemléletváltása megelőzte azt. Bár a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően támogatta az Egyesült Államokat, a 2007-es müncheni biztonsági konferencián elhangzott beszéde azt mutatja, hogy már a bukaresti csúcs előtt egészen más hangot ütött meg a Nyugattal szemben. A NATO-bővítés lehetősége tehát csak egy volt a több köztes ok közül – amelynek élét jócskán tompította, hogy nem sokkal a bukaresti csúcs után Franciaország és Németország bejelentették, megvétózzák Ukrajna NATO-tagságát.

Mindezek hátterében a hidegháború végét követő időszakban gyökerező, távolabbi és mély okok álltak. Kezdetben mind Oroszországban, mind Nyugaton nagy volt az optimizmus, hogy a Szovjetunió összeomlása után a demokrácia és a piacgazdaság szökik szárba Oroszországban. Az első években Clinton és Jelcin komoly erőfeszítéseket tett a jó kapcsolatok érdekében. Az Egyesült Államok ugyan hiteleket és gazdasági segítséget nyújtott Jegor Gajdar ügyvivő miniszterelnök kormányának, de az oroszok sokkal többet vártak.

Ráadásul hét évtizednyi központi tervezés helyébe nem léphetett egyik pillanatról a másikra virágzó piacgazdaság. Az ilyen gyors változások óriási zavarokat, korrupciót és szélsőséges egyenlőtlenséget eredményezhetnek. Míg egyes oligarchák és politikusok elképesztően meggazdagodtak az állami tulajdonban lévő eszközök gyors privatizációja révén, a legtöbb orosz életszínvonala csökkent.

A később meggyilkolt Borisz Nyemcov, Nyizsnyij Novgorod kormányzója 1997 februárjában Da­vosban arról beszélt, hogy Orosz­országban senki sem fizet adót, és a kormány elmarad a bérek kifizetésével. A következő év szeptemberében Grigorij Javlinszkij liberális parlamenti képviselő a Harvard Kennedy School vacsoráján azt mondta, hogy „Oroszország teljesen korrupt, Jelcinnek pedig nincs jövőképe”. A hanyatló egészségi állapotú Jelcin, aki nem tudott megbirkózni a romló gazdasági feltételek politikai következményeivel, Putyinhoz, az addig ismeretlen volt KGB-tiszthez fordult, hogy segítsen helyreállítani a rendet.

Mindez nem jelenti azt, hogy az ukrajnai háború elkerülhetetlen volt. De idővel ez a forgatókönyv egyre valószínűbbé vált. 2022. február 24-én Putyin rosszul számolt, és a máglyára hajította a meggyújtott gyufát. Nem nagyon látni a tűzvész végét.

Joseph S. Nye, Jr.
A szerző amerikai politológus, a Harvard Egyetem professor emeritusa

©Project Syndicate