Mellár Dávid: Pénzautomata (Duna-parton IV.)

Ha nincs fogyasztás, egyszerre hallgatok zenét – megállíthatatlanul szólnak körbe-körbe a „feel good” latin-amerikai popslágerek – és olvasok, közben a bal kezemmel az ingem zsebében turkálok a pisztáciahéjak között egy utolsó után. Már csak akkor döbbenek rá, hogy elfogyott, vége, amikorra közben az utolsó darabot is szétrágtam a számban. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Találok még egy szemet a zacskóban, de hiába. Nincs résnyire nyitva, hogy hozzáférhessek a maghoz. A számba veszem, de eszembe jut, hogy a múltkor belétörött a foga valakinek. Nekem pedig már így is van mesterségesen felépített fogam, nem is egy. Idegen anyag, akárcsak a Neurolink kínálata. Eszembe jut a tejfogak ártatlansága. Mintha a személyiségünk kifejlődésével, a társadalmi betagozódásunkkal és traumáinkkal együtt hullajtanánk el őket, hogy átadják a helyüket a romlás virágainak, melyek ekkor hajtanak szép lassan erős gyökeret a nyelv őreiként a szánkban. Feladva a pisztáciát megakad a figyelmem pár soron Kertész Imre naplójában: „Egyre kevesebb az, ami az embert az emberi mivoltára emlékezteti. És ami a legrosszabb, hogy nem az állatokra kezdünk hasonlítani, hanem a tökéletlenül megépített automatáinkra, amelyek hajlamosak a mértéktelenségre és a távvezérlésre.”

Itt, alig pár méterre a Dunától, a Fröccsterasz hamburgeres sütőlapjai mellől, ha tehetem, naponta többször is lehűtöm magam az egyre csak apadó vízben. Ha nem pörög a fogyasztógép. Márpedig idén egyáltalán nem úgy pörög, ahogy kéne: ahogy elvárnák tőle a főnökék. Visszaesés van egész Magyarországon. Nem telik rá. Alufóliába csomagolt rántott husik, akciós Kőbambik a hűtőtáskában. Akiknek meg kiadta a nyaralást a büdzsé, azok a covid után újra szabadon repkednek „klímatudatos” kondenzcsíkot húzva maguk után. Vagyis a Ryanair megint megetette fél Európát az olcsó nyári repjegyeivel.

A napokban üzemeltük be az új pénzautomatát. Eddig egy bizalmon alapuló rendszert működtettünk – „kérlek, hozzátok vissza a repoharakat, ha elfogyasztottátok” –, szemben a legtöbb repoharas vendéglátóssal, akiknél tokeneket gyűjthet az ember, annak reményében, hogy egyszer majd valahol pénzzé varázsolhatja azt újra. Kevés rá az esély, az ember zsebében csak gyűlnek a különböző méretű és színű műanyag(!) érmék, vagy otthon a polcon a különböző dizájnelemekkel és cégérekkel összefirkált repoharak. Hogy kikerüljük ezt, az emberek idegeit próbára tevő újrahasznosító-csapdát, a főnökék külön kérésre berendeltek egy fémzsetonra működő pénzautomatát. A zsetonok felidézik bennem a régmúlt kocsmai játékokat: amikor az üvegpohárba csapolt sörök és kofolák mellett csocsó- vagy biliárdasztalok nyelték el az aprón vásárolt érméket. Vannak vendégek, akiknek az egykori strandokon és uszodákban használt hajszárítók ugranak be egyből, vagyis, hogy a zsetonért szolgáltatást kaptak.

De amíg kamaszkoromban a pénzt zsetonra váltva közösségi élményt, játékot kaptunk cserébe, addig mostanra a kör bezárult: pénzért műanyagpohár, amiért zseton jár, amit újra pénzre válthatunk a pénzautomatában. És ha esetleg tovább szeretnénk játszani, akkor beledobhatjuk kétszázasainkat az örökös bóvlikat dobáló műanyagbúrás-tekergetős masinákba a pénzautomata mellett, melyekben kisebb-nagyobb műanyag gömbökbe zárt, azon belül pedig még zacskóba is becsomagolt bizsuk, takonyra emlékeztető gumijátékok, satöbbik várnak a fogyasztókra. Főleg a legkisebbekre, hogy időben idomuljanak. Nap mint nap. Ciklikusan. Nézem, ahogy végrehajtják ugyanazt, ahogy visszakapják azt a pénzt, ami egy órával ezelőtt még az övék volt. Persze, csak letétbe helyezték, mondhatnánk: ahogy az életüket is. Mert ugyanez az algoritmus kiterjeszthető a kor emberének mindennapjaira is. Gondolom épp, amikor feldob egy interjút a folyam Máté Gábor magyarországi születésű orvossal: „A fogyasztói társadalmat az érdekli, hogy hogyan dolgozom és mennyit vásárolok az üzletben. Minél inkább elnyomom saját magamat, az érzelmeimet, a véleményemet, annál inkább beleereszkedem abba a gépezetbe, amit ez a társadalom képvisel. Így elfogadhatóbb polgár leszek, elfogadhatóbb tagja a társadalomnak annak dacára, hogy magamat teljesen elveszítem.”  De hát, végül is, jól van ez így. Nem?