Megremegtek a magyar–orosz tudományos kapcsolatok a háború miatt

A magyar–orosz tudományos kapcsolatokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel a régmúltban és ma is fontos szerepük van a szellemi kultúránkban. Három érintett tudományterület egy-egy képviselőjét kerestük meg a kéréssel, hogy mondják el, milyen hatással van a háború a személyes pályájukra és a szakterületükre.

Néprajz, kulturális antropológia

A magyar néprajz és kulturális antropológia – valamint a nyelvészet és a finnugrisztika – számára megkerülhetetlen hely Oroszország, illetve annak egy-egy jól körülhatárolható régiója. Ha csak egy pillantást vetünk arra a javarészt 19. századi névsorra, amelyen Reguly Antal mellett Jankó János, Pápay József, Munkácsi Bernát, Pápai Károly és mások neve is szerepel, azonnal nyilvánvalóvá válik, miről is van szó.

A 19. században beinduló terepkutatási lehetőségek gyakorlatilag lenullázódtak az első világháborúval, hogy aztán 70 évig alig történjen újabb előrelépés. A terep gyakorlatilag csak a jelcini érában vált újra hozzáférhetővé.

„1991-től jött 20 év, ami »aranykor« volt, vagyis simán el lehetett menni terepre. 2010 után, majd főleg a Krím 2014-es annexióját követően egyre szigorodtak a feltételek. Hogy most mi következik, nem lehet tudni. Én egyfajta áldott helyzetben voltam, hiszen 1992-ben kezdtem el a terepmunkámat, az utolsó komoly helyi kutatásom pedig 2012-ben volt”

– mondta el lapunknak Nagy Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékének vezetője. Az egyetemi tanár számos tanulmányt és könyvet írt nyelvrokonaink, a hantik kultúrájáról és társadalmáról, hosszú időt töltött köztük helyszíni kutatással, legfőképpen a Vaszjugán folyó mentén. A legutóbbi két monográfiáját a pandémia alatt írta meg. „Akkor ezt nem gondoltam hattyúdalnak, de az egyik kollégám és barátom azt mondta, hogy mégiscsak ilyenre sikerült, merthogy bármilyen terveim is lennének terepen, ezek mind bedőltek. Szerintem nagyon sokáig nem lehet majd vagy nem lesz érdemes terepre menni. Pedig erőteljesen gondolkodtam azon, hogy újra ki kellene menni és új kutatásokat folytatni. Viszont azt gondolom, a háború alatt ezt nem szabad: egyrészt nem is veszélytelen, másrészt még sokáig nem is lehet megtenni.

Nagyon hosszú időnek, 10-15 évnek kell eltelnie, hogy ne a háború határozza meg az emberek gondolkodását. Ez nem lenne gond, ha a háborút szeretném kutatni, de nem azt akarom vizsgálni”

– fejti ki a kutató, aki szerint „abszolút válaszúthoz érkezett”.

Hogy egy fegyveres konfliktus mennyire befolyásolja a külföldiekhez való viszonyt, azzal nem most találkozna először. „Éppen kint voltam Oroszországban 1999-ben, amikor zajlott Szerbia NATO-bombázása. Tudjuk jól, hogy a szerbek és az oroszok meglehetősen nagy szimpátiával vannak egymás iránt. A bombázás csak néhány hónapig tartott, viszont ez volt a terepmunkám legnehezebb szakasza. Az egyetlen olyan időszak, amikor olyan kérdésekkel kellett megküzdenem a hétköznapi beszélgetőtársaimmal, hogy nem vagyok-e esetleg kém, s hogy egyáltalán, mit csinálok én a terepen” – meséli Nagy Zoltán. Az pedig súlyos módszertani és etikai problémákat vonhat maga után, ha egy etnográfus vagy antropológus mögött akár csak egy-két ember összesúg egy közösségben. Az aggodalom nem alaptalan – ha másért nem, hát azért, mert Nyugat-Szibériában kimondottan erős az állami média pozíciója, ami hatással van arra is, hogy a kutató milyen válaszokat talál a munkája során.

A fent már említett jelcini „aranykorban” több mint fél évre is kaphattak a külföldi kutatók engedélyt, az utóbbi időben azonban már csak három hónapos vízumra volt mód. Akárhogyan is végződjék az ukrajnai háború, a helyszínre szinte biztosan nehezebb lesz kijutni. Sok terület ráadásul teljesen bezárult, például Észak-Szibéria egyes részeibe csak különleges katonai engedélyekkel lehet eljutni. „Oroszország mindig olyan terep volt, ahol ki vagy szolgáltatva a bürokráciának. Hiába gondolod, hogy megvan minden papírod, rövid időn belül kiderülhet, hogy ők úgy gondolják, még egy kellett volna” – mondja a kutató, aki a titkosszolgálati nyomás erősödésével is számol: „Ez nem újdonság az antropológiában, mindig is meg kellett küzdenie a működésével, de azt gondolom, hogy most exponenciálisan fog nőni a nyomás.”

S hogy mi a helyzet a szakmai kapcsolattartással? Ami a szakirodalmat illeti, Oroszországban sok kiadvány ingyenesen hozzáférhető az interneten, így ezek beszerzése – egyelőre – nem ütközik semmilyen akadályba. Sokkal bonyolultabb azonban a személyes kapcsolatok hálója, akár formális, akár informális oldalról nézzük.

„A konfliktus kezdete óta volt néhány nagy nemzetközi rendezvény, ahol felvetődött, hogy nem kellene-e szankcionálni az oroszországi kutatókat. Hosszas diskurzusok folytak arról, hogy politikai vagy emberi jogi alapon meg kell-e nehezíteni a bejutásukat. Ugyanakkor az is felmerült, szabad-e bárhol, bárkire alkalmazni a kollektív bűnösség elvét. Hogy az állam politikája miatt szankcionálhatók-e az egyének, akiknek nem ismerjük a hozzáállását.

Nem szabad egységesnek tekinteni az oroszországi kutatókat sem. Közülük sokan foglalnak állást a háború ellen, mások pedig mellette. Van egy közeli barátom, aki kezdeményezője volt egy ukránok melletti kiállásnak. Egy másik barátom pedig azok ellen tiltakozott, akik a háború ellen álltak ki” – sorolja a példákat az antropológus. Ha lehet, még súlyosabb dilemmák feszítik a kollégákkal való hétköznapi kapcsolattartást: „Ne legyenek illúzióink, a közösségi médiában és telefonon is nagyon erős cenzúra működik Oroszországban. Nagyon végig kell gondolnunk, hogy miről beszélünk és kérdezünk. Tehát öncenzúra is működik az emberben, nehogy a kérdésemmel olyan helyzetbe hozzam a kollégámat, hogy ez ellene esetleg felhasználható legyen. Újra meg kell tanulni azt a képes beszédet, az elhallgatások rendszerét, amibe én egyébként még belenevelődtem az államszocialista rendszerben.”

Nincsenek tehát könnyű helyzetben azok a magyar etnográfusok és antropológusok, akik eddig szibériai kutatásokra és oroszországi szakmai kapcsolatokra alapozták a karrierjüket. Nagy Zoltán úgy véli, legfeljebb 20 kutatóról beszélhetünk, de egyébként sincs szükség „tömegekre” ezen a területen. Néhányan már beszélgettek egymással a „hogyan továbbról”, s úgy tűnik, páran kezdenek lemondani arról, hogy a jövőben folytassák a terepmunkát.

„Az embernek új terveket kell építenie. Ebben a témában egy lehetőség marad: a tudománytörténet. Erre szükség is van, mivel a finnugrisztikai és a szibériai kutatások vannak már annyira régiek, hogy ideje legyen az önvizsgálatnak is”

– véli Nagy Zoltán, aki számára a „hazatérés”, vagyis a magyarországi terep lehet a második opció, ami viszont nem annyira egyszerű váltás úgy, hogy 30 éve Szibériával foglalkozik. Van egyébként olyan nyugat-európai kollégája, aki a háború kitörése után is volt már Oroszországban, s megpróbál nem törődni a kontextussal – ám neki a kutatási témájába annyira nem zavar bele az, ami Ukrajnában történik. Ha azonban valaki kevésbé semleges témakörök iránt érdeklődik, például a sztálini idők történéseit és az akkori társadalom változásait kutatja, az szemet szúrhat az államhatalomnak is. „És tudjuk jól, Oroszországban megszületett a történelemhamisítást börtönbüntetéssel szankcionáló törvény, s az is világos, ki dönti el, mi számít történelemhamisításnak ott, ahol a szovjet rendszer restaurációja zajlik“ – teszi hozzá az antropológus.

Nyelvészet

A néprajzi és antropológiai kutatásokhoz számos szálon kötődik a nyelvészet, így ezt a tudományt sem lehet kihagyni az áttekintésből. Horváth Csilla nyelvészt, kulturális antropológust szólítottuk meg, aki szibériai őshonos kisebbségi népek nyelvhasználatát, a veszélyeztetett kisebbségi nyelvek etnikus identitás kifejezésében játszott szerepét kutatja. Másfél éve a Helsinki Egyetemen dolgozik egy olyan projekt keretében, amelyet a Kone Alapítvány finanszíroz.

A kutató válaszaiból szépen látszik, hogy az orosz–ukrán konflik­tusnak, Ukrajna orosz megszállásánának a gyökerei 2022 februárja előtt is jócskán éreztették a hatásukat.

„Évek óta érezhető, sőt tetten érhető volt Oroszországban az állami szervek külföldi kutatókkal szembeni gyanakvása, egyes oroszországi kollégák távolságtartása, a hivatalos intézményi kapcsolatok iránt ugyanakkor nagy volt az érdeklődés. Ezt a nyomasztó, de elviselhető állapotot 2022 februárjában a szinte teljes elszakadás váltotta fel.

A konkrét kapcsolattartás nem lehetetlenült el, amennyiben például e-maileket írni technikailag ma is lehetséges, ezen kívül azonban szinte minden egyéb kapcsolatfelvételi forma ellehetetlenült. Az oroszországi intézményekben a háború kitörése után hozott hivatalos vagy informális rendelkezésekkel nem vagyok tisztában” – fejtegeti Horváth Csilla.

Kitért arra is, hogy munkahelye – más uniós egyetemhez és kutatóintézethez hasonlóan – 2022 februárjában irányelveket dolgozott ki az ukrajnai és oroszországi hivatalos kapcsolatok szabályozására. Ezek bátorítják az ukrajnai intézményekkel és kutatókkal való együttműködést, az oroszországi intézményekkel, kutatókkal való kooperációt azonban nem. „Az irányelvek értelmében az egyetem az uniós állásfoglalásnak megfelelően és a többi finnországi egyetemmel egyetértésben elítéli az orosz agressziót, támogatja az ukrajnai hallgatókat, és álláslehetőségeket kínál az Ukrajnából elmenekült kutatónak. Engedélyezi az oroszországi intézményekkel, kutatókkal már megkezdett együttműködés folytatását, és minden már kiépített hivatalos kapcsolat fenntartását, a jövőben kerülendő ugyanakkor új kapcsolatok létrehozása, állami hivatalokkal való szerződéskötés pedig egyenesen tilos. Ezen kívül nem lehetséges Oroszországba kifizetést indítani, nem engedélyezett oda kiküldetésre utazni, illetve a szakértői véleménynyilvánításokhoz kapcsolódó felkérést elfogadni vagy kedvezményezni” – mondja a nyelvész. Hozzáfűzte, emiatt lassan elcsendesül a párbeszéd, hiszen a 2022 februárja előtt megkezdett munkák fokozatosan lezárulnak, vagyis megjelennek a publikációk, befejeződnek az eljárások, véget érnek a projektek. Az oroszországi partnerekkel, kollégákkal, ismerősökkel legfeljebb magánúton lehet kapcsolatot fenntartani, ezt azonban tovább nehezíti, hogy az eddig népszerű közösségi platformok nagy részének használatát Oroszország lassan egy éve törvénnyel tiltja az állampolgárai számára.

A szakmai eredményekhez való hozzáférés forrásonként különböző. Vannak szakmai műhelyek, amelyek a honlapjukon keresztül éppúgy hozzáférhetők, mint korábban – más honlapok roppant bizonytalanul vagy egyáltalán nem elérhetők. Különösen hiányzik itt is az aktív kapcsolattartás a közösségi médián keresztül, ami a 2010-es években egyre általánosabbá vált, a járvány alatt pedig valósággal virágzásnak indult, de az elmúlt egy évben szinte teljesen visszaszorult.

„Hogy milyen hatása lesz annak, hogy megint nem lehet szabadon beszélni és egymáshoz utazni? Rosszabb, mint az ’50-es években. Egyenesen az 1930-as évekhez hasonlítanám, amikor a kutatóutak klasszikus korszakát és a frissen kiépült, éppen virágzásnak indult tudományos kapcsolatokat egyik pillanatról a másikra fagyasztották be az akkori politikai viszonyok.

Akkor is lehetőség volt levelezésre, alkalmanként a legújabb szakirodalom ismertetésére is, de elég áttekinteni a korban megjelent szakirodalmat ahhoz, hogy lássuk, bár a tudományos munka természetesen nem állt meg, a kutatási szabadság csorbulása jóvátehetetlen károkat okozott a tudományterületnek Magyarországon. Hiszem és remélem, hogy a jelenlegi konfliktus nem fog hosszú évekig, évtizedekig tartani, de az most is világos, hogy a negatív hatását nehezen fogjuk kiheverni” – véli a kutató.

Történetírás és régészet

Aki kicsit is követte az elmúlt években a magyar őstörténeti kutatásokat, tudhatja, hogy az intenzívvé vált magyar–orosz–ukrán–moldáv régészeti kapcsolatok szinte forradalmian bővítették a korszakra vonatkozó ismereteinket. Talán mondani sem kell, hogy az együttműködés fenntartását jócskán bonyolítja a háború, ám talán nem jár olyan drámai következményekkel, mint például a néprajzi–kultúrantropológiai kutatásoknál.

A tavalyi év végén Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus érintette a témát a vele készített interjúnkban, most pedig Türk Attila régészt, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának vezetőjét kerestük meg. A szakember korábban is nyilatkozott a témában, szavaiból kitűnt, hogy jelentős nehézségekbe ütköztek a kutatások, ám a munka nem állt meg. A magyar kutatók ugyan most nem utaznak, de a korábban gyűjtött forrásanyaggal itthon is van munka bőven.

Mivel a néprajz, a kultúrantro­pológia és a nyelvészet kapcsán a magyar–orosz kapcsolatokra fókuszáltunk, megkértük Türk Attilát, hogy ő is ezekről az együttműködésekről számoljon be bővebben. Elmondta, hogy a korábbiakhoz képest sokkal nehezebbé vált a kommunikáció, számos közösségi oldal elérhetetlen az orosz kollégák számára, vagy egy speciális szoftverre van szükségük a kapcsolattartáshoz. „Azok a netes fórumok, csatornák, amelyeken kommunikáltunk vagy néztük egymás képeit, könyveit, sokkal nehezebben érhetők el. Ugyanez vonatkozik a kiadványok letöltésére, elérésére. Nem tudunk nekik banki utalást indítani kutatásra, a posta is ezerszer bonyolultabb. A Messenger helyett visszajött a körülményesebb e-mail. Nap mint nap hallani felröppenő híreket, hogy a YouTube be lesz tiltva náluk és így tovább” – fejtegette.

Természetesen mindez nem jelenti a kapcsolatok végét, amelyeket ő maga minden kollégájával ápol Chișinăutól Vlagyivosztokig:

„Kevesebb az üzenetváltás, de mindenhol megy tovább a munka, hála Istennek még Ukrajnában is. Nehezebb a tájékozódás, sok korábbi keleti anyag nem érhető el most a neten, de alapvetően nincs nagy, áthidalhatatlan probléma, mivel 10-15, sőt 20 éve kiépített személyes baráti kapcsolatokról van szó, amelyek a nehéz időkben is működnek, és erkölcsi kérdés is, hogy nem dobhatjuk a sutba azokat csak úgy a politikai körülmények miatt. A nehézségek áthidalhatók, ha akarjuk.

Az igazi gond inkább itthon jelentkezik, mert a tudományfinanszírozásban sokan úgy gondolnak erre a témára és világra, hogy most akkor nem is lehet ott dolgozni, ne is támogassunk ilyen kutatásokat – ahelyett, hogy segítenénk menteni a magyarok eredetkérdésében releváns régészeti forrásanyagot pl. Ukrajnában.”

Ami az újabb tudományos eredményeket illeti, készülőben van egy magyar–orosz–ukrán régészeti szakszótár. Hasonló kiadványok már elkészültek angol, német és olasz nyelven. „Ezt gondoltuk folytatni, ugyanis az orosznyelv-ismeret hiánya igen komoly problémát okozott a korai magyar történelem kutatásában. Ez eddig csak néhány ember kiváltsága volt, az alapadatokhoz nem fértek hozzá a hazai kollégák, így jócskán terjedt az ostobaság. A hiányzó keleti őstörténeti forrásanyag kérdését a 2000-es évek elején pedig egy módszertani alapokra utaló hazai régészeti vonulat úgy próbálta »megoldani«, hogy azt kezdte hirdetni, nem is kell ismerni és kutatni a Kárpátoktól keletre lévő anyagot egyik beköltözött nomád nép esetében sem, mert a Kárpátok átlépésével az új kulturális környezet teljesen és azonnal átformálta a hagyatékukat. Tehát nem véletlenül nem ismerünk pl. tömegével magyar őstörténeti leleteket keleten” – mondja Türk Attila. A változást az hozta el, hogy nem csak íróasztalnál ülve vártak a keleti adatokra, s világossá vált, hogy az említett feltételezés ellenkezője az igaz:

„Nagyon sokat tettünk azért, hogy a legfontosabb orosz és ukrán cikkek régészeti szakfordításban elérhetők legyenek magyarul, és minden hazai szakember tudja elemezni azokat, akiket csak érdekel. E munkánk során állt össze az a szakmai szókészlet, amelyből a szótárat szerkesztjük, hiszen speciális tárgymegnevezések vannak, tipológiai szempontból nem lehet bárhogy visszaadni egy sajátos tárgytípus nevét.

Mindkét, illetve mindhárom ország adott régészeti korszakának kutatásában megvannak a bevett nevek egyes tárgyakra, ezeket ismerni kell, hogy ne legyen félreértés. Korábban az ukrán régészek is az egységes kelet-európai, orosz nyelvű régészeti terminológiát használták, majd elkezdték a kifejezések ukrán változatát alkalmazni, de sajnos nem egységesen standardizálva. Ezért sokszor nem világos, hogy mire gondolnak, ha nincs kép hozzá. Hiszen a régészeket nemcsak annyi érdekli, hogy egy adott lelőhelyen pl. egy kengyel került elő, hanem az is, hogy pontosan milyen típus... Nagyon hasznos lesz ez a kiadvány orosz–ukrán viszonylatban is, ha végre elkészül.”

A magyar–orosz együttműködés egyik legfrissebb eredménye egy 2022-es, tatárföldi régészekkel jegyzett közös kötet a magyar őstörténet leghíresebb lelőhelyéről, a kutatást forradalmasító Bolsije Tyigani-i temető még közöletlen sírjairól, ahol 1974-től az 1980-as évek elejéig folytak ásatások. „1981-ben Budapesten németül jelent meg az első 56 sír anyaga a 150 síros temetőből, most pedig végre sorra került a temető másik fele is, ami alapvetően befolyásolja a teljes lelőhely értékelését. A tatár ásató egy korábbi kéziratát turbóztuk fel, jött hozzá archeogenetika, antropológia, igyekeztünk a korábbi magyar régésszel, őstörténeti szakértővel, Fodor Istvánnal folytatott levelezésének a szakmai elemeit is beépíteni. Az egész temetőre egy modern restaurálás és feldolgozás vár a jövőben, de legalább van az egész hagyatékról egy egységes alapképünk” – emelte ki Türk Attila.