Még mindig nem azt tanítjuk, hogy a nyelv változataiban létezik

Ha a végzettségét nézzük, akkor a magyar nyelv és irodalom, a könyvtáros, valamint az eszperantó szakokkal találkozunk. Ez azt jelenti, több irányban is elindulhatott volna, végül azonban a nyelvészetet választotta. Hogyan alakult ez így?

Az ELTE-re jártam, ahol nagynevű irodalmárok és nyelvészek tanítottak. Valószínűleg mindenki, aki magyar szakra jelentkezik, először irodalmár szeretne lenni. Szóval nem hiszem, hogy az emberek a nyelvészetért mennek magyar szakra tanulni. Viszont az egyetemen volt néhány tanárom, akik úgy tudtak beszélni a nyelvről, hogy az sokkal élőbb és érdekesebb lett számomra, mint az irodalom. A nyelv egy teljesen élő jelenség egy konkrét beszédhelyzetben, s amikor ezt vizsgáljuk, akkor objektív ténnyé válik. Az irodalom tárgya pedig tulajdonképpen mások gondolatainak, fantáziájának, az általa létrehozott szövegnek a vizsgálata egy adott kultúrával való kapcsolatában. Az egyik tanárom, Nagy Ferenc – már akkor elhunyt, mikor egyetemista voltam – zseniálisan művelte a nyelvészetet, s rávilágított arra, mit is csinálok én akkor, amikor a nyelv működését vizsgálom. Aztán nagyon érdekeltek a nyelvjárások, mivel én is ilyen közegből jöttem. Kiss Jenő tanár úr, aki részt vett egyebek között a magyar nyelvjárási atlasz készítésében, vagy G. Varga Györgyi tanárnő, aki a regionális köznyelvet kutatta, egy teljesen új világot tárt fel előttem: hogy a nyelvvel máshogy is lehet foglalkozni, mint ahogy az az iskolai nyelvtanórákon zajlik.

Valóban, a közoktatásban sokszor még ma is az a szemlélet uralkodik, hogy a nyelv valójában a nyelvtan.

Így van, míg az élvezetet az irodalom adja. Pedig a nyelvet nagyon másként is meg lehet közelíteni. Először a nyelvjárások felé indultam el, majd az egyetemen, illetve a 80-as évek vége felé találkoztam a szociolingvisztikával, ami akkor tájainkon teljesen új tudományág volt. Itt valójában azt kutatjuk, hogyan működteti a nyelvet az ember társadalmi meghatározottságában.

A kutatási témái kezdettől fogva kapcsolódtak a szlovákiai magyar közeghez?

A szocializmus vége nem volt egyszerű időszak, nem is tudtam kutatóként kezdeni az egyetemi évek után. Mivel tanárként végeztem, ezért egyértelmű volt, hogy ilyen állást kell vállalnom. Aztán a rendszerváltás után beindították az első nyelvészeti doktori iskolát az ELTE-n, amiről ráadásul az Új Szóban olvastam – valamilyen rejtélyes oknál fogva ez az információ megjelent a lapban, mai napig nem tudom, hogy miért. Elmentem Budapestre az ELTE-re, Kiss Jenő volt a doktori iskola vezetője. Mondtam neki, hogy „Tanár úr, most olvastam a hírt, én pedig tanulni akarok”. A tanár úr, akinek ezért a mai napig hálás vagyok, azt mondta: „Ildikó, jöjjön”. Így kerültem az ELTE nyelvészeti doktori iskolájába. Egyébként a tanár úrnál írtam a nyelvjárásokról szóló szakdolgozatomat is.

Szlovákiai magyar dialektusokból?

Konkrétan Ebed nyelvjárásából. Aztán később megismerkedtem a pszicholingvisztikával, s elkezdtem az iránt is érdeklődni. Gósy Mária – ő az MTA Nyelvtudományi Intézetében a Fonetikai Osztály vezetője volt akkor – foglalkozott a szövegészleléssel és -értéssel, annak problémáival, s ez engem is elkezdett érdekelni. Gósy Mária kidolgozott egy tesztet, mely a szövegészlelés és -értés szintjét méri, amely alapján elvégeztem egy széles körű kutatást. Ebből írtam végül a doktori disszertációmat.

A habilitációjára pedig a Debreceni Egyetemen került sor. Egyetemi végzettségek terén tehát egyértelműen Magyarországhoz kötődik – ugyanakkor mind a pedagógusi, mind a kutatói pályája Szlovákiában zajlik a kezdetek óta. Ez tudatos döntések vagy a véletlen alapján alakult így?

Magyarországon úgy maradhattam volna tudományos pályán az egyetem befejezése után akkoriban, ha ott megyek férjhez. Ez még az államszocialista időszak végére esik. Később pedig itt már megvolt a családom. Amikor megszereztem a PhD-fokozatot, szinte a véletlenen múlt, hogy 2003-ban lett egy üresedés a nyitrai egyetem magyar tanszékén, Sándor Anna tanszékvezetősége idején. Ő hívott a tanszékre tanítani, így oda mehettem dolgozni. Ezúton is köszönöm neki a lehetőséget.

Gyakran foglalkozott kutatásai során a kétnyelvűséggel. Ez mennyire számít családi hatásnak? Tegyünk hozzá annyit, hogy az ön családja is kétnyelvű.

Ez egyszerre volt családi és társadalmi hatás. Kétnyelvű közegben élünk, a nyelvek keverednek bennünk. Különböző szinteken, fokokon, különböző érzelmi hátterekkel a magyar és a szlovák is megvan mindenkiben.

Amikor Debrecenben habilitált, akkor a nyitrai karon még nem lehetett. Mára ez megváltozott. Elmondhatjuk, hogy ma már jobbak a szlovákiai magyar intézményrendszer, azonban belül is a felsőoktatás feltételei?

Éppen most nem könnyebb. Tavaly vezették be az új minőségbiztosítási rendszert, amelynek nagyon kemények a feltételei. Például a kutató beadhatja a publikációját azzal a minősítéssel, hogy az nemzetközileg jelentős – ám az akkreditációs bizottság mondhatja azt, hogy szerintük ez nem így van. A publikációnak szerepelnie kell a tudományos életben fontos adatbázisokban, illetve szükséges, hogy hivatkozzanak rá. Talán a természettudományos kutatások annyiból „könnyebbek”, hogy nem nyelvhez és kultúrához kötöttek, mint a humán tudományok. Ha a kutatónak van egy nagyon jó kutatási ötlete valamelyik természettudomány terén, s azt megcsinálja, akkor könnyebben tud érvényesülni nemzetközi szinten is. Ha viszont én megírom, hogy mi van a magyar nyelvvel Szlovákiában, akkor az vagy érdekel valakit, vagy nem. Nagyon oda kell figyelni és jól ki kell találni, hogy milyen összefüggések általánosíthatók az általunk megállapítható nyelvi jelenségekből.

Viszonylag sok szöveget publikál angolul. Mennyire ütközik nehézségekbe a szlovákiai magyar nyelvi világ bemutatása a nemzetközi térben?

Most fog megjelenni egy kötetben angol nyelvű tanulmányunk, amit az egyik kollégával közösen írtunk. A szerkesztők, bírálók háromszor küldték vissza pontosításra, javításra a szöveget, ami egyébként normális folyamat. Ugyanakkor van már tapasztalatom abban, hogy az itteni helyzetet miként lehet úgy megírni, hogy más is megértse. Mi itt benne létezünk egy kultúrkörben, referenciakeretben, ahol ha  azt mondom, „Kárpát-medencei magyarok”, akkor mindenki számára érthető, hogy ez mit jelent. Ha viszont ezt lefordítom angolra, akkor senki sem érti, miről van szó. Most például a „szlovákiai magyarok” kifejezés kapcsán a bírálók visszaírtak, hogy ezek magyar állampolgárok? Hiába magyaráztuk el a bevezetésben, a bíráló számára egy más nyelvi valóságból ez a helyzet nem volt világos. Egy angol nyelvész számára egyértelmű, hogy amikor ő a walesiekről ír, akkor én tisztában vagyok az általa használt fogalmakkal, de mi ezt nem tudjuk elvárni tőlük. Eleve nagyon nehezen jutnak be az itteni kutatók által publikált szövegek nyugati folyóiratokba – hacsak nem közös szöveget írunk egy nyugati kollégával.

Több kutatása szólt a magyar nyelv oktatásáról is. Ha megállapítanak valamit, amiből aztán konkrét, jó gyakorlat válhatna az osztálytermekben, az mennyire tud eljutni a közoktatásig? Magyarán: mennyire van ilyen téren átjárás a tudományosság és a közoktatás között a szlovákiai magyar közegben?

Nem túl erős az átjárás, sőt azt mondanám, alig létező. Elég sok tényező miatt van ez így. Például vegyük csak azt, hány oktatásügyi miniszterünk volt az elmúlt 30 évben. Mindegyikük új reformot akart bevezetni, mert köztudott, hogy a közoktatás nem jó. Két év alatt azonban nem lehet megreformálni az oktatást, de még négy alatt sem.

Ennek egy kormányokon átívelő konszezusnak kéne lennie.

Így van, miközben a gyakorlati oktatásban mindenki azt csinálja, amiben szocializálódott. Nagyon minimális az a tér, ahol a kutatók bele tudnak szólni abba, ami például az Állami Pedagógiai Intézetben folyik.

Mondjunk konkrét példát! Volt már olyasmi, amire kidolgoztak egy koncepciót, és a magyar nyelv oktatására vonatkozott?

A legnagyobb probléma az, hogy a kisebbségi oktatás, a magyar iskolák nem alkotnak önálló részt a szlovákiai oktatási rendszeren belül. Vagyis a magyar iskolákban is nagyrészt az lesz a tananyag, ami a szlovák iskolákban. A magyar nyelvet illetően nem alakult ki szakmai konszezus arról, hogy mit tanítsunk. Például kell-e a nyelvtan vagy sem? Hiába mondjuk mi azt, hogy a nyelv valós működéséről is lehetne tanulni, ha a tananyag – és ez a szlovák tananyagra is érvényes – egyfajta lebutított struktúraként szeretné bemutatni a nyelvet. Nemcsak nálunk van ez így, hanem például Magyarországon is. Vannak egyébként olyan országok, ahol nem tanítanak nyelvtant, és nagyon jól elvannak enélkül is. A mi oktatásunkban például még mindig nem szerepel az az axióma, hogy a nyelv változataiban létezik.

Ráadásul úgy vagyunk kulturálisan „behangolva”, hogy a nyelvjárást a standard nyelvhez képest alacsonyabb rendűnek tartjuk.

Ha megnézzük a nyelvtankönyveket – nemrég vizsgáltam meg mindegyiket –, akkor azt fogjuk látni, hogy a nyelvjárások, nyelvváltozatok alig-alig jelennek meg bennük. Nem tartalmazzák, hogy létezik szlovákiai magyar nyelvváltozat, aminek vannak leírható ismerévei. Nem az, hogy időként azt mondom, „hranolky” vagy „horčica“, hanem az, hogy ezeket a kifejezéseket én hogyan alkalmazom a különféle nyelvhasználati színtereken, ahol például részévé válnak a standard nyelvnek is. Mindez nem az egyén lustasága miatt történik így, hanem általános nyelvhasználati törvényszerűség. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a gyerek mit érzékel ebből? Hát azt, hogy van egy nyelvtankönyv, aminek nincs túl sok köze ahhoz a nyelvhez, amit ő használ. Amikor Nyitrán a tanárjelölt hallgatókat tanítjuk, nagyon nehéz őket kibillenteni abból a módszerből, amelyben ők is szocializálódtak – vagyis hogy bemegyek az iskolába, s azt kell megtanítanom, hogy az ige cselekvést, történést, létezést kifejező szó. Gyakorlati feladatként fel szoktam adni a hallgatóknak, hogy otthon kérdezzék meg, mi a határozói igenév képzője, mert ez tananyag az alapiskolában és a középiskolában is, mindenki tanulta. Aztán azt látjuk, hogy senki sem tudja. Ebből látszik, hogy mennyire felesleges a jelenlegi, szakkifejezésekre, definíciókra és nyelvhelyességi tudnivalókra szorítkozó nyelvtantanítás. Az a fontos, ahogy mi a nyelvet használjuk, s arra kellene az iskolai órán is törekedni, hogy ez a használat minél jobb legyen. Ez azt jelenti, hogy amikor én kifejezem magam, akkor engem mások ezáltal jól megértsenek. És én is jól megértsem, amit nekem mondanak. A legutóbbi doktoranduszom a szövegértést vizsgálta, ami nagyon alacsony szinten van a diákoknál. Ezt a PISA-tesztek is kimutatják, mi azonban részletes gondolkodási, kognitív műveletek alapján is megnéztük, mi a helyzet. Amíg egyszerű információt kell a szövegből visszakeresni, addig a diákok még úgy-ahogy értik a szöveget. Ahogy ezen a szinten túllépünk, úgy 10-ből csak ketten tudják teljesíteni a feladatot. Eközben a nyelvtankönyvek egyszerű információkat kerestetnek vissza a diákokkal, s nem az összefüggésekre próbálnak rávilágítani, holott a nyelvtan az összefüggések felismeréséről, a jelentések mibenlétérél, alakulásáról, használatban való helyénvalóságáról is szólhatna. Nem azt tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy a jelentés mindig kontextusfüggő dolog. Nem gondolkodni tanítunk, hanem apró nyelvtani részecskéket próbálunk meg átadni az iskolákban a nyelvtanórán keresztül.

Ami a nyelvoktatást illeti, a szlovákiai magyar közbeszédben szinte közhely, hogy mennyire tévúton jár a szlovák nyelv oktatása. Ezek szerint ki kell mondani, hogy nagyon hasonló problémákkal küszködik a magyarnyelv-oktatás is.

A szlovák nyelv oktatásával kapcsolatban volt egy elég nagy kutatásunk. Az alapvető probléma nem – vagy nem csak – módszertani kérdés. Gondoljunk arra, hogy a teljesen magyar nyelven szocializálódott csallóközi gyerek és az alapvetően szlovák közegben létező kassai diák is ugyanazt fogja tanulni az iskolában. A szlovák nyelv tanításának azzal kellene kezdődnie, hogy csinálok egy szintfelmérőt, és azt mondom: te a nulláról, te pedig innen meg innen kezded a nyelvtanulást, s ehhez képest foglalkozom veletek. A másik dolog a kommunikációt érinti. Ez azért érdekes, mert már korábban is azt mondták, hogy a szlovák nyelvkönyvek kommunikációalapúak. El kéne azonban dönteni, hogy milyen nyelvtudási szintre akarom eljuttatni a gyereket mire ötödikes, kilencedikes, érettségiző lesz – van erre egy közös európai referenciakeret. Senki sem vonja kétségbe, hogy a diákoknak meg kéne tanulniuk szlovákul, ráadásul az sem árt, ha az ember ismer egy szláv nyelvet a tágabb régióban, ahol a magyar nyelvet a németen és a románon kívül kizárólag szláv nyelvek veszik körül. Ám meg kellene határozni azt is, hogy mit is jelent a kommunikáció alapú nyelvoktatás a szlovák nyelv esetében. Milyen szerkezetek nehezek a magyar nyelvű gyermekek számára, melyek kevésbé. Hogyan sajátítható el kis lépésenként a szlovák nyelv, ami teljesen más nyelvcsaládba tartozik, mint a magyar. Ennek ellenére milyen közös vonások találhatóak meg a két nyelvben.