Lošonská Dékány Nikolett: A szülő meg a föld

Rácsodálkozom a lelassulásomra. Ahogy bővülök, úgy szűkülnek a képességeim, ezáltal a lehetőségek, s így a fontos dolgok listája is. Vagyis hogy lista az van, sőt, listák. Csak teljesen új listák: babakelengye-lista, kórházitáska-lista, megnézendő színházi előadások lista, könyvlista (mondjuk, az mindig is volt), lakásfelújító lista, mi kell még, ami majd lehet, hogy nem is kell lista, mit nem lehet lista, majd utána mi mindent megint lista – ez a kedvencem. Nem tudom eldönteni, mi hiányzik jobban: a hason alvás, egy jó pohár Kasnyík-bor vagy a papa májas hurkája.

De úgy érzem, kifejezetten jól alkalmazkodom ehhez az állapothoz is. Az ember végül mindent megszokik. Csak mindenben a pozitívat! Például állapotosan nem úgy működik az ember agya, mint régen, állítólag kisebb lesz. Ahogy Jucika szokta mondani a Portugálban: „abszolult” alá tudom támasztani. Ma például úgy küldtem parkoló SMS-t, ahogy MHD-jegyet szoktam venni. Elintéztem a dolgom, s csak utána láttam, hogy visszaírták: ez így nem az igazi. Mondjuk, belegondolva, rendszám meg városrövidítés nélkül tényleg nehéz megállapítani, vajon melyik autóhoz tartozna a meg(nem)vásárolt jegy. Igazat kellett, hogy adjak nekik. Megúsztam mindenesetre a büntetést, s megspóroltam a parkolási díjat. Ezúttal. Mondom, mindenben a pozitívat. Bár ezt inkább a szerencsémnek köszönhetem.

Vagy anyámnak. Ő az őrangyalom. Elég sok mindent elintéz onnan fentről. Hogy is mondjam: amikor az Isten épp mást old, olyankor besegít neki. Ahogy múltkor is, a Lidl előtt, a parkolóban. Épp a heti nagybevásárlást intéztem. Leparkoltam a bejárathoz közel, jól megnéztem, megjegyeztem magamnak, hogy pontosan hol. Ugyanis azelőtt hiába éltem ebből, mostanában a memóriám sem az igazi. Amint jövök ki elégedetten a teli kosárral, nézem, autó sehol. El is indítom a jó öreg párbeszédet magammal: „Ne viccelj, hát ide parkoltam.” – „Tuti? Tudod, terhes vagy, lehet, csak rosszul emlékszel.” – „Nem, tuti, hogy ide parkoltam!” – „De most egy teljesen más autó parkol itt.” – „Én is látom, marha jó vagy. De itt kell, hogy legyen! Ide parkoltam. Pontosan emlékszem!” – „Lehet, elvontatták...” – „Aztán miért vontatták volna már el? Ez egy ingyenes parkoló.” – „Jó, nyugi, nézzünk körül, hátha tényleg a memóriánk csal.” S ekkor meglátom Volfit, az én drága kisautómat, egyenesen szemben a helyemnek vélt hellyel. Az autóm, kérem szépen, amíg én vásároltam, átparkolta magát. Honnan tudom, hogy a helyet illetőleg nem tévedtem? Nem kell hozzá nagy ördöngösség, hogy rájöjjön az ember. Volfi ugyanis a rokkantaknak kijelölt parkolóhelyen áll, ahol én elvből sosem állok meg (elvégre terhes vagyok, nem rokkant, meg amúgy is), valamint a sebesség üresben van hagyva, és az autót csak az útpadka fékezi a kézifék helyett. Egyszeriben minden világos lesz. Szégyenkezve nézek körül, sehol egy fekvő, vérző ember, sem ideges tekintettel fürkésző kocsitulajdonos. „Huh. Akkor jól van.” Gyorsan beszállok tehát a legújabb Teslát is megszégyenítő Volfiba, és elhajtok a tett helyszínéről. Még szerencse, hogy senkinek és semminek nem esett baja, állapítom meg. Köszi, anyu!

Hosszú évek után viszont most végre van időm megélni a szezonokat. Eperszezon, cseresznyeszezon, áfonyaszezon, dinnyeszezon, borsószezon. Mindenből, mindennap, minden mennyiségben, egészen a megunásig. Még szerencse, hogy ehhez nem kell gondolkodni. Itt senkinek sem eshet baja. Leveszed, megmosod, megeszed. Azelőtt Ilonka néni figyelmeztetett mindig: „Nem viszel ebből? Jövő héten már nem biztos, hogy lesz.” – „Nem, nem. Most sietek. Majd legközelebb.” Aztán persze már nincs, mire legközelebb megyek. Vége a szezonnak. Nem baj. Még jó, hogy lefagyasztja. Azóta persze a férjemnek hála taktikaváltás történt, viszünk mindent, amit adnak. Persze nem, mintha városon nem lehetne bárhol, bármit, bármikor beszerezni. De ha egyszer az otthoni kertből, a szülőföldből nőtt az igazi. Annak van íze. A lidl-s körte – apám szavával élve – sublemankó. A dédi is megmondta: „Ennél jobb földet sehol sem találsz, ebben a földben minden megterem.” Ültet is mindent a lánya, szegény Ilonka néni. Parancsba van adva. Mert ugye, a dédi százegy évesen azt mondja, örül, ha legalább naponta egy szál gazt kiszedhet, ő már nem bír többet. Bele is van szegény betegedve, de kertnek lennie kell. Olyan nincs, hogy nincs. Kár a kihasználatlan, drága földért. Persze, jó, ha akad egy hely a városban is, ahol az ember, ha sok a munka és sokáig elkerüli a szülőföldet, be tudja szerezni a minőségi vitamint.

Na most, Bazin (Pezinok), ahol lakom, echte szlovák város. Magyar szót hallani ünnep. Még nem jöttem rá, ha ez véletlenül megtörténik, az valami idetévedt szenci magyaroknak köszönhető-e, vagy itt tényleg laknak rajtam kívül is magyarok. Lehet, érdemes lenne valami komolyabb kutatást végezni. Akció fedőneve: keresem a magyarjaimat Bazinban. Annyit tudok, hogy a legutóbbi parlamenti választáson a Szövetségre például 21-en szavaztak itt. Na, azok tuti nem szlovákok lesznek, akiknek fontos a déli régiók fejlesztése.

Visszatérve a vitaminok beszerzésére. Eddig az olasz zöldségeshez jártam, bár sokszor hallottam, hogy van egy magyar zöldséges is. Egy ideig valami miatt elkerültem, aztán voltam ott párszor, de egyszer sem mertem magyarul megszólalni. Pedig sosem szégyellem a magyarságomat, ahol csak lehet, magyarul beszélek. De mintha nehezemre esett volna elhinni, hogy itt van ilyen is, hogy itt, ebben a városban is megszólalhatok az üzletben magyarul. Bár van egy jó sztorim egy taxissal, aki egyszer az autószervizből vitt haza. A kesztyűtartón a tarifák mellett mindenféle zászlók voltak feltüntetve, köztük a magyar is. Megkérdeztem, mit jelentenek a zászlók. Hát a nyelveket, amelyeken beszél, válaszolta. Meglepődtem, aztán megragadtam az alkalmat, és váltottam is. Aminek ő annyira megörült, hogy végül nem kért pénzt a fuvarért. Azt mondta, nincs már nagyon kivel beszélnie magyarul, és én most ezzel a csevejjel hatalmas boldogságot okoztam neki, a legkevesebb, hogy ez a fuvar most ingyen volt. Egy magyar csekk.

Aztán egy nap épp a magyar zöldséges felé jártam, és padlizsánra volt szükségem. Na, mondom, talpra szőgyimi magyar, ne hozz szígyent apádra, itt az idő, most vagy soha. Betértem hát és félénken így szóltam: „Dobrý deň! Ja som počula, že sa tu rozpráva aj po maďarsky, je to pravda?” A komoly tekintetű néni arca hirtelen megváltozott: „Pravdaže!” – azt hiszem, szlovákul válaszolt, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre kaptam a lehetőségen, és magabiztosan belekezdtem: „Ó, hát ez remek, akkor innentől kezdve itt most már csak magyarul fogok kérni.” Éreztem, ahogy megörülünk egymásnak, ahogy megváltozik abban a pici üzletben az atmoszféra. A néni mosolyogva és a fülemnek gyönyörűen csengő magyarsággal szolgált ki. Második magyar csekk. Akkor éreztem először magam igazán otthon Bazinban. Így vittem széles mosollyal haza a zacskóban egy padlizsán mellett a Bazinban beszerzett szülőföldemet. Ha legközelebb a magyar taxissal mennék, tuti beajánlom neki a helyet.