Kivel kereskedjen Amerika?

Az idei amerikai elnökválasztási kampányban Trump már fenyegetőzött a 10%-os átfogó importvám bevezetésével. Harris álláspontja továbbra is homályos, ám azt jelezte, hogy Joe Biden elnök nyomdokaiba lépve folytatni kívánja a „célzott és stratégiai vámok” politikáját. Hol van már az az idő, amikor az amerikai politikusok meggyőződéssel támogatták a szabadkereskedelmet? Az 1980-as és 1990-es évek lelkesedése elszállt, s ez joggal aggaszt más országokat, hiszen pontosan tudják, hogy az Egyesült Államok – minden megingása és bukdácsolása ellenére – továbbra is a világ legvonzóbb kereskedelmi partnere.

Természetesen a sza­badkereskedel­met támogató közgazdászoknak meg kell próbálniuk tényekkel hárítani a kereskedelemellenes hullámot. Ám tekintettel a globalizációval szembeni széles körben tapasztalt ellenszenvre, akad egy sürgetőbb kérdés is: milyen elveknek kellene vezérelniük ezt a politikát?

Azt gondolom, azoknak az országoknak kellene kereskedniük egymással, amelyek más területeken is partnerek – a hadseregeik együtt vonulnak és gyakorlatoznak. Ahelyett, hogy ötletszerűen lezárná a határait, az Egyesült Államoknak meg kell tudnia különböztetni a jót a rossz szereplőket a világ színpadán.

A 2008-as pénzügyi válság óta a kereskedelem az USA GDP-jének arányában mintegy 10%-kal csökkent. A nyers igazság az, hogy az Egyesült Államok hatalmas, 335 millió lakost számláló belső piacának köszönhetően jobban átvészeli a kereskedelmi háborúkat és csatározásokat, mint a legtöbb ország. Az elmúlt 15 évben az Egyesült Államok GDP-je valamennyi G7-ország bruttó hazai termékét felülmúlta, még a kínai tisztviselők is azon töprengenek, hol hibázták el.

Úgy tűnik, hogy a globalizációellenes narratíva minden külföldit, idegent egyformán kezel: mindenki el akarja venni a munkánkat, mindenki el akarja lopni a szellemi tulajdonunkat, mindenki ki akarja használni a kiskapukat. Ennek eredményeként az amerikai protekcionizmus harcos hívei éppúgy képesek felhúzni magukat a Kanadából származó vaj és juharszirup miatt, mint amikor mondjuk az észak-koreai bombaalkatrészekről van szó. Az USA-nak azonban nyitottabbnak kell lennie az olyan országokkal folytatott kereskedelemre, amelyekkel szoros kölcsönös katonai együttműködést folytat: a kanadai fegyveres erőkkel például többtucatnyi közös gyakorlatot rendez, Észak-Koreával pedig nyilvánvalóan egyet sem. Kanada mellett olyan országoknak kell szerepelniük a lista élén, mint Ausztrália, az Egyesült Királyság, Japán és Németország.

Amikor Biden hivatalba lépett, a legtöbb szakértő azt feltételezte, hogy épp az ellenkezőjét fogja tenni annak, mint amit elődje tett, ide értve, hogy szembemegy Trump kereskedelmi főtárgyalójának, Robert Lighthizernek a politikájával. Ehelyett Biden a magáévá tette a Trump-ciklus kereskedelmi korlátozásait, ám figyelmen kívül hagyta a nemzetbiztonsági kontextust. Igazság szerint néhány lépése legalább annyira zavarba ejtő volt, mint amennyire aggasztó. Biden például megemelte a kanadai fűrészáru vámtarifáit, és leállította a Keystone-csővezetéket, amely Kanadából olajat szállított volna az amerikai finomítókba. Ugyanakkor enyhítette az iráni olajexportra bevezetett korlátozásokat, és 6 milliárd dollárnyi befagyasztott iráni eszközt is feloldott – amit aztán a közel-keleti ország a Hezbollah és a húszi lázadók támogatására használt fel, s általuk fenyegeti az Egyesült Államok szövetségeseit.

A Biden-kormányzat határpo­litikája tovább fokozta a szabad­kereskedelemmel szembeni fenntartásokat. Végül is sok amerikai úgy gondolja: ha a szövetségi kormány nem vette észre, hogy 2023-ban közel egymillió illegális bevándorló lépte át a déli határt, hogyan lehet rábízni 20 millió ellenőrizetlen hajókonténer kezelését, amelyek ki tudja, honnan érkeznek? Ha a kormány nem törődik a határon sétafikáló tömegekkel, mi várható tőle, amikor befutnak a „Toronto” feliratú konténerek, amelyek esetleg Tiencsinből származnak?

A globális kereskedelem növeli a nemzeti vagyont. Előfordulhat, hogy az amerikaiak nem akarják, hogy bizonyos országok gazdagodjanak. Tekintettel arra, hogy a kereskedelmi siker nemcsak gazdagabbá tesz, hanem fel is izgat, lehet, hogy a gazdagabb Kína jelenleg nem áll az Egyesült Államok érdekében. Kína Tajvant érintő fenyegetései, a mesterséges szigetek építése a Dél-kínai-tengeren, a konfrontáció Japánnal, a nyíltan felvezetett szándék a világgazdaság uralására Nyikita Hruscsov szállóigévé vált fenyegetését idézik: „El fogjuk magukat temetni!”

Bárki nyeri is meg a Fehér Házat novemberben, erősebb kapcsolódásra kell törekednie a nemzetbiztonság és a gazdasági biztonság között. Az USA jelenleg számos területen sebezhető. Értékes félvezető berendezések találhatók Tajvanon, nagyjából 100 mérföldre Kínától, és a haditengerészet katamaránjainak hatótávolságán belül, nem is beszélve az új repülőgép-hordozókról. Kína és Oroszország előnyre tett szert a hiperszonikus rakéták fejlesztése terén. Az Oroszország és Irán által támogatott fegyveres csoportok robbanóanyaggal megrakott drónokkal zavarják a kereskedelmet a Vörös-tengeren és a Hormuzi-szorosban, és lényegesen halálosabb kalózoknak bizonyulnak, mint Jack Sparrow a Karib-tengeren. Az elmúlt évben a Vörös-tenger kereskedelmi forgalma a felére esett vissza, a hajók inkább plusz 6000 mérföldet utaznak Afrika déli csücske felé. Az ellátási láncokkal kapcsolatos aggodalmak jóval azután is nehezítik a vállalkozások életét, hogy a pandémiát lezártnak tekintjük.

Senkit sem kell győzködni arról, hogy a világ veszélyesebbé vált. Bármelyik adott nap esti híradójában láthatjuk a Libanonból, a Krímből vagy Észak-Koreából induló rakétákat. De még veszélyesebb lesz, ha az Egyesült Államok gazdaságpolitikája nem tesz különbséget az ellenséges tűz és a baráti verseny között. Az amerikaiaknak kereskedniük kell azokkal, akik velünk együtt vonulnak fel a harctereken – és a demokrácia védelmében.

Todd G. Buchholz
A szerző közgazdász, jogász, a Harvard oktatója, a Fehér Ház volt gazdaságpolitikai igazgatója

©Project Syndicate