Kamaratörténetek függőségekről, traumákról

Karafiáth Orsolya regénye 2017-ben jelent meg. A pódiumbeszélgetés alatt szépen megmutatkozott, hogy egy-egy műfordítás az évekkel ezelőtt kiadott köteteket is képes némileg új fényben feltüntetni. A Szirén – ahogyan azt Beck Tímea összefoglalta – három női generációról (három Annáról) szól, s rajtuk keresztül próbálja meg érzékeltetni, hogyan adódnak, öröklődnek át a mérgező kapcsolati minták, a traumák és a függőségek nemzedékről nemzedékre a családokon belül. A stílusa közben könnyed, nem mentes a humortól, sem az iróniától.

Formálódó trilógia

Karafiáth Orsolyát egyebek mellett arról kérdezték a beszélgetőtársai, milyen érzés, hogy a szlovák olvasók most egyfajta új szövegként találkozhatnak a művel. „Igazság szerint sosem tudtam én ezt lezárni. Nem véletlenül született ugyanezekből a felhasznált történetekből az Amikor a mama lelegelte a papa haját című könyvem. A Szirén egy trilógia második része. Az első a Kicsi Lili volt, és pár éve már írom a harmadik részt.

Azt vettem észre, hogy egész életemben ugyanazokon a témákon pörgök, tehát a függőségeken, a családi mintákon, nem feltétlenül csak a traumákon, mert ebbe a jó is beletartozik”

– válaszolta az írónő.
Hogy végül miért a Szirén került a szlovák olvasók kezébe, s miért nem valamelyik másik regény, az rendhagyó módon a fordítón múlott, ugyanis Lenka Nagyová döntött a 2017-es mű mellett. „Elsősorban az fogott meg, hogy maga a könyv elbeszélésekből áll, amelyek viszont összeolvashatók, és regényt alkotnak. Tetszett ez a benne levő dinamika. Ezenfelül

pont olyan témákat boncolgat, amelyekkel a családokon belül mindenki tud azonosulni. Szerintem minden nő életében eljön az a pillanat, amikor azt gondolja, én máshogy fogom csinálni, mint az anyám. Végül azonban pont ugyanúgy csinálja, vagy akaratlanul is őt követi”

– próbálta érzékeltetni a szempontjait.

„Azóta se csinálok mást”

Aki ismeri a Karafiáth-regények világát, az tudhatja, hogy a lelki és testi függőségek gyakran foglalkoztatják a szerzőt. „Alapvetően mindig magamból dolgozom, még azokban a könyvekben is, amelyek nem rólam szólnak. Ez voltaképpen furán alakult, mert ezeket a történeteteket, amelyeket a Szirénben megírtam, nagyon sokszor meséltem” – ecsetelte az író, hozzátéve, hogy korábban több és sokfajta terápián részt vett ő maga is, ezek nyomán született meg a 2015-ös Él című verseskötete, s végül már úgy érezte, mással, mint a függőségekkel és traumákkalmár nem is tud foglalkozni. „Azóta se csinálok mást – fűzte hozzá. – A Szirénben mintha a alkoholfüggőség lenne a központi téma, mintha a fiatal Anna ebből akarna kigyógyulni. A Kicsi Liliben a szerelmi függőség, a harmadik kötetben pedig a lelki korrumpálhatóság lesz a fő téma, ami arra vonatkozik, hogy mások figyelméért, elismeréséért mire képes valaki. De ha úgy vesszük, akkor mindennek a gyökere ugyanaz, tehát az alacsony szintű önértékelés. Nem vagyok pszichológus, én inkább mindig képekben és történetekben gondolkodom, tehát azt tudom elmesélni, amit én magam ezekből kívülről vagy belülről le tudtam szűrni.” Karafiáth Orsolya azt is elmondta, nagymamája a Szirén és egy másik könyve miatt gyakorlatilag kitagadta a családból, mert úgy látta, hogy azokban olyan történetek is szerepelnek, amelyek „meg sem történtek”. A szerző erre azt válaszolta neki, hogy igen, mert ő író, s nem kell a regényben mindent szó szerint venni.

Lesújtó vagy könnyed?

Beck Tímea beszámolt néhány szlovák olvasói reagálásról is, amelyeket szerinte két csoportba lehet sorolni. Az egyik tábor számára a regény érzelmileg nagyon lesújtó, míg mások ironikusnak, könnyednek tartják. Karafiáth Orsolya elmondta, hasonló visszajelzéseket kapott Magyarországon is. Azt vette észre, hogy a traumák és függőségek által érintett emberek különösen érzelmesen és elutasítón reagálnak a regényre, arról nem is beszélve, hogy „csomó férfi meg akarta menteni”:

„De általában értették a humorát is, ami nem könnyű, mert aki nem érzékeny ezekre a nyelvi fordulatokra, az halásosan komolyan tud venni bizonyos kifejezéseket. Írásban és élőszóban is elég sarkosan tudok fogalmazni, s akinek erre a fajta iróniára nincs füle, annak ez a réteg elzárva marad.”

Persze nem szabad szem elől téveszteni, hogy a Szirén szépirodalmi mű. Karafiáth elmondta, annak idején a regényt elküldte a pszichiáterének, Gerebics Józsefnek elolvasásra, véleményezésre. Neki az volt a véleménye, hogy kvázi tankönyvként, szakirodalomként nem javasolná kiadni, mivel nem egy tipikus alkoholbeteg útja az, ami kirajzolódik a könyv lapjain.

Szűk világok

Érdekes témaként merült fel az a korszak, amely a regény keretét adja. Lenka Nagyová műfordító például arról számolt be, hogy kissé nehéz volt beleéreznie, belehelyeznie magát a budapesti 80-as és 90-es évekbe, amikor Karafiáth Orsolya felnőtt. Sokat leveleztek a korabeli szleng feloldásáról, amit természetesen szintén át kellett ültetni szlovák nyelvre. Az író a történeti háttér kapcsán azért elmondta, hogy ő ennek nem tulajdonítana túl nagy jelentőséget. „Ez számomra azért nehéz kérdés, mert mindig nagyon szűk világokat ábrázolok. Aki például a korabeli Budapestre kíváncsi, az semmit se fog megtudni, mert a szövegben kamaradrámák vannak, családi hülyeségek. Tehát egymást ölik a szereplők, ami történhetne ma is vagy akármikor” – fejtegette, amire Beck Tímea azzal reagált, hogy ettől függetlenül számos budapesti színhely kirajzolódik a regény lapjain. Karafiáth ezt nyugtázta, ám azt is hozzátette, hogy egész életében nem látott jól szemüveg nélkül, s ez „rövidlátóvá” tette az élet dolgaival szemben is – ami körülbelül nagyon szűk fókuszt jelent ebben az értelemben.

Szóba került a regény gondosan komponált szerkezete is. Beck Tímea ezzel kapcsolatosan arra volt kíváncsi, hogy Karafiáth vajon egyszerre, az elejétől a végéig haladva írta-e meg, vagy inkább egy mozaikot rakott-e ki.

A válaszból kitűnt, hogy inkább az utóbbira emlékeztet a Karafiáth-munkamódszer, amelynek a lényege az, hogy minden fejezetnek van egy „füzetkéje”. Ez fizikai papírhalmokat jelent, vagyis az író nem számítógépen dolgozik, mivel úgy érzi, így tudja igazából átlátni az alkotói folyamatot és kézben tartani a dolgokat.
A beszélgetés után a közönség is kérdezhetett, így tudtuk meg, hogy az író legfontosabb irodalmi hatásai között megtaláljuk Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényét, egyébként pedig Truman Capote a kedvenc írója. Ezzel kapcsolatban beszélt arról is, hogy a saját szövegeinél az a fontos, hogy azok dallamosak, s úgy legyen személyesek, hogy közben teljesen mégsem azok.

„Nekem az volt egyébként a legnehezebb, hogy olyan sajátos hangot üssek meg, amely független az általam nagyon kedvelt szerzőktől. Mániákus vagyok – nyilván ezért érdekelnek a függőségek is –, s akit szeretek, azt mindig agyonolvasom. Ott vannak mindig az ágyam mellett, s nehéz tőlük elszakadni”

– tette hozzá.

Folyt. köv.

A tervek szerint egyébként a jövőben rendszeres író-olvasó találko­zóknak ad otthont az Európa-ud­­var­ban megnyílt „Ez_az_”. Beck Tímea elárulta, igyekeznek mindig magyar és szlovák nyelven megtartani ezeket, ha irodalmi mű fordítása adja az esemény aktualitását. Emellett több magyar és szlovák kortárs szerzőt is vendégül fognak látni.