Juhász R. József: Tádzs Mahal

Miután a szállásunk körül egy kis keveredés volt, átvittek minket egy magasabb kategóriájú szállodába, ahol ugyanazt a szolgáltatás kaptuk, amit eredetileg rendeltünk, és nem mellékesen ki is fizettünk. A szokásos finom zuhany és tiszta ruha után nekivágtunk egy újabb kalandnak. Azt már megtanultuk Indiában, hogy az árak ugyanazért a szolgáltatásért vagy áruért akár ötvenszeresek is lehetnek. Így nem a szállodában reggeliztünk, hanem a Tádzs Mahalhoz vezető úton kerestünk egy elfogadható vendéglőt. Vöröslencse-curry, ghees naan (vajas lepénykenyér) és chai. Klasszikus indiai reggeli. Ezután elindultunk a Tádzs Mahalhoz. Egyre több ember tartott abba az irányba. Megteltek az utak. Motoros tuk-tuk, biciklis riksa, taxi, gyalogosok, szikek, muszlimok, dzsainák, buddhisták, hinduk, keresztények, ateisták, mindenféle nemzet mindenféle vallású embere tartott egy hatalmas mauzóleumhoz.

Ha csak pusztán a tényeket nézzük, mondjuk a Betelgeuze egyik bolygójáról elég furcsának tűnne, hogy naponta tízezrek zarándokolnak ide megnézni két hullát. Beálltunk mi is a sorba, de viszonylag hamar, három-négy óra múlva kiderült, hogy aznap még a Tádzs Mahal hatalmas területére sem jutunk be, nemhogy a mauzóleumba. Így hát visszamentünk a városba újabb kulináris élményeket gyűjteni, utazási irodát keresni, hogy másnap egyszerűbben és főleg gyorsabban jussunk be, valamint lefoglalni a vonatjegyet két nappal későbbre, vissza Delhibe.

De a balszerencsék sora sajnos folytatódott. Minden jegy minden osztályra, minden tömegközlekedési eszközre elkelt Agrából Delhibe. Erre nem számítottunk. Mondjuk, arra sem, hogy naponta tízezrek látogatják meg a mauzóleumot. A belépőjegyet másnapra sikerült gond nélkül megvennünk, és már az első utazási iroda is azt ajánlotta, hogy taxival menjünk Agrából Delhibe, de ez akkora őrültségnek tűnt, hogy eleinte komolyabban nem is foglalkoztunk vele. Pedig kellett volna! A pechsorozatnak csak nem akart vége szakadni. Már bőven belefutottunk a délutánba, és kezdtünk nagyon megéhezni. Az a tapasztalatom, ilyenkor le kell ülni, és teljesen mással kell foglalkozni, valami olyasmivel, ami örömet szerez. Aztán vissza lehet térni az eredeti akadályhoz, amit ilyenkor már könnyebben ugrik át az ember. Így hát beültünk egy előkelő helyre ebédelni.

Kulináris élményeknek hódolni mindig jóleső érzés, képes feltölteni energiával, és minden érzékszervemet lefoglalja egy időre. Az igazi kulináris élmény minden érzékszervedet kielégíti. Igaz, hogy Bengaluruban, Kalkuttában és részben Khadzsuráhóban már sok mindent sikerült végigkóstolni, de az indiai konyha rendkívül gazdag, így nagy reményekkel léptünk be a Pinch of Spice vendéglőbe. A palak paneert – mi azt mondanánk, spenótfőzelék – indiai sajtkockával már elég jól ismertük Kalkuttából, a biryanit pedig szinte mindenhonnan. Valami másra vágytunk. Az én választásom a mutton rogan joshra esett, ami birkahús kasmíri chilipaprikás mártásban. Fokhagymás naan kenyeret kértem hozzá, Nanxi pedig tandoori kemencében sült bárányt rendelt. Szerettem volna megkóstolni a dal makhanit is, amiről már sokat hallottam, úgyhogy rendeltünk abból is egy adagot, amit elfeleztünk. Errefelé alapból kínálnak achart az ételekhez. Olyan ez, mint Mexikóban a zöldparadicsomszósz, ami minden vendéglőben az asztalon van. Vagy mint mondjuk nálunk a savanyúság, ami minden étlapon szerepel.

A birkahús kasmíri chilipaprikás szószban rendkívül ízletes, valószínűleg rengeteg fűszerrel készül. Ránézésre iszonyatosan csípősnek tűnt, de szerencsére a paprika főleg a színét adta ennek az ételnek. A kicsit édeskés, illatos, de azért kellően csípős szósz enyhén emlékeztetett a mi birkapörköltünkre, de annál sokkal fűszeresebb és főleg illatosabb volt. A naan a tandoori kemence oldalán sütött lepénykenyér. Az egyik kedvencem lett, és azóta is, ha tehetem, rendelek belőle. Indiai vendéglő sokfelé van a világban, és naan kenyér szerintem mindegyikben akad. A másik ilyen alapétel a dal makhani, amit azóta megtanultam elkészíteni, és ha van elég időm, és/vagy elég vendégem, akkor elkészítem; röpke 8-10 óra alatt el is készül. Kétféle hüvelyes alkotja az étel gerincét, a fekete lencse (urad dal) és a vesebab. Ehhez is sokféle fűszerre van szükség, de indiai boltokban ma már szinte minden beszerezhető. A paradicsom és tejszín a fűszerek és a lassú (8 órás) főzés sütőben, 100 fokon, csodát művel az alapanyagokkal. Önmagában is teljes értékű fogás, acharral, naannal, friss zöld chilivel, korianderzölddel és lila hagymával pedig egyenesen a nirvánába repít. Az acharról már írtam, csak annyit jegyeznék meg, hogy itt lime achart kínáltak, ami nagyon jól illett ezekhez az ízekhez. Mind a birkahúshoz, mind a dal makhanihoz. A tandoori bárány is, amit Nanxi rendelt, rendkívül ízletes volt. Itt a bárány pácolása volt a domináns, és a kemencében sütés jellegzetes ízt adott a joghurtos-paprikás-görögszénás páchoz. Ehhez is külön kis tégely friss zöldfűszeres joghurtos szósz járt, amibe a naant is mártogatni lehetett. A hetedik mennyországban vagy inkább a nirvánában éreztük magunkat. Gyömbérsör koronázta meg az ebédünket. Boldogan vágtunk neki az újabb kihívásoknak, és szinte biztosan tudtam, hogy találunk megoldást arra, hogyan jussunk el Agrából Delhibe, amik körülbelül 230 kilométerre fekszenek egymástól.

Taxival. Egyértelmű. Indiában vagyunk. Olcsóbb megoldásnak bizonyult, mint a busz, és csak kicsivel volt drágább, mint a vonat. Nem is értettem, hogyan éri meg nekik, de ez legyen az ő gondjuk. Egészen biztosan nem jártak rosszul. Mielőtt elhagynánk Agrát, még egy fontos dolog várt ránk. A Tádzs Mahal. Hiszen ezért jöttünk ide!
Korán reggel beálltunk a sorba, hogy időben bejussunk, de így is vagy másfél órát sorakoztunk. Szigorú ellenőrzés volt a bejáratnál. Szinte semmit sem lehetett bevinni. Ott kellett hagynunk a kis hátizsákunkat, és csak a kameráinkat vihettük be. Már a bejáratnál is külön sor volt a nem indiai látogatóknak. Ez végig jellemző volt Indiában. A külföldiekre más szabályok és más árak vonatkoznak. A különbség óriási. Az indiaiak ötven rúpiát fizettek (kb. ötven cent), a külföldiek ezer rúpiát (kb. tizenkét euró). Nekünk még így sem drága, és nem is ezért problémás a kettős mérce, hanem azért, mert folyamatosan alulértékeli az indiai embereket.

Miután már bejutottunk a mauzóleum területére, lélegzetelállító látvány tárult elénk. Már a főbejárat, a Déli kapu lenyűgözött óriási méreteivel. Vörös homokkőből épült fehér márvány kupolákkal. A kapu felületén, fehérmárvány-alapon arabeszkek és Korán-feliratok, amiket Szíriából és Perzsiából érkezett kalligráfusok készítettek a Tádzs Mahal összes épületén. Az építők az ornamentális díszítésnél egy bizonyos fajta optikai illúziót valósítottak meg azzal, hogy lentről felfelé haladva növelték a díszítőlevelek méretét, így eltűnik a perspektivikus rövidülés, és a szemlélő minden levelet egyforma méretűnek lát a kapu teljes magasságában. Számomra a Tádzs Mahal éppen az ilyen építészeti megoldások végett volt óriási élmény.

Magát az épületet mindenki jól ismerheti fotókról, filmekből, hiszen India ikonikus épülete. Viszont más dolog a fénykép, és más a valóság. Annyira lenyűgöző a mauzóleum mérete és arányai, hogy szavakkal nehezen kifejezhető, és ahogy közeledtünk a központi épülethez, a tulajdonképpeni síremlékhez, fokozatosan tárultak fel azok a részletek, amelyek a világon egyedülállóvá és megismételhetetlenné teszik. Két épületet is nyilvántartanak Indiában, amely megpróbálta lemásolni a Tádzs Mahalt. Az egyik Aurangabadban található, a másik Delhiben, de egyik sem tudta megismételni ezt a mogul építészeti csodát. Nemcsak az épületek arányai teszik egyedülállóvá és megismételhetetlenné, hanem a makranai fehér márvány azon tulajdonsága is, hogy a rá eső fény színétől függően maga is változtatja a színét. A másik nagyon fontos építészeti megoldás sokáig nem is tűnt fel. Már bent jártunk az épületben, amikor az egyik, parchinkari technikával készült díszítést fotóztam. Amikor közelebbről is megnéztem a gazdag és színes virágmintázatot, kiderült, hogy mind színes kövekből és féldrágakövekből készült. Akkor esett le a tantusz. Az egész Tádzs Mahal építésekor sehol sem használtak festéket. Megdöbbentő felismerés volt. Minden díszítés, minden kalligráfia, amiből rengeteg van, mind-mind színes kövekből van kirakva. „Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán” – írta róla Rabindranáth Tagore. Természetesen hókristályból, teszem hozzá én.

Annyi volt a látnivaló, hogy alig bírtam memóriakártyával. A síremlék a terület túlsó északi végében van. Gyönyörű szökőkutak szegélyezik az odavezető széles járdákat. A parkban néhány pásztorgém és turisták serege mozgott, lassan, nagyon lassan. Ahogy közelebb értünk a mauzóleumhoz, már látszott, hogy az egész épület körül kanyarog a sor. Több ezren álltak már sorban, amikor szépen lassan, minden részletet kiélvezve odajutottunk a bejárathoz. Itt két lehetőségünk volt. Vagy mezítláb folytatjuk, vagy a cipőnkre egy fehér zacskót húzunk, amit pár rúpiáért meg is tettünk. Beléptünk a Tádzs Mahal teraszára, amely vagy nyolc méterrel emelkedett a park fölé. Itt már sorokba szervezték a turistákat, ezek kilométereken keresztül kígyóztak az épület körül és nagyon lassan haladtak.

Előbb a mecsetet és a jawabot csodáltuk meg, majd körbementünk a Tádzs körül, megnéztük a folyót és a túloldalon épült parkot, a négy, tekintélyes méretű minaretet, majd megkerestük a sor végét. Már vagy egy órája sorakoztunk, amikor valaki a sorból szólt, hogy a külföldieknek nem kell sorakozniuk. Van egy másik bejárat, csak külföldieknek. Hét-nyolc orosz és kínai turistával elindultunk megkeresni a másik bejáratot. Pár perc sorakozás után már bent is voltunk. Viszonylag gyorsan kellett haladnunk. Nem az én tempóm volt. Úgy éreztem, lehetetlen ilyen gyorsan befogadni ezt az élményt. Megpróbáltam a lehető legtöbbet fotózni. A kenotáfiumnál tilos volt fotózni, de ezzel szinte senki sem törődött.

Miután kijutottunk az épületből, körbejártuk a kisebb-nagyobb kiszolgáló épületeket, megpihentünk a parkban, aztán kerestünk a környéken egy vendéglőt és megvacsoráztunk. Ezúttal currys bárány volt a menü. Visszamentünk a szállodába, ahonnan még reggel kijelentkeztünk, de sikerült elintézni, hogy késő délután még vehessünk egy meleg zuhanyt. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy este 10-kor induljunk, ha Ódelhiben el akarjuk érni a hajnali vonatunkat Csandígarhba, következő úti célunkba. 231 km. Volt rá 7 óránk. Ez a matematika nekem nem jött össze, de hát ők biztosan tudnak valamit, amit én nem…

(Részlet a Kalligram Kiadónál tavasszal megjelenő Egy performer élete című könyvből.)