Jakubecz Laci: Hapci

Minden úgy kezdődött, hogy amikor megszületett Mártonék fia, kiderült róla, hogy Down-szindrómás. Mondjuk, Márton apuka inkább egy kis Buddhának nézte, amikor először meglátta őt.

Apuka és kisfia játszanak. A mai játék, hogy apukának nagyokat kell tüsszentenie. Kis Márton bejön a konyhába, azt mondja, hogy „tsi-tsi”, azaz „hap-ci”, és akkor az apukája egy óriásit tüsszent. Utána kis Márton kimegy az előszobába, bohóckodik egyet a tükör előtt, újra visszajön, Márton apuka ismét egy jó nagyot tüsszent, ő felnevet, majd kimegy és újra visszajön... Kis Buddha szórakozik.

Eltelik néhány perc, és elfelejti, hogyan kérje. „Ke-ke” – kéri „tsi-tsi” helyett. Talán hogy „kell-kell!”, mondja félhangon Márton anyukája. Igaza lehet, gondolja magában az apuka, de megkérdezi azért a kisfiuktól: „Hap-ci?” Kis Márton ismét így kéri, de az még ritkaság, hogy össze is kösse és szépen kiejtse: „Hap-ci kell!” Kis Buddha tanul.

„Downos emberek számára a kommunikáció általában nehézséget okoz” – magyarázta ma Márton apuka a szomszéd bácsinak. „Nehezebben érteni őket, kisebb a szókincsük. Van, akinek egyáltalán nem is sikerül megküzdeni ezzel az akadállyal” – tette hozzá. A szomszéd bácsi pedig, aki még sose haragudott meg kis Mártonra – akkor se, amikor az a múltkor nem köszönt neki, de akkor se, amikor átölelte, és azt kérte tőle, hogy fütyüljön a fülébe, mint egy rigó –, csak bólintott egyet, és valamit hümmögött hozzá.

Kis Márton csak annyit mond, „gó-gó”, és akkor Márton apukának, vagy Márton anyukának, vagy Márton valamelyik nagyszülőjének fütyülnie kell, mint egy kis rigónak. És kis Márton ezt egyszerűen képtelen megunni!

Imádja a kommunikációs kártyákat; az anyukája elvégzett egy beszédfejlesztő tanfolyamot is, és egy magyarországi logopédussal rendszeresen találkozik online, hogy segíteni tudja kisfiát a beszédben. Márton apukának és Márton anyukának minden egyes új szó, amit kis Márton kimond, sok munkát, de főleg nagy örömöt jelent.

Kis Márton szülei kitaláltak egy reggeli feladatot gyermeküknek. Kedvenc joghurtjához a kanalat a reggelinél egy külön erre a célra kiürített fiókba helyezik. „Komoly dolgok ezek” – szokta mesélni ismerőseinek Márton apuka. „Már egyedül eszik!” – büszkélkedik vele. „Nem mindent, és nem tökéletesen, de a joghurtot például már igen. Szereti a mézeskalács katonákat is, s hozzá háttérnek Petőfi egyik versét, amelyik úgy kezdődik hogy »Marci, te! Hallod-e...« Egyszerűen képtelen ráunni!”
Apukája és anyukája hálásak a sorsnak, hogy kis Márton alapvetően szívesen és jó étvággyal eszik. „Ez sem mindig természetes ám a Down-szindrómás embereknél” – mesélte a napokban Márton apuka a szomszéd néninek. „Feleségem ismer egy olyan – egyébként ügyes és beszélni is jól tudó – downos kamaszt, aki csak pépesített ételt hajlandó megenni. Viszont már maga el tudja készíteni. Szerencsére boldogok” – teszi hozzá Márton apuka, miközben segít kisfiának lejönni a lépcsőn. „Az a fontos” – szól utánuk mosolyogva a szomszéd néni.

Talán a szülők is bealudtak egy keveset kis Márton csecsemőkorában. Alternatív utakat kerestek, és nem mindig találtak rá a megfelelő szakemberre. Kis Márton már ötéves volt, de még nem tudott járni... Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy izomgyengesége erősebb, mint a downos embereknek általában.

Kis Márton szülei már kezdtek aggódni. A gyógytornászuk pedig még inkább rájuk ijesztett. „Nemhogy a járáshoz, még az üléshez sem elég erősek az izmai” – figyelmeztette őket. Kis Mártonnak ezért még intenzívebb tornákon kellett részt vennie, és rengeteget gyakorolták vele a szülők is a járást.

Végtelennek tűnő kemény hónapok után aztán egy nap a gyógytornászuk a foglalkozás után arra kérte a Márton szülőket, hogy maradjanak még egy keveset, mert szeretne mutatni nekik valamit. Márton szüleinek egy hosszú folyosó egyik végében kellett várakozniuk. Ő pedig kis Mártont átvitte a túlsó felébe, és ott elengedte a kezét. Kis Márton pedig, ugyan még kissé tántorogva, bizonytalanul, de elindult. Nagyjából húsz métert tipegett végig segítség nélkül. Márton apuka úgy érezte, mintha a százméteres síkfutás olimpiai döntőjét nézte volna végig.

A Márton szülők újabban úszótanfolyamra is hordják kis Mártont. Pedig előtte tele voltak kétségekkel, hogy nem akarja-e majd kiinni a medence összes vizét, mint ahogy nekik szokta, és hozzá boldogan csapdosni, mint egy bálna. Kisfiuk trénere azonban már két alkalom után elérte, hogy ha kis Márton a víz alá merül is, közben csukva tartja a száját. S hozzá biztatja, bátorítja is a Márton szülőket, és érződik a szavából, hogy őszintén gondolja, amit mond. Jó érzés a szülőknek, amikor más is úgy tekint a kisfiukra, ahogy ők igyekeznek – nem a fogyatékosságot látja benne, hanem a tehetséget, ügyességet, rátermettséget is. És ezeket képes a felszínre hozni!

Márton apuka egy évig képtelen volt írni a kisfiáról. Sorjáztak a pofonok. Bezárultak kapuk, elvesztek illúziók. „Egy downos kisember nevelése néha valóban nem egyszerű” – szokta mondogatni a szomszéd bácsinak. Viszont ezek a pofonok meg is edzették őket. Megtanultak küzdeni, jobban bízni magukban és fiukban.
Kis Márton kardiológusa, akihez a Márton szülők rendszeres rutinvizsgálatra hordták csecsemő­korában a gyermeküket, és aki kissé bicegve jár, éppen ezért tapasztalatból beszél, egyszer azt mondta: „Nem az a fontos, hogy a külvilág elfogadja-e kis Mártont, hanem az, hogy önök elfogadják-e őt. Meglátják – tette hozzá bölcsen –, ha ez sikerül, a külvilág is elfogadja majd a gyermeküket.” És ez így is történt.

A betonháznak, ahol Mártonék laknak, van egy belső udvara. A napokban a szülők kigyomláltak egy kis részt az udvaron, és beültették paradicsom- meg paprikapalántával. Azóta a napi rutin része, hogy kis Márton megöntözi a palántákat.

Öltözködni is tanul, meg levetkőzni. Ha például anyukája azt kéri tőle, hogy vegye le a sapkáját, kis Márton leveszi. „Számunkra ezek nagy dolgok” – szokta büszkén mondogatni Márton apuka.

A fogmosást kis Márton, mint a gyerekek általában, nem nagyon szereti. Anyukája mégis kitalálta, hogy azt fogja vele gyakorolni, hogyan mosson fogat egyedül. Le­ülnek az előszobában egy tükör előtt, és kis Márton néha valóban elkezdi sikálni a fogát. Előfordul ugyan, hogy a fejét mozgatja a fogkefe helyett, de Márton apuka így is nagyon büszke a feleségére, hogy ezt elérte kis Mártonnal.

Ma az apukája altatja kis Mártont. Általában anyuka szokta ezt csinálni, de ma ő. Márton apuka nem találta meg a fiókban a zoknikat, ezért estére felemás zoknit húzott fel a kisfia lábára. „Hogy április végén még mindig ilyen hideg legyen!” – morogja magában. Az Öreg néne őzikéjét olvassák. Kétezer-hétszázhatvanvalahányadszor. Boldogság van. Kis Buddha örül, majd apa vállán álomba szenderül.