„Helé”

Ilyenkor a bal lábamat a harmadik lépcsőfok éléhez támasztom, szólok a húgomnak, hogy kapaszkodjon, és kilövöm magunkat a nagyvilágba. Az efféle akciókat komoly előkészületek előzik meg. A kapuajtó utca felőli oldalára felkötünk egy  fehér műszálas madzagra rögzített fadarabot. A kaput kitárjuk. Ha kiszáguldunk rajta, a tesóm hátranyúl az ott fityegő fadarabért és a segítségével berántja az ajtót. Nyitva nem hagyhatjuk, mert a nagyi utálja, ha a kapu tárva van, mint a kurva valaga. Így mondja. Kurvát még nem láttunk, de valaga mindenkinek van, így ilyenkor egy nagyon kövér nőre gondolunk hatalmas fenékkel. Zavarba hoznak az efféle felnőttes hasonlatok. Azt sem értettem igazán, amikor az anyu azt kiabálta, hogy a Pityu bácsi direkt rakta le puncimintásra a lépcső piros járólapjait, pedig ő piros-fehér kockásat kért. Apu nevetett és azt mondta, a Pityu bácsi így udvarol, ezért minden szépasszonynak ilyen lépcsője van a faluban. Attól a naptól fogva egyszer se léptem rá egyetlen egy piros rombuszra sem, most is egy fehér csempének támasztom a lábamat. A kormányra feltekerem a táskánkat. Anyu fahéjas bundás almát sütött, ketté osztotta, nehogy elegyem a tesóm elől mindet, majd két darab alufóliába csomagolta a meleg, puha, illatos finomságot. Kapaszkodj rendesen, szólok hátra Ancsunak, és már indulunk is. Ancsu sosem kapaszkodik, mindig kinevet, aztán ha hátraesik és beszakad a feje, akkor sír, anyu vigasztalja és puszilgatja, az ügyeleten nyalókát kap az orvostól, én meg a sarokban térdelek estig.

Ancsu a barna bőrülés alatti rugót fogja, persze csak egy ujjal. Lassan hátradől, bal kezével elkapja a madzagra kötött fadarabot és behúzza mögöttünk a kapuajtót. A kapuajtó barna, vas és hatalmasat csapódik. Anyu megijed és szentségel. Ha Ancsu hátravágódik, akkor uramistenemezik. Ha engem kerget, azapádhétszentségitezik. Nagy sebességgel száguldunk végig az utcán, kétpercnyi útra van tőlünk a szövetkezet, amit telepnek hívunk. Továbbhajtunk mellette egészen a földekig, ahol már tart az aratás. Sose hagyjuk ki, ez az év legizgalmasabb néhány hete. Ilyenkor sorra érkeznek a hatalmas cseh kombájnok, majd az aratás után a mieink is viszonozzák a segítséget odaát. Két év múlva én is Csehországba megyek nyári táborba. Egy hétig knédlit fogok enni és áfonyát. Ha valami tetszik és rámutatok, azt fogom mondani, hogy „Helé”, mint a kisvakond a mesében. Nini, ezt jelenti. A cseh munkásoknak egyébbként vicces nevük van. Jizsí, Honzo, Pavele. Bennünket  „holkynak” hívnak, mire én tiltakozni kezdek, a tesómra mutatok és lassan artikulálva mondom, hogy Ancsúúúúú. A húgom egyébként úgy néz ki, mint egy angyalka. Hosszú, szőke, egyenes haja van, sűrű frufruja alól világítanak a hatalmas kék szemei. Piros, pöttyös-fodros ruhát visel. A felnőttek nem tudnak neki ellenállni,  megbabonázva simogatják, ha meglátják. Nem szeretem ha hozzáérnek.

A biciklit a traktormosóhoz támasztom, ami egy olajszagú betonépítmény. Itt könnyen le tudunk szállni, hazafelé pedig ez lesz a kilövőállomásunk. A kormányról leveszem a táskát, megfogom Ancsu kezét és elindulunk a búzaföldek felé. A levegő forró. A földekről felszálló búzaillatú por feltapad az orromba. Mélyeket lélegzem. A porfelhő mögött egymás mellett haladnak a hatalmas E517-es kombájnok, mellettük zöld pótkocsis Zetor traktorok várják a rakományt, amelyet a szövetkezeti gabonaraktárba szállítanak. Lenyűgözve bámuljuk az óriásokat, zúgnak a motorok, minden kerék, alkatrész, talán még a csapágyak is nagyobbak nálunk. Ha földre hullott magokat találunk, felcsipegetjük őket és a szánkba tömjük. A búzaszemek szétrágva, ragacsos masszává változnak, olyanná, akár a rágógumi vagy a tészta. Az ízük édeskés. Mohón nyeljük. Egymásra nevetünk. Ancsu annyit mond, még, és én egy újabb maroknyit szedek fel neki. Ahogy guggolok és keresem a szemeket, a gépek búgása egyre erősödik, a port a szemembe keveri a szél. Felállok, egy kombájn közeledik felénk. Megáll. Csodálva és rémülten bámuljuk. A vezetőfülke ajtaja kinyílik, Honza bácsi felénk integet. Holky, holky, mondja újra. Most már tudom, hogy ez lányokat jelent. Kézenfogva futunk a kombájn felé, félünk a hatalmas géptől, de kíváncsiak is vagyunk rá, soha ezelőtt nem ülhettünk még be egybe sem. Honza bácsi lemászik a létrán. Kék, kantáros nadrágot visel. Jobb térde alatt fekete olajfolt. Csicsiben van, így mondjuk azt, amikor a férfiak nem viselnek felsőt. A bőre csillog az izzadságtól, kevés haját balról jobbra simítja kopasz fejtetőjén. Megfogja Ancsu kezét és felteszi az első lépcsőfokra. Ancsu hátranéz, én is megyek, nyugi, szólok utána. Honza bácsi követi, még három lépcsőfok van hátra. Indulok utánuk, két kezemmel szorosan markolom a fehér vaskorlátot. Egy nagy lendülettel felhúzom magam az első lépcsőfokra, a többi már gyerekjáték. Ancsu már felért, Honza bácsi követi. Még egy utolsó lépés és már a fülkében lesz, gondolom, mikor felnézek és látom, ahogy a férfi jobb kezével a húgom ruhája alá nyúl. Megfogja. Csak egy pillanatra. Megsimítja. Egy hosszúra nyúlt másodpercre. Úgy. Tudom, hogy amit most láttam, az nem történhet meg. Csak képzeltem, meleg van, csak képzeltem, szédülök, hiba volt ide felmászni, vissza kell fordulni, lehozni Ancsut, megenni a bundás almát és hazamenni, magamtól beállni a sarokba. Igen, azt. Mégse megy. Ancsu messze van, kettőnk közt áll Honza bácsi, aki most egy gyors mozdulattal engem is felránt a fülkébe, majd becsukja az ajtót. Magasan ülünk. Minden hangos. A távolban ijedt őzek menekülnek a gyilkos kések elől. Honza bácsi büdös. Az ujjai kövérek. Az orrához emeli a jobb kezét, megszagolja. Mosolyog. Az orromba feltapadt portól köhögnöm kell. A szétrágott búzaszemeknek hányásízük van. Gyűlölöm a knédlit és az áfonyát. Ha két év múlva nyáron a csehországi táborba kell mennem, bárányhimlős leszek. Puszta akaratból. Pöttyös leszek, lázas és boldog. Ancsu nem kapja el, kivár vele addig, amíg őt küldenék el a csehországi táborba.

Ancsu a tarlón ül. Előveszi a gondosan becsomagolt bundás almaszeleteket. Szétnyomódnak az ujjai közt. Mohón befalja mindet, az ujjait egyenként lenyalogatja. Nem figyel semmi másra, csak az evésre. Előveszem a gondosan becsomagolt bundás almaszeleteket. Az almák szétnyomódnak az ujjaim közt. Undorodva a földhöz csapom és addig taposom őket, amíg teljesen el nem tűnnek. A rózsaszín, katicamintás papucsom tiszta folt és ragacs. Ha hazaérünk, egy szó nélkül indulok a sarokba.

Felszállok a biciklire, Ancsu a csomagtartóra ül. A szívecskemintás táskát a kormányra tekerem. Jobb lábamat a traktormosó falának támasztom, indulhatunk. Kapaszkodj rendesen, szólok neki hátra. Két karjával szorosan átölel, alig kapok levegőt, annyira szorít, a fejét a hátamba nyomja. Tiszta erőből tekerek. Nem nézek hátra, se oldalra. Könnyezem, bogár ment a szemembe, mondom neki.

Nincs por, se búgás. A számban sincs édes búzaíz. A kombájn típusát elfelejtem. Nem is tudom és sose tudtam, mit jelent az a szó, hogy „ Helé”.

Bartalos Tóth Iveta