Gyurász Marianna: Az útépítő

Dí-vad kilencven fokban hajló háttal fektette le a sorban következő járólapot, pár idegbeteg, szinte erotikus mozdulattal a helyére tuszkolta, aztán hátranézett, hány kupac emelkedik még mögötte, ami lerakásra vár; azt tervezve, hogy utána majd elnéz előre is, hogy ez a hány kupac vajon hány kilométer hosszan képes még elvinni Dé’esz irányába. Próbálta pártatlanul, objektíven (bár tudatosította, hogy ez némi redundanciát von maga után) mérni fel a helyzetet, vágyaitól megfestetlenül. Igazság szerint igazán kívánta már a hordó mákumot, amit az inspirátorok a munkanap végeztével többé-kevésbé ráfordítottenergia-arányosan kiosztottak ő és a kollégái között, akik a többi útelágazáson, túraösvényen, andalgóúton dolgoztak. És ha például kiderült volna, hogy a teste már elvégezte az egész mai napra szánt robotot, amíg ő nem figyelt oda, hát azért zseniálisan hálás lett volna, meglapogatta volna a jó öreg, végsőkig lojális test vállát meg egyéb porcikáit, és leült volna a legfrissebben lerakott lapra elrágni pár fej százszorszépet az inspirátorokra várva.

A kupacok viszont nem voltak kevesebben. Provokálón nyújtogatták a nyakukat a feje fölé, meg egymás fölé, mintha még ingatták is volna a fejüket az enyhe légáramlásban. Azt hitte volna, hogy a két hónapja lezajlott gerillaakció, a geniálisan kitervelt gyújtogatás, amit a Muzseónban hajtottak végre erősen rendszerellenes elemek, majd világszerte csökkent a felhasználható útelemek mennyiségén (Dí-vad természetesen senkit nem ismert, aki hallott volna róla, kik voltak ezek az elemek közelebbről, például nevesítve vagy arcilag, de olyan boldog könnyűség öntötte el telitetovált lelkét a sikeres akció hírének hallatán, hogy mindet meghívta pár slukk nargilére, ráadásul a kedvenc ámbraillatú dohányárujából). Ám nem ez volt az első hasonló eset Alekszandriában, és egyelőre ez a csapás sem bizonyult végzetesnek, legfeljebb újabb megtett lépésnek a lassú leépülés tanösvényén: pár napig akadozott az ellátás, de ezt úgy igazából sem a háta, sem a tenyere, sem a lelkiállapota nem érezte meg.

Ahogyan azt korábban eltervezte, Dí-vad most elnézett Dé’esz felé. Nem tetszett neki, mert olyan rohadtul, árulóan messze volt. Hogy például azt sem tudta egészen bizonyosra venni ebben a pillanatban, hogy létezik. Persze látta, de tegye fel a kezét, aki még nem látott olyan dolgot, ami nem létezik. Hazudsz, te kis hülye, tedd le a kezed! Pareidoliának hívják ezt a fenoménát, és az agy folyamatosan azon dolgozik, hogy előidézze; meztelen nénit látunk a felhőben vagy bajszos bácsit a hold üszkös krátereiben. Katonadolog, tényleg mindenkivel megesik, aki lát. Tehát könnyen lehet, hogy a mögötte nyújtózkodó foltmintás zsiráfokból, ezekből a hatalmas papírhegyekből egy olyan földrajzi megnyilvánulás irányába próbál használatra alkalmas gyalogutat lefektetni, ami egész egyszerűen ott sincs. Ezért a realizációért mégis megérdemelt egy leülést az általa eddig lefuttatott úton, útfélen, és pár fej rágni való százszorszépet. Az efféle epifániákat ki kell heverni.

A kő, amelyre Dí-vad az ülepét helyezte, kényelmetlenül ingatag­nak bizonyult: kemény kötésű volt, de megtépázhatta az idő, meg netán még mások figyelmetlen mancsai is, ráhelyezett kávés- vagy limoncsellóscsészikék, marlenkástálak, egyszóval a véresen tiszteletlen bánásmód. Áthelyezte magát egy másikra, a közvetlen, bal szomszédjára, és a már elvégzett munkára fittyet sem köpve elemelte helyéről az útelemet. A kemény kötés egyik oldalára azt festették, hogy L’Écume des jours. Azt már nem tudta volna, hogyan kéne kimondani, mindenesetre a szemével végig tudta követni a vonalakat, aztán amerre a vonalak vezették, a kötés mögé, úgymond a mélyére.

Az inspirátorok dübögése riasztotta fel. Úgy trappoltak a Dí-vad eddigi napjai vagy talán évei alatt lekövezett útszakaszon, hogy cipőjük talpa sosem ért a két útlap határát jelző mélyedéshez. Úgy gondolta, nagyon vigyáznak, hogy el ne essenek, mert még bevernék az orrukat valamelyik kemény kötésbe. Az orruk pedig veszélyesen közel van a szemükhöz. Amikor elég közel értek, felhúzták a hónapjainál fogva (az elemet, amire valaki azt festette, hogy L'Écume des jours, ekkorra visszahelyezte a két talpalatnyi lyukba a jobb a oldalán), jól hátba verték, és megígérték neki, hogy nyugtával dicsérd a napot és ki mint vet, úgy arat, illetve kinek kinek érdemei szerint. Kitöltötték a mákumot, ma hordó helyett csak egy termoszba, maguk is megittak pár gyűszűnyikét, és elindultak arra, amerről jöttek. Mondjuk egy közeli útelágazás irányába, nem látta igazán a farkasvakságszerű szürkületben, ám tisztán hallotta, miszerint taptraptrap-jajneútkockarés-trappppp-traptraptrap. Minden lépésükkel húzott egyet a termoszból, rövidet, hosszút, rövidet. Mire már elképzelni sem tudta a dübögést, elfogyott a fejadagja.

Dí-vadnak nem tetszett valami. Persze ebben nem volt sok új, az őt körülvevő létezés rengeteg nemtetszésre adott abszolút legitim okot, ezen az egyetlen, estébe forduló délutánon is legalább fél tucat említésre érdemes nemtetszésbe futottunk bele látványosan. Ez viszont az a fajta, szemöldökök közé Marianna mélységű árkot rajzoló nemtetszés volt, amilyeneket telenovellákban szoktunk érzékelni, mikor hősünk fejébe lassan szöget ver valami borzalmas, lassú felismerés, hogy például a lánya végig a saját anyja volt, vagy hogy a település, ahol él, valójában egy részletgazdag, japán művészek által fáradalmasan változóra festett díszlet, egyszóval, hogy amit valamiképp hitt, az igazából annak a teljes és gyökeres hátraarca.

A kikerekedett Hold reflektorától kísérve felmászott az egyik ingadozó könyvkupacra. Olyan széles lépcsőket alkottak az idehurcolói, hogy nem is különösképp féltette az életét felfelé, bár ha egy gerelyhajítók által használt rúdon egyensúlyozott volna két obeliszk közt, akkor sem féltette volna jobban vagy kevésbé. Elnézett a messzeségbe, de most nem Dé’esz illúziójának irányába, hanem visszafelé. Rengeteg, rengeteg, rengeteg téglalap a kanyargó út. Egyszerű az nem lesz, de cserébe legalább kellemes sem. Leugrott a földre, és megivott egy spenótos-csicserimangós vitaminitalt, csempészáru egy kóborló kollégától, pontosan ilyen helyzetre tartogatta, bár nem tudta, milyen is a helyzet pontosan, mindenesetre felemelte az első járólapot, ami a keze ügyébe került, a rongyosat, és arra építve új kupacot kezdett húzni, fel, fel, felfelé. Amint elér a Holdig, istenuccse, lekapcsolja a lámpát.