Győry Attila: Egy punk esete a november 20-ai forradalommal

1989. november 17- én (pénteken) Prágában megmozdult a tömeg.

Hogy hol voltam én? A Fekete Lyuk nevű punkklubban pogóztam a Sexepil nevű punkbanda zenéjére. Ilyen forradalmár voltam.

3 nap kellett, hogy Prágából megérkezzen a forradalom szele Pozsonyba.

November 20-án (hétfőn) este éppen ott dekkoltam a Mihály-kapu alatt, vártam egy rüfkére, mert úgy volt, hogy kávézni megyünk a Mihály Kávéházba.
Valahonnan nagy zsivaj közeledett. Füleltem és sejtettem, hogy BAJ lesz… mert jönnek megint ezek a suttyó Slovan-drukkerek, és ha kiszúrnak, nincs kegyelem.

Kicsit behúzódtam...

– Szlo-vá-ci… na no-hi!

Ahogy közelebb jöttek, megkönnyebbültem. Láttam, hogy szó sincs ütődött drukkerekről, csupa művelt arc, szakállas mandrók, ropogós egyetemista csajok meg a sleppjük masírozott a Mihály-kapun kifelé.

Láttam rajtuk, hogy egytől egyig szédültek. Valamitől betéphettek rendesen...

A rüfke nem jött, kaptam magam, elvegyültem a tömegben, jópofának tartottam ezt a vonulást. Gondoltam, az ilyesmiből nem maradhatok ki, én is be akarok tépni, én is bolond akarok lenni, azt akartam, hogy az én szememben is égjen a privát őrület szent lángja, ragadjon magával a vihar – bár hangsúlyozom, azt sem tudtam, honnan fúj a szél.

Az egyre dagadó tömeggel lecsurogtam a Prior alá, onnan a Hviezdoslav térre, és döbbenetemre, csak jött, jött a nép, pillanatokon belül megtelt a tér.
Az egyik szoborra felkapaszkodott valami ismeretlen palimadár – a körülöttem állók mutogattak rá, ő Knažko, a színész. Fogalmam sem volt, kicsoda, de az ipse tudott valamit, mert a haverjával – aki szintén valami alfahím lehetett, de már nem is emlékszem a nevére –, felváltva pörgettek minket, az immár többezresre duzzadt tömeget.

Skandálni kezdtek egy megafonba. A bőröm libabőrzött, éreztem a brutális ufó utópiát.

Rendszerváltásról, kommunistákról, demokráciáról hablatyoltak. Nem értettem...

DÖBBENET.

Körbenéztem, mit csinálnak ilyenkor a fakabátok, támadnak vagy sem. De csak néztek ők is döbbenten. Valamit sejtettek, ahogy
a vadludak a levegőből, hogy vihar közeledik. Csak nyomták a rizsát szédülten, kapcsolgatták riadtan, tanácstalanul a rádiójukat. De nem léptek: toporogtak, várták a parancsot az ütközetre. És a parancs csak nem jött.

Valahol égtek az agyak ezerrel.

Eközben Knažko precízen tolta a szobor tetején:

– Szlobodné volbi...

Mi van???

Valami ismeretlen fickót – Havelt –, demokráciát meg hasonlókat emlegetett… Mit emlegetett? Üvöltött! A düh szétrobbantotta az agyát, s mint valami atombomba lökete, egy szélhullám vitte a dühöt a térbe, lecsapott a tömegre, a tömeg megmozdult, hullámzani kezdett, és a torkokból kiszabadult valami félelmetes üvöltés, olyan elemi formában, hogy a közelben gyülekező riadt rendőrök összerándultak félelmükben, falkába tömörültek, mint a riadt állatok.
A tömeg ekkorra már eksztatikus állapotban skandálta:

– Nyeh zsiju volbi!

– Nyeh zsije Knyazsko!

– Nyeh zsiju studentyi!

– Nyeh zsiju herci!

Mellettem ugyancsak szakadár félrészeg vasutasok pislogtak ki a világba, ők sem értették, mi van, ők is csak sörözni indultak, ártatlanul, de bekerültek valami tömegrendezvényre, s most nem értették.

A három szakadár vasutas hirtelen egyénileg kezdett részegen skandálni:

– Nyeh zsije Regan… Nyeh zsije Regan...

A studentok döbbenten nézték őket.

– No csoje… aj Regan je herec… neeee? – röhögcséltek részegen.

Többen vihogtak, valaki zavarában elővett egy kulcstartót, hogy valamivel zajt csináljon.

Akkor én is...

…meg a szomszéd is...

Ez bejött.

És az egész tér hirtelen csilingelni kezdett – kulcstartókkal, kulcsokkal.

Hasonlót még életemben nem éltem át. Imádtam ezt a kollektív őrületet.

Az biztos, hogy másnap a JAIK-ban (vagyis a József Attila Ifjúsági Klubban) találtam magam, vitt a vérem, a svung, s a helyi magyar studentok – mind entnek készülő arcok – a kezembe nyomtak egy rakás plakátot. Ragasztottunk egész este, ész nélkül.

Hétfő volt a start. Szerdára szabályosan mindenkinek átkattant Pozsonyban. Mintha lepermetezték volna a várost. Mindenki égett, szent őrületben tette a dolgát – és mindenki egy picivel jobb ember lett. Nyoma sem volt annak a szürke kelet-európai ritmusnak, ami egy héttel előtte volt. A buszvezetők kedvesek voltak, mosolyogtak, az emberek megálltak az utcákon, beszélgettek, pillanatokon belül bárhol és bármikor csődület keletkezett...

A Tublatanka rockbanda spontán felajánlotta az erősítőrendszerét, s a lepukkant szocreál Sznf téren beindult a szervezett ellenállás. Grendel Lajos magyar író kilépett a tömeg elé, és magyarul üzent a felvidéki magyaroknak. Vastapsot kapott.

Libabőr.

Addigra a kulcscsörgetés klasszikus, kultikus jelenetté vált. Valaki kreatívan beszólt a levegőbe:

– Poszledné zvonyenyie!

...és a tömeg egyhangúan skandálni kezdte:

– Poszledné zvonyenyie!

Péntekre valahogy hazakeveredtem Dunaszerdahelyre.

Mintha háborúból tértem volna meg egy békés, csöndes kisvárosba, ahol semmi sem változott. Lázasan, betépve, levegőt kapkodva, üveges szemmel meséltem a muternak, mi történik éppen Pozsonyban.

Nem hitte el. Azt hitte, be vagyok rúgva.

Megnéztem az Új Szót. Semmi. Lehet, hogy más formátumba nyomtatták ki? Lehetséges ez? Egyet a pozsonyiaknak, ahol már mindenki megőrült, egyet pedig az alvó, békés, nyugodt vidéknek?

Szombatra Barak Laci, Ľubo Navrátil meg hasonló szakállas, gyanús cápák, akiket akkoriban nem is ismertem – szerdahelyi jómadarak, immár friss, elvetemült, a semmiből jött forradalmárok –, vadul beszóltak a kultúrház tövében a helyi kommunista szervezet góréinak, rendőreinek, hogy ne felejtsék el, merre van most az irány. Többen lapátot hoztak. Az első forradalmi tiltakozáson valóban nem voltak sokan. De jöttek... A tüzek itt is, ott is, mintha valami titkos energia fűtötte volna őket, hirtelen elsöprő erejűvé váltak, s döbbenetes erővel lángolni kezdtek, olyan erővel, hogy már képtelenség volt ellenállni nekik.

Ott, azokban a napokban, 1989 novemberében részese lehettem egy olyan eseménynek, ami a retinámba és az agyamba égett.

Hatalmas, történelmi idők voltak. Dicsőség a forradalmároknak! Mindazoknak, akik előléptek, s hangot, bátorságot adtak a tömegnek.

A többiek? Olyanok lehettek, mint én. Csak mentünk, sodródtunk az árral.

De hálás vagyok a sorsnak.

Hálás vagyok, hogy megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat. A szabadságomat köszönhetem ennek, az egyéni döntések képességét tanultam meg – bármit suttognak most, ennyi év után egyesek. Bele a fülekbe, hogy akkor, ugye, mennyivel jobb volt...
Ez legyen az ő választásuk.

Nekem is van saját választásom: a szabadság.