Gubis Éva: Aszfaltszürke

Ilyenkor jó kilátás nyílik a közeli gyógyerdőre. Számolom a lombkoronából felröppenő galambokat. Tíz és tizenöt között. Pontos számot nehéz mondani, mert tíz fölött nehézkesen megy a számolás. Az egyik fehér. A fehér galambokat tartják szépnek, pedig szerintem a szürkéknek szebben csillog a szárnyuk repülés közben. Kiszúrok magamnak egyet, és meredten bámulok a csillogásba. Röpte eszembe juttatja, ahogy ő tudott repülni. Szürkének hívták. Próbáltam mindig a közelébe helyezkedni, mikor ereszkedett, hogy érjen a szellő, benne álljak a susogásban. Szép emlék. Mennyi kamion mehetett át az országútnak azon a szakaszán? Több mint tizenöt. Beledolgozták az aszfaltba, úgy, hogy része lett az útnak. Egy ideig még galamb volt, aztán már aszfalt. Szürke aszfalt.

Hátat fordítok az erdőnek, magamhoz veszek néhány rügyet, és átbattyogok szokásos helyemre, a szanatórium jobb szárnyának zöld tetejére. A villámhárító huzalán felkapaszkodom a tető peremére, innen jó lesz.

Lenézek az üres parkolóra. A parkoló mellett padok állnak félkörben az alapító mellszobra körül. Itt szoktak üldögélni a betegek. Sehol egy lélek, kihalt minden, már hetek óta. Látogatási tilalom. Ez elég rosszul érintett. Legkedvesebb szórakozásunk volt, még Szürkével, megfigyelni a szanatórium lakóit. Így barátkoztunk össze. Míg a többiek versenyt szartak az alapító fejére, minket a lenti élet érdekelt. Számoltuk, ki mennyi narancsot kap a rokonoktól, sakkmeccset néztünk, a frottírköpenyes néni kötésmintáit tanultuk, saccolgattuk, melyik beteg meddig él még. Szürke mindig túl hosszú időt tippelt, én keveset. Ha Szürke belemelegedett az érvelésbe, felröpült, hogy bizonyítsa igazát. Ráijesztett az alanyra, és a riadalom reakcióidejével érvelt, hogy lám, ez még gyors, fiatal, sokáig él. Mondtam neki, hogy ez nem így működik. Engem is győzködött, hogy repüljek a beszélgetők fölé, nem értette meg, hogy én nem repülök. Azt mondta, olyan galamboknál nincs. Ingerkedett velem, csipkedte a begyemet, és mikor széttártam a szárnyam, azt mondta, na látod.

Mióta ideköltöztem a szanatóriumba, nem repülök. A szárnyam el is felejthette, hogyan kell. Most meg már biztos nem tanulom újra. Úgy döntöttem, véget vetek az életemnek. Végigvettem az összes ellenérvet, Szürke hangján szóltak a fejemben. Hogy várjam ki a régi rend visszatértét? Meg hogy újra iderepül valaki, aki szintén számolja a narancsokat? Kétlem.

Váratlan zaj − ugrom egyet ijedtemben, megrebben a szárnyam −, ápolónő jött ki a főépületből, mögötte csattant a személyzeti ajtó. Srégen átvág az üres parkolón, nem követi a felfestést az aszfalton, olyan, mint egy elszabadult sakkfigura. A buszmegálló felé tart, a hatost bőven eléri. Retiküljéből cigit túr elő, állára tolja a maszkot, görnyed, hátat fordít a tavaszi fuvallatnak. Egy mély szippantással folytatja útját, hátulról is látom, mennyire jólesik neki. A buszmegállóban már tényleg sakkbábu méretűre zsugorodik. Cigizik, telefonál, rágyújt még egyre, retikülös karját rázva magyaráz valamit, talán sír is. Befut a busz, elnyomja a csikket, felszáll. Királynő bé hat, így mondják. Szürke értékelte az ilyen poénokat.

Talán akkor most kéne. Az a napi átlag egy ember is elment, akit látni szoktam, és úgy szeretném, hogy semmiképp se legyen szemtanú.

Egész felpezsdített az előbbi jelenet. A dohányfüst mindig megnevettette Szürkét. Azt mondta, képzeljem el, hogy ha nekünk is füst szállna a nyílásainkból. Próbálom felidézni a nő csengőhangját, a zene volt Szürke mániája.

Sokat kellett neki mesélnem azokról az időkről, amikor még fővárosi galamb voltam. A térről, a csövesről és a harmonikájáról. Szürke sose látott tangóharmonikát, részletesen leírtam a hangszer kanyargós hernyólégzését, a picike gombokat egyik kézről, a fekete-fehér billentyűket a másikról. Mondtam neki, úgy képzelje el, hogy bábuk helyett az ujjak járnak a sakktáblán, és különböző mezők különböző hangot adnak ki. Ettől kezdve fogadkozott, hogy belerepül a sakktáblába, és ő is zenélni fog. Nem tette meg.

Egy narancsot viszont megkóstolt. Még egész friss volt a barátságunk, mikor az egyik öreg szájából kipottyant egy gerezd, ott maradt a pad mellett, és Szürke lecsapott rá. Akart belőle hozni kóstolót, de a többiek kikapták a csőréből. Azért a szándék jólesett. Mondtam neki, hogy nem baj, a városban már kóstoltam a héját, nem ízlett. Ekkor meséltem neki először a fővárosról. Eleinte csupa szépet és izgalmasat, így akartam imponálni. A gyerekekről, akik azt tették velem, csak később. Értetlenül hallgatta, azt mondta, ne ilyeneket mondjak, hanem a harmonikát vagy a nagy elrepülést.

Nagy elrepülésnek hívta, mikor eljöttem a városból. Ez volt az utolsó repülésem. Egyik reggel odatipegtem a csöveshez, meghúzogattam a cipőfűzőjét, együttérzésem jeléül, hogy ő nem tud elrepülni a gyerekek elől, ellöktem magam az aluljáró kövétől, és felszálltam a tér fölé. Lenéztem, és tudtam, hogy nem szállok vissza. Följebb szálltam, hogy belássam az egész városrészt, majd az egész várost, és még följebb, hogy a város is csak akkora lett, mint egy mező a sakktáblán. Sose jártam olyan magasan. Fel tudom idézni az erős szelet a szárnyam ellenében, a hideget, a tiszta fényt, ami odafenn volt. Ott akartam maradni, soha többé nem szállni lefelé. De a sebem még friss volt, nem bírtam. Egy légáram kapott el, hosszan sodródtam, félájultan, a szárnyam szerencsére görcsbe feszült, ellentartott a szélnek. A föld egyre közelebb került, megláttam a zöld tetőt, és úgy döntöttem, ott jó lesz. Békés időszak következett, szép ráadás. Kár, hogy Szürke ment el előbb.

Lenyelem az utolsó rügyet is, a perem szélére állok, a középső ujjam már nincs is a tetőn. Kilépek. Egész ismerős érzés, ahogy süvít a szél a fejem körül. Mintha repülnék. Abban különbözik csak a repüléstől, hogy a szárnyam szorosan a testemhez szorul, nem érzem, hogy szét tudnám nyitni.

A szürke aszfalt közeledik felém.