Grendel Lajos: Emlékezet

Február első vasárnapján ebéd előtt az apja szólt neki, hogy öltözzön föl. Sétálunk egyet a határban, mondta, úgyis keveset vagyunk a levegőn.
A major végében, a töltésen túl barnára taposott gyalogösvény csíkja szelte át a behavazott földeket, s veszett el valahol messze, ahol a ritkás ködben a város első házait lehetett sejteni. Az apa lépdelt elöl, léptei alatt meg-megcsikordult a jegesre taposott hó. Járása ritmusát átvette és kiegészítette bekecse suhogása, mintha kasza pengéje hasítaná az éles levegőt. Néha megfordult, és megvárta, amíg a fiú utoléri. S még ő mondta: sietni azért nem kell, most ráérünk. A fiú hamar kimelegedett, lehúzta a kesztyűjét és a zsebébe gyömöszölte. Hátuk mögött a bakterház pici sötét folttá enyészett, s előttük egyre tisztábban rajzolódtak ki a város gyárkéményei, lapos tetőzetű bérkaszárnyái, amelyekre szinte rároskadt a nehéz, betonszürke, téli égbolt.
– Bemegyünk talán a városba? – kérdezte a fiú.
– Dehogyis – mondta az apa. – Hiszen csak levegőzni jöttünk, nem? Mit keresnénk a városban.
– Egyedül vagyunk – mondta a fiú.
Az apa megállt, körbehordozta tekintetét a sivár táj fölött, aztán azt mondta:
– Most beszélhetünk.
Nyugtalanság hulláma vágtatott át az arcán. Az egész csak egy pillanatig tartott, de így sem kerülte el a fiú figyelmét.
– Ígérd meg, hogy egyelőre hallgatsz róla anyád előtt.
– Valami baj van? – kérdezte a fiú.
– Semmi – mondta apa, és megigazította a bekecse gallérját. – Most még semmi.
– Értem – felelte a fiú.
Közben apja a bakancsa orrával mély vájatot nyomott a hóba, valamivel nagyon keményen küzdött magában, majd így folytatta:
– Hiába. Nehéz erről beszélni. Túl fiatal vagy még, nem biztos, hogy megértesz. Mindnyájunkat érhet meglepetés, ami esetleg fájdalmat okoz, és az ilyet jobb elkerülni. Gondoltál már rá?
– Nem – mondta a fiú, majd még ugyanabban a pillanatban kijavította magát –, illetve néha gondoltam rá.
Így már sokkal elégedettebb volt vele az apja.
– Helyes. Sohasem szabad annyira félni, hogy hazudj miatta magadnak.
– Talán valamit elkövettél? – vágott a szavába a fiú, de mindjárt meg is bánta, mert az apja mosolygott a kérdésén.
– Nem arról van szó. Meg akarlak kérni rá, hogyha valami történnék velem, ne lepődjél meg. Anyád majd pánikba esik. Neked kell aztán vigyáznod rá. Anyáddal sajnos nem lehet erről a dologról beszélni. Ő… – gondolkodott egy darabig – alkalmatlan erre. De hiszen ezt már biztosan megfigyelted te is. És – tette hozzá rövid szünet után – tényleg semmi olyat nem csináltam, ami bajt hozhatna a fejünkre.
– Jó – mondta a fiú –, akkor talán nem is kell annyira félni.
– Persze hogy nem – mondta az apa. – Egy kicsit agyrém az egész.
Visszafelé mégis állandóan az járt a fiú fejében, hogy holnap vagy holnapután megnövekszik ennek a beszélgetésnek a súlya, és szívesen megismételtette volna az apjával, ha ugyan lehetséges valamit másodszorra is lejátszani, úgy, hogy ne csak a szavak és mozdulatok, hanem az általuk kiváltott hangulat is tökéletesen fedje az eredetit, az elsődlegest. Másodszorra az apja bizonyára kiegészítené a mondanivalóját, s akkor az már nem lenne ugyanaz. Esetleg azt gondolná, hogy megijedt a szavaitól, ez bizony nem valószínű, s akkor még kevesebb a valószínűsége, hogy másodszorra megmondaná az igazat. Egyre furcsábbnak találta, hogy az apja fél, jóllehet azt állítja, hogy nincs mitől félnie, hiszen semmi olyat nem követett el. Vagyis elkövetett valamit, ami ugyan veszedelmes dolog, viszont mégsem olyan. Hát milyen? Milyen az az olyan? Valami meddig olyan, és mikor nem olyan már? A fiú arra a következtetésre jutott, hogy az apja elhallgat előtte valami nagyon lényegeset. Egy éjszaka érte jönnek, és elviszik, és senki sem fogja tudni, hogy miért. Jellemző rá, gondolta. Egy szemernyit sem különbözik másoktól. És ettől kezdve megpróbált minden, az apjával kapcsolatos apró mozzanatot rögzíteni, és szinte kedvet kapott rá, hogy mindazt, amit lát és hall, valami papirosra vagy füzetbe lejegyezze, ha hazaérnek. Egészen éles és a részletekbe menően pontos kép maradt meg benne róla, hogy ő itt tapossa a havat az ösvényen, és figyelte az apja járását és kézmozdulatait, amelyekben azonban semmi bizonytalant vagy kétértelműt nem észlelt. Mindent jól az emlékezetébe kellett vésnie, amit látott, bár tudta, hogy a kép, bármennyire éles és plasztikus ebben a pillanatban, azonnal fakulni kezd, mihelyt a látvány a szeme előtt kicserélődik, s hiába, az emlék már más minőség. Mi történik majd, ha az apját tényleg elviszik, mi marad meg belőle a számára, ha nem látja öt évig, tíz évig, netán soha többé. A kép marad meg, gondolta. Ennek a délelőttnek az emléke, s annál tisztábban, élesebben és maradandóbban, minél több részletre emlékszik majd. Becserkészni minden részletet, ez az. De hiszen ez máris lehetetlen. Igazából nem is látja az apját. A kucsmáját, a bekecsét, a nadrágját hátulról, azt igen. Apa előtte megy most is, s még csak meg sem fordul, mint kifelé jövet. Egészen a gondolataiba mélyedt, talán el is feledkezett róla, hogy ő itt taposta a havat a nyomában. Vajon mivel van úgy elfoglalva? Mindig a legfontosabb marad titokban, gondolta bosszankodva. A gondolatok. A ki nem mondott gondolatok, amelyek fölfedhetnék az igazságot körülötte. Az arcára lett volna kíváncsi. Éppen most. Ilyen helyzetben, amikor nem számít rá, hogy valaki figyelheti. Mi fog megmaradni belőle? Fogalmak, meg ez a kép, így hátulról, bekecse anyagának a hullámmozgása a hátán, a ropogó hó, amely majd telente gyakran felidézi ennek a délelőttnek az emlékét, legalábbis amíg foglalkozni fog vele. Rákiáltott:
– Apa!
De az mégsem volt az. Az apja arcára ekkorra már ráíródott a természetes kíváncsiság, amelyet az ő kiáltása váltott ki belőle. Ez az érdeklődő arckifejezés már nem önmaga volt, hanem neki szólt.
– Na, mit akarsz?
– Semmit – mondta a fiú.
– Kérdezni akartál valamit – mondta most már sokkal csendesebben.
– Dehogyis.
Az apja megvonta a vállát, s egy pillanatig még kifejezéstelenül az arcába bámult. A fiú habozott, de aztán csak azért is rákérdezett:
– Miért voltál olyan ideges?
– Ideges?
– Igen – mondta a fiú.
– Mit jelentett ez a na?
– Miféle na – kérdezte az apja, és nagyon értetlen képet vágott.
– Azt kérdezted tőlem: na mit akarsz? Miért na? Ideges vagy talán?
– Azt mondtam, hogy na?
– Igen – mondta a fiú.
– És akkor mi van? Bánt talán?
– Az bánt, hogy türelmetlen vagy.
– Ostobaság – mondta az apja. – Néha te is érzékeny vagy, mint az anyád.
Hát ez nem ment. A fiú mégis örült, hogy egy pillanatra szembe kaphatta őt, és biztos, gondolta, hogy erre az epizódra sokáig emlékezni fog. Aztán eszébe jutott egy jobb ötlet. Akkor már közel voltak a vasúti töltéshez, sok vesztegetni való ideje nem maradt. Felkapott egy marék havat, keményre összegyúrta, és teljes erőből megdobta az apja kucsmáját, úgy, hogy megbillent a fején és a homlokára csúszott. Az apja villámgyorsan megfordult, még arra sem ért rá, hogy megigazítsa a kucsmát, csak bámult rá az eszét vesztve, annyira méltatlankodón, hogy a fiú nem bírta visszatartani a nevetését Az apja nem látszott dühösnek, csak roppant zavartnak, s akkor a fiú erőltetni kezdte a nevetést, s ez olyan jól sikerült, hogy amaz nem is fogott gyanút. Majd a nagyobb hatás kedvéért a földre vetette magát, meghemperedett a hóban, s ordítozva nevetett és nyüszített és vinnyogott. S akkor aztán végre megtörtént. Az apját elöntötte a düh. Megragadta a kabátja hajtókáját, felrántotta a földről, és kétszer iszonyúan megrázta.
– Felpofozzalak?
Egészen közel volt hozzá az arca, leheletének párája az orrába csapott, s a fiú önkéntelenül hátrahajtotta a fejét, hogy jobban a szemébe nézhessen, és végigpásztázza a tekintete az apja arcát, beleszédüljön a pórusok sötét krátereibe és elvesszen a szabálytalanul kanyargó vastag ráncok útvesztőjében, amelyeket ugyanaz a könyörtelen idő szántott oda, amely majd lassan elfelejteti vele ezt a pillanatot is, bármilyen sokáig őrködjék is részletei halhatatlanságában. A fiú sírva fakadt.
– Beszélj – mondta az apa valamivel szelídebben, de a hangja reszketett még.
– Nem lehet – mondta a fiú.
– Beszélni kell róla. Tudom, hogy félsz kimondani, de akkor is beszélnünk kell róla. Meg fogok halni – mondta, s a fiú vad fájdalmat érzett egy pillanatra. – De neked nem szabad kétségbeesned. Fel kell rá készülnöd, hogy el tudd majd viselni akkor a fájdalmat. És addig hallgatnod kell az anyád előtt.
Aztán nemsokára elfogyasztották a bőséges vasárnapi ebédet, az apa szokatlanul sápadt volt, kevesebbet evett, mint máskor, de ez is csak a fiúnak tűntfel. Mialatt ebédeltek, az ablak négyszögében látta, hogy lassan elered a hó, és betemeti az utcán a lábnyomokat, amerre nemrég mentek.