Ficsku Pál: Ne hagyjátok elégni Mamit!

Ne hagyjátok elégni a Mamit!
A mai napig hallom a kishúgom rémült kiáltását.
Az édesanyámat, Mamát, már nagyanyám, Mami, eloltotta, most az ő háta lángolt.
Felkaptam apám gyapjúpulóverét a fa alól, és eloltottam Mamit.
Mindenki megnyugodott, csak apám nézte szótlanul a pulóverén tátongó hatalmas lyukat.
Szenteste volt. Emlékezetes karácsony.
Amikor együtt volt még a család.
Én még emlékszem olyan időkre gyerekkoromból, amikor elsősorban nem biznisz volt a karácsony, hanem tényleg a meghitt szeretet ünnepe. Nem az volt a lényeg, hogy mennyit kapsz és mennyiért, hanem, hogy ha kapsz, őszinte szeretetből kapod-e. Nem árasztottak el mindent a reklámok. Volt ugyan nekünk is tévénk, egy fekete-fehér szovjet  junoszty, néztem is, amikor engedték a szüleim. Bevallom, sorozatfüggő voltam. Az esti mese mellett A Tenkes kapitánya és a Rózsa Sándor volt a kedvencem. Nem emlékszem arra, hogy reklámokkal megszakították volna a műsort, hogy a TV Maci ilyen meg olyan fogkrémet használ, Eke Máté, a Tenkes kapitánya a Siklós és vidéke Takarékszövetkezetben tartja a pénzét, és hogy Rózsa Sándor quadra cserélte le a lovát, most akciós a szögedi vásárban.
Nem, én csak arra emlékszem, ahogy ezüst csokipapírral csomagoltuk be a diót, cérnát fűzve bele, hogy fel lehessen akasztani a karácsonyfára, Mami készített habcsókot, és, ha sikerült, Mama szerzett marcipános szaloncukrot. Tudtam, hogy egy kisautót és egy könyvet kapok ajándékba, egy darabig kerestem a nagy, kétajtós szekrény aljában, nem találtam, aztán rájöttem, hogy a szekrény tetején lehet, azt meg úgysem érem el, megvárom a Jézuskát.
Nem vagyok reklámellenes, ma­gam is írtam meg rendeztem néhányat, de az, ami idén van, nagyon messze áll tőlem. Mintha egy, a pandémiából kiszabadult hangyaboly szeretné elkölteni a felhalmozott pénzét. Szerencsére nem vehetek részt a karácsonyi plázarohamokban, mondjuk, amúgy se plázáznék, fizikailag is  akadályoztatva vagyok. Nyolc hétig gipszben volt a lábam, és amikor levágták a gipszet, még rosszabb lett. Nem nagyon tudok járni most sem, úgyhogy többnyire otthon fekszem, egyedül, és nézem a tévét. Sajnos.
Most majdnem minden reklám az egyedüllétről szól, és maximum egy Coca-Colát vagy egy tálca sütit kínálnak fel az egyedüllét ellen. Éjfélkor meg nyugodtan dögöljenek meg. A reklámok szerint több mint egymillió ember él magányosan Magyarországon. Szerintem kicsit több. Családban is lehet magányos valaki. Nemcsak felnőtt, sajnos, gyermek is.
Régi karácsonyokra gondolok, a készülődésekre és a karácsonyi illatokra.
A karácsonyi készülődés nálunk a disznótorral kezdődött. Apai nagyapámék egy román határ menti kis faluban laktak, Békés megyében, minden év novemberének utolsó hetében disznótor volt, azért akkor, hogy karácsonyra el tudják postán küldeni a finomságokat. Szerettem azokat a disznótorokat, főleg a hajnali ébredéseket. Miskolcon az egész város reggel hatkor ébredt, amikor megszólalt a „fájront”, a műszak vége, a Lenin Kohászati Művek és a Diósgyőri Gépgyár szirénái. Aki aludni akart volna, az se tudott tovább. De Mezőgyánban a reggeli ébresztő más volt. A kutyák mintha megérezték volna, hogy hamarosan vér fog folyni, hajnaltól ugattak. A két disznó (mindig kettőt vágtunk) visított, mintha érezték volna végzetüket. Jöttek a szomszédok koccintani s készülni a torra. Tudom, mert láttam. Mama reggel ötkor fölöltöztetett, nehogy lemaradjak valamiről. Perzselés után én mostam ki kukoricacsutkával a disznók fülét, és megrángathattam a farkincájukat is.
A pandémia alatt felerősödött csomagküldő szolgálatok és ételfutárok világában elég nehéz elképzelni, hogy milyen volt a hetvenes években egy postai „húscsomag”. Nagyanyám elővett egy közepes méretű kartondobozt, megpakolta minden jóval, celluxszal leragasztotta, spárgával átkötötte, és golyóstollal megcímezte. A posta három napon belül házhoz szállította. Alig vártuk a csomagot. Volt benne füstölt kolbász, disznósajt, abált szalonna, sütnivaló hurka, kolbász és mákos bejgli. Nem hiszem, hogy túl sokan ettek már füstölt kolbász és fokhagymás szalonna illatú bejglit. Én imádtam.
Soha nem karácsonyoztunk apai nagyszüleimnél.
Mint ahogy az anyaiéknál sem.
Ennek egyszerű oka volt. Nem fértünk volna el.
Mamáék négyen voltak testvérek, egy kétszobás, komfort nélküli házrészben laktak Debrecenben. A cívis építészet jellemzője az utca felé néző nagy kapu és homlokzat, mögötte pedig szűk udvaron két-három házrész. Az udvaron egy kerti csap, a körtefa alatt egy közös budi, hátul meg egy nyári konyha. Sokat voltam ott nyaranta, rettegtem, hogy egyszer felnövök, és a bili helyett nekem is hátra kell mennem éjszaka a kinti budiba. Azért néha így is összejött a család.
Az, amikor a húgom kiabált, hogy ne hagyjátok elégni a Mamit, már egészen más történet volt. Szó sem volt kerti csapról, kinti budiról, nyári konyháról. Miskolctapolcán laktunk, egy kisebb villában, valaha nyári laknak épülhetett a kis fürdővárosban. Miután december elején beköltöztünk, karácsonyra nagyanyámék jöttek látogatóba. A Mami és nagyapám, Sanyipapa. Előre sejtettem, hogy borulni fog a megszokott karácsonyi rend. Tizenhárom éves koromra kialakult, hogy nekem két fontos feladatom volt, a fenyőfa befaragása a talpba, és a halak „elintézése”. Előbbi az tiszta dolog volt, a másodikhoz már jár egy kis magyarázat.
Normális idők voltak, már hogy halak szempontjából. Az ünnep előtt három nappal sorban álltunk a piacon valamelyik halas előtt, jó fél óra múlva már a szatyorban volt két méretes ponty. Hazavittük, félig engedtük a kádat, és bele a halacskákat. Nem volt ilyen hülye EU-szabvány, mint ma, hogy élő halat nem lehet hazavinni.  A halacskák vígan úszkáltak a kádban, több helyük volt, mint a hatalmas tartályban, ahol vártak eddig a sorsukra. Egyedül a húgomra kellett vigyázni, mert többször nekivetkőzött, hogy ő a halacskákkal akar fürödni. Hát nem fürdött. Mint ahogy a Mama és apám se három napig. Én kenuedzésre jártam, megvolt a fürdési lehetőségem.
Aztán huszonnegyedikén reggel eljött a halak „elintézésének” az ideje. Ketten fogtuk le a halacskát, hogy ki ne csússzon a kezünkből, aztán én a húsklopfolóval egy hatalmasat ütöttem a kopoltyújára. Szerintem nem szenvedett. (Egyébként nem mindegy, hogy az ember otthon üti agyon, vagy a halboltban a hentes?) Aztán én tisztítottam meg, és jött a sarkalatos pont, a keserű csont kivágása. Óh, ti Tescóban szeletelt halat vásárló egyszeri fogyasztók, tudjátok ti, hogy mi az a keserű csont, és mennyi bonyodalmat okozhat? Talán csak hallottatok róla. A keserűfog, másként torokfog, a ponty torkában levő csontkinövés, amelyet, ha nem távolítunk el, akkor keserű lesz a halászlé. És ha keserű a halászlé, akkor a karácsony is az lehet. Miután eltávolítottam a fogat, még fel kellett szeletelnem a halacskákat, és már csak a halászlé passzírozása maradt nekem, meg a fa díszítése. Fárasztó dolog a karácsony.
Végre elkészült minden. Megfőtt a halászlé, elkészült a dorozsmai és rácponty is. Asztalon volt a bejgli, meg felnőtteknek bor. A fát is feldíszítettük, alatta voltak az ajándékok, mindenki pulóvert kapott. Akkor lett újra divat, hogy a kínai, villogó égők helyett, hagyományos gyertyákat használjunk, szebb is, meghittebb is, és van illata. Égtek a gyertyák, és a fa felé fordulva elénekeltük a Mennyből az angyalt. Már vagy harmadszor énekeltük, sikított a Mami hangja, mintha templomban lenne. Édesanyám valami miatt hátat fordított a fának, hozzáért a gyertyához, és lángra kapott a ruhája. A kedvenc smaragdzöld selyemruhája volt rajta, és hirtelen lángolt a Mama. Nagyanyám gyorsan felkapta a pulóveremet, és eloltotta Mamát. Már megnyugodtunk volna, amikor a Mami háta is lángra kapott. Gyorsan felvettem apám pulóverét, és, miközben a húgom sikított, hogy ne hagyjátok elégni Mamit, eloltottam vele a Mamit.
Kis csönd után, hatalmasat kacarásztunk, csak apám nézte a lyukas hátú pulóverét.
Nem baj fiam, jó lesz majd a szőlőben metszeni, próbálta vigasztalni  Sanyipapa.
Valamilyen krémmel bekentük Mama és Mami hátát, aztán körbeültük az asztalt. Úgy nézett ki, minden rendben van. Kiszedtük a halászlevet, apám megkóstolta, és azonnal visszaköpte a tányérba. Pfúj! Ez keserű, nem vágtátok ki a csontot.
Néztünk egymásra hárman, Mama, Mami és én. A három főbűnös.
Én csak megtisztítottam a halat, mentegetőztem.
Én meg azt hittem, te kivágtad, mondta anyámnak nagyanyám.
Te voltál a szakácsnő, mondta anyám.
Akkor sincs karácsony halászlé nélkül, duzzogott tovább apám.
Megkóstoltam én is, egyáltalán nem volt keserű.
A Mama, Mami és Sanyipapa is azt mondta, hogy nem keserű.
Akkor is keserű, és nekem kell halászlé, duzzogott tovább apám. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát. Hirtelen az jutott eszembe, hogy a kilyukadt pulóvere miatt csinálja az egészet. Jól van, Lajos, van itthon még halászlékocka, készítek neked levest, addig egyél rácponyot, mondta Mami. Ezt meg kiöntöm, azzal felkapta a lábast, és kiment a konyhába. Utánasomfordáltam, láttam, ahogy a keserű levest melegíti újra, hal nélkül.
Ez nagyom finom volt, mondta a csípőstől krákogva apám, miután megevett két tányér keserűlevest, hal nélkül. Ültünk az asztalnál, beszélgettünk, helyreállt a világ rendje.
Gyönyörű karácsony volt.