Ficsku Pál: Könnyek

Könnyeztem.

És könnyezett több ezer ember is örömében Miskolc belvárosában a Szinva-teraszon, amikor Schäfer András becsukázta a németek kapujába a labdát. Aztán néhány perc múlva megint könnyeztünk, de már bánatunkban. Kiegyenlítettek a németek, és lefújták a meccset. Ha valaki néhány hete azt mondja, hogy 2-2-őt játszunk, mindenki elfogadta volna. De így? Rohadt meleg volt, a kivetítő mögött fáradtan csorgadozott a Szinva patak, olyan fáradtan, amilyen fáradtak lehettek a magyar labdarúgók. Még a tér másik oldalán álló, annak idején világhírű mentőkutya, Mancs bronzszobra is könnyezett. Felemelte az amúgy lehajtott, túlélők után kutató fejét, és könnyezett, mint a csíksomlyói Madonna. Esküszöm, hogy könnyezett, de lehet, hogy csak én láttam.

És könnyezett Schäfer András is, aki élete gólját fejelte Neuer kapujába. Egy huszonkét éves fiú, aki Szombathelyről egészen Dunaszerdahelyig vándorolt, és akit néhány percre megismert a világ. Ott volt az arca a kivetítőn 7x5-ös méretben és csorogtak le az arcán az egyméteres könnyei. Valószínűleg a világ valaha volt legnagyobb könnyei.

Amikor a magyar játékosok és a Münchenben levő drukkerek elkezdték énekelni a magyar Himnuszt a Szinva-parton is mindenki énekelt, piros-fehér-zöldben, szívre tapadt kézzel, énekelt Marco Rossi is, aki volt a DAC edzője is, és volt, akin „Marco-póló” volt. Habzott a borsodi sör és langyos volt a tokaji bor, és akkor valaki rázendített a magyar futball nem hivatalos himnuszára az Ismerős Arcoktól a Nélküledre, és együtt énekeltük, hogy „Mint a régi jóbarátok egyet mondunk és egyet gondolunk”, és „ Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a világ / mi egy vérből vagyunk.”

Rajtam egy olyan póló volt, amin az a felirat, „a foci legyen veled”. Néhány napra a foci tényleg egyesítette a magyarságot. Ugyan volt jobb és bal oldal, de csak a pályán. Térfélcsere után meg megfordult. Egy dolog volt a lényeg. Mi egy vérből vagyunk.
Könnyeztem.

Könnyeztem már máskor is a Szinva partján. Néhány éve egy alapítvány felállított Lillafüreden a Palota Szálló előtt egy telefonfülkét, ahol, ha felvetted a kagylót, akkor József Attila verseit hallgathattad ingyen, úgy, hogy előtted zúdult le a Szinva patak vízesése. Néha, főleg amikor szerelmi bánatom volt, kimentem Lillafüredre, felvettem a telefonkagylót, és megvártam, amíg Latinovits Zoltán szavalja az Ódát. „Itt ülök csillámló sziklafalon… / Nézem a hegyek sörényét… / Homlokod fényét / villantja minden levél…” És csak zúdult le a vízesés. Addig hallgattam a verseket, amíg nem állt be egy iskolai csoport vagy egy kiránduló család a telefonfülke előtt mögém.
A Palota Szálló parkolóját bérbe adták, pontosan egy autó helyét foglalta el József Attila, az napi ötezer forint, annyi hiányt nem ér meg az Óda, se az ahogy Bessenyei Ferenc szavalja a Hazám című verset: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Hazám, fogadj szivedbe / hadd legyek hűséges fiad!”

Könnyeztem. Könnyeztünk a magyar–német meccs után a Szinva-teraszon.

Én a „nemzeti mankómra” támaszkodtam.

Szerintem egyedül nekem van Magyarországon nemzeti mankóm. Ez egy összehajtható járóbot, aminek a fogója alá piros-fehér-zöld szigetelőszalagot ragasztottam, egyrészt, hogy megismerjem, hogy az az enyém, másrészt, hátha nem meri senki ellopni. Különös története van ennek a nemzeti mankónak.

Mozgássérült vagyok tizenhét éve. Néhány éve sikerült beutalót szereznem Hévízre a Szent András szanatóriumba. A háromágyas szobában két különös társam akadt. Egy lenti sírásó és egy pápai hentes. Lenti egy Zala megyei kisváros, annak idején ott volt a „futkosó”, azaz a magyarországi katonai börtön. Pápán meg szovjet fennhatóság alatt álló repülőtér volt, már nincsenek szovjet katonák, vannak viszont NATO-s amerikaiak. Mindenesetre jó csapat voltunk, a lenti sírásó hozott házi pálinkát, a pápai hentes meg sonkát és bort. A kezelések után kortyolgattunk, este nem kellett altatót kérnünk, bár a pápai hentes nagyon horkolt. Hévíz csodálatos hely, minden második épületben vagy fogorvos vagy masszázs van. A fogorvos és a masszázs alatt meg borozó. Eltelt néhány nap, amikor a gyógytornászom megkérdezte, hogy voltam-e már a mankóbárban. Az mi? – kérdeztem. Odajárnak a rokkantak diszkózni. Hivatalosan Csalogány presszó, ötszáz méterre van, addig el lehet bicegni. Rávettem a lenti sírásót és a pápai hentest, hogy este menjünk el a mankóbárba. Fogalmam se volt, mi lehet az.

Bicegtünk fel a Csalogány presszó felé, egyetlen rokkanttal nem találkoztunk útközben. Beléptünk a presszóba, s mintha valami filmbe. A bejáratnál, mint az esernyőtartók, fonott mankótartók voltak. Na, akkor láttam meg a nemzeti mankókat. Volt, amelyiken osztrák fibula volt, volt, amelyiken ukrán vagy orosz, és megláttam egy németet is, szigetelőszalaggal. Be akartam helyezni az én megkülönböztetés nélküli mankómat is, de pontosan három ugyanolyan volt már bent. Honnan tudnám, hogy melyik az enyém? Amúgy olyan volt, mintha harminc évet mentünk volna vissza. Élő zene, dob, két gitár, szintetizátor, miniruhás énekesnő. Táncparkett, körben piros kockás asztalok. Minden asztal mellett mankótartó, találtunk egy üres asztalt, biztonságba helyeztem a mankómat. És akkor a tánc. A lenti sírásó egy ukrán hölggyel táncolt, a pápai hentes egy osztrákkal, nekem szerencsém volt, egy elegáns komáromi magyar hölggyel táncoltam. Nyelvi akadály nem volt, bár nem történt semmi más. Csak a nevetés. Azért nem semmi lehetett, amikor a zenekar, az annak idején legendás Szűcs Judit Zorba dalát játszotta, és vagy ötven ember táncolta rá a hévizi bicegőst. A kacsatáncot már nem vállaltam.

Másnap kihagytam a reggeli tornát, kerestem egy barkácsboltot, és vettem három szigetelőszalagot. Este már biztonságban mentem a Mankóbárba.

Ott a Szinva-teraszon azon gondolkodtam, mi alakíthatja a magyarságtudatot? Mitől szégyen nemzeti mankóval járni, és mitől lehet viselni büszkén majd egy Schäfer András-mezt? Az évek alatt, amíg utaztam Budapesten a négyes-hatoson a nemzeti mankómmal, nagyon sokszor megkaptam, hogy köcsög magyar, nemzeti bunkó, a többit nem írom le. Tegnap, amikor felszálltam a négyes-hatosra, megszorították a kezemet, hajrá magyarok!

Úgy gondolom, hogy legyen valaki magyarországi, szlovákiai, román, francia, japán vagy bolgár, büszkén kell hogy viselhesse nemzeti identitását.

És akkor Mancs kutya bronzba öntött szobra is büszkén emelheti fel a fejét.

És nem fogunk könnyezni.