És száll a tüdőben fölfelé a fehér

A szerző Az év légiutas-kísérőjével leginkább az Isten. Haza. Csal. című kötet szikár novelláinak szövegvilágához tér vissza. Mindkét kötet írásainak helyszíne jellemzően a magyar vidék, amit valaki elhagyott, ahova valaki visszatér, ahol valakit otthagytak (és elfelejtettek). Ebben a vidéki szeretetlenségben él a szereplők többsége. A kötet magányélménye a szerző korábbi, Ez egy ilyen csúcs című tárcagyűjteményében is megjelenik. Az a fajta magány ez, ami „beszűkít és lélektelenné tesz”, és ebben a védtelenségben, ebben a szeretet nélküli állapotban még a saját történeteink is árthatnak nekünk. Ilyen Az úr operaénekes lesz című novella Zsuzsája, akinek régi szerelme ötven évvel később a semmiből bukkan fel, és újra találkozni akar vele – hogy eladjon neki egy porszívót.

A komor helyzeteken Darvasinál gyakran átüt a finom humor és a kíméletlen irónia, fricskát osztogat saját magának is: a gombaszakértő felesége mérges gombából készült paprikás fogyasztására beszéli rá „önszántából halni nem akaró” férjét, mivel a férjből egyszer csak dőlni kezdenek a történetek. „Amikor más embereket, tárgyakat, dolgokat, növényzetet, az időjárást, a környező országok állapotát, az újabb háborúkat, menekülteket, az ember boldogulását hozta szóba, akkor is magáról beszélt. Pedig nem akart magáról beszélni. Talán unta magát. Unta azt, aki beszél, és azt is unta, aki hallgat. Talán mélységesen tanácstalanná vált. Azt gondolta, van valahol egy titkos kijárat, melyen át kijuthat ebből a börtönnek érzett állapotból. Olyan alagútféle. Amikor beszélt, mindegyre halványuló reménnyel ezt a titkos ajtót kereste.” (12–13.) Vagy a Jakabné haza akar menni című novellában: „Milyen furcsa dolog is ez. Az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni. Sokszor az derül ki, hogy a fellelt, megtalált történetek mind másokéi. Kiderülhet, hogy az embernek magának nincs is története. Nem is volt." (108.)

„Engem is gyakran megtalál az a csodálatos kérdés, hogy ’miért írsz’. Akadnak nagy írók, akik például nem szeretnek írni. Legalábbis sokszor hangoztatják ezt. Nekem az írás kaland, fájdalom, tanulás, értetlenkedés, értés. Az élet kitüntetett alkalma. Olyan, mintha jobban élnék, erősebben, amikor írok. Szembeállítok valamit az idővel, illúzió, persze. Tehát ha kérdeznek, miért is csinálom, akkor azt mondom, mert félek” – mondta ezzel kapcsolatban Darvasi. (Megmagyarázhatatlan. Rejtélyes. Titkos. – Darvasi László 60. Litera.hu)

Az év légiutas-kísérője számos novellájának szereplője él öregkorában is ebben a szeretet-nélküliségben. Az öregek országa ez, akik a saját, névre szóló ebédjüket kiveszik a szállítóautó csomagteréből, akkor is, ha az autó korábban a házuktól nem messze csúszott meg a jeges úton, és akkor is, ha a régóta ismerős sofőr ott fekszik holtan, vérbe fagyva az autó mellett (A mai menü). Vagy megszállottan küzdenek azért, hogy a temetésükön a fiuk és a három unokájuk egy nagy és két kis koszorút tegyen a sírjukra, hogy a Veresné is lássa, meg a falu is lássa (Koszorúk).

Darvasi alakjai gyakran lebegnek kontúrjukat vesztve valahol az élet és a halál, a valódi és a másvilág határmezsgyéjén. A saját életükben sem látszódnak jól (Reiner verse), és a halálukat is egy folyamatosan ismétlődő dallam ritmusára veszik magukra – és aztán újrakezdődik a szám (Idegenek az éjszakában).

A novellák egy részének éppen ez az időtlenség és időn kívüliség, ez a bárhol és bármikor levés a meghatározó – és megrázó – élménye. Az élők besétálhatnak hozzánk a halálon túli világból – hogy aztán vacsorára is maradjanak (Szakmai érdeklődés), vagy egy halott anya is hagyhat üzenetet (egy sárga borítékot) a lányának és a férjének egy évekkel ezelőtt, egyik percről a másikra kiürített gyárban, mint a szinte csernobili díszletek között játszódó Apokalipszis, 67595 című novellában. Egy gyászoló asszony minden nap elsétál a temetőbe, de az élettársa idővel rájön, hogy a nő nem a férfi sírja mellett, hanem az elhunyttal közös életük helyszínei között járkálva tölti a napjait: „Legközelebb már nem az asszonyt követte, hanem egyenesen a temetőbe indult, Ivánhoz. (...) Beszélt hozzá. Szervusz. Ne haragudj. Nem a te hibád. Én basztam el. (...) Hátát a sírkőnek döntötte. Tolt és feszített. (...) A sírkő három darabra tört, pontosan három nagy darab lett belőle, meg egy kis fehér, a halálra leginkább emlékeztető törmelék.” (44.)

Darvasi novellái kortól és helytől függetlenül tudnak fájni, alapélményük a múló idő, a szereplők saját, múló bármikorja. Aztán az írásokba fokozatosan megérkezik a mi időnk is. Az ügynökbotrányok, a menekültválság, a járvány, az ukrajnai háború, az idegenektől való hisztérikus rettegés is beszivárog a novellákba (Vö. Ruff Orsolya: Darvasi hétköznapi hősei mást sem akarnak, csak visszanyerni a kontrollt az élet – vagy a halál felett. Könyvesmagazin.hu).

A láthatatlan hatalom fenyegetése ott lebeg a mindennapjaink felett, és elég egy rossz döntés, hogy lecsapjon ránk. Nem kérdezés nélkül, dehogy. Először utánunk mászik, és finoman, tapintatosan felajánl egy „helyesebb utat”. Aztán fenyít egy aprót. Megtorolgat. És ha nem hallgatunk a szép szóra, csak akkor csap le. Mint a Reiner verse című novella színészére, aki rájön, hogy bizonyos versek helyett nem lehet újakat tanulni. „Ha akarná, sem tehetné. Ez a vers neki arra lett bizonyíték, amiben pedig korábban, és ezt őszintén megvallja, nem hitt, hogy de igenis van, ami nem elfeledhető.” (21.)

A kötet egyik legköltőibb novellája, a Fehér egy katonaság őrizte kórház Covid-osztályán játszó­dik, amelyet rég elhagytak a csodák. Ebben a világban aki tud, telefonál még egy utolsót, mielőtt lélegeztetőgépre teszik, aztán a fő­nővér injekciós tűbe felszívott forró levegővel távolítja el a lélegez­tetőgépen elhunyt betegek családi fotóit. „Fehér a szám és az arcom, fehérek a szavaim, fehérek a könnyeim. Fehér a lelkem, a tüdőm, egy fehér szív ver a semmi fehérben.” (210.) Fájdalmasan szépen cseng össze a novella Darvasi/Szív Ernő A Legionella-füzetével és az annak mottójául választott Kántor-verssel:
„– Lenne itt egy dolog, Ernő – szólt végül a doktornő, nemrégen futott a közeli erdő kanyargós ösvényein, áfonya- és pirosan izzó csipkebogyóbokrok között, utánanézett egy őzike, ő meg most fölém hajolt. Akkor már két napja, vagy, nem tudom, inkább három, hevertem az intenzív részlegen a sok kedves gép között, együtt álmodoztunk. Egyébként pedig nem voltak különösebb kérdéseim. Úgy fárad el az álom, hogy törlőrongy lesz. Nem volt már tüdőm, kiborul a tinta és átitatja a spongyát, kék. – Igen, lenne – mondtam, és már alig voltam. Suttogtam. – Lenne egy dolog. De micsoda dolog? – Hogy el kellene altatni magát kicsit, Ernő. Jó? – Jó – mondtam, altassanak el, és álom.” (Szív Ernő: A Legionella-füzet. In: Az irodalom ellenségei. Magvető, 2017.)
„Vegyem elő a fényképalbumot? Nem! / Itt álltam kézen? Itt szavaltam? Itt eveztem? / Tudom, tudom: mindjárt leszáll az este. / Későre járt, mikor a hegyre mentem.” (Kántor Péter: Mikor a hegyre mentem)

Semmi kétség, Az év légiutas-kísérője a mi saját életünkről szól. És az is lehet, hogy nincs is olyan, hogy „nagy történet”. Hogy tényleg ezek a patikamérlegen mért életfragmentumok, boldogságok, bűnök és halálok vannak csak. Dobozaink vannak, benne emlékfoszlányok, fel-fellobbanó hangulatok, amiket addig szűrtünk, forgattunk, amíg önmaguk esszenciájává nem váltak. Ezeket meg, bármilyen nehezek legyenek is, bármennyire is leraknánk már magunkról, mégis visszük, cipeljük magunkkal a végtelenségig. Mint egy jó Darvasi-novellát.

Lovas Emőke

Darvasi László: Az év légiutas-kísérője

Magvető Kiadó, 2022, 248 oldal