Egy elterelő hadművelet: Görgei felvidéki hadjárata (1849. január 4. – február 10.)

A hadművelet azonban nem folytatódott, amiben nagy szerepe volt Görgei Artúrnak, aki hadtestével nem kelet felé hátrált, hanem északnyugati irányba vonulva a császáriak hátába került. Merész hadmozdulatával a tábornoknak sikerült magára vonnia az ellenséges főparancsnok, Windisch-Grätz figyelmét, aki a további előrenyomulás helyett Görgei üldözésére adott parancsot. A herceg ezzel lélegzetvételhez juttatta a Tiszántúlra menekült magyar kormányt, mely ezt kihasználva újjászervezte a honvédsereget, így a szabadságharc tovább folytatódhatott. Görgei téli hadjáratára 175 évvel ezelőtt, 1849 januárjában és februárjában került sor.

A téli hadjárat

A császári udvar az 1848 tavaszán önállósodott birodalmi tartományokat a válság elmúltával katonai erővel kezdte visszaterelni a „helyes útra”. Utoljára Magyarország maradt, de a szeptemberi akció nem sikerült, így december közepén újabb támadás következett. A Windisch-Grätz herceg vezette, közel kétszeres túlerőben lévő császári sereg a magyar védelmi vonalat könnyedén áttörve megindult Pest-Buda felé. A terület védelmét addig ellátó Görgei Győr alá vonult vissza, a magyar hadvezetés pedig ide rendelte a Dráva vonalát védő Perczel Mór tábornokot is, hogy egyesült erővel állítsák meg az ellenséget. De az erősítés késett, így Görgei kénytelen volt a várost harc nélkül feladni és ismét visszavonulni. A politikai vezetés ugyan sürgette, hogy ütközzön meg végre az ellenséggel, de a higgadt tábornok nem akarta seregét egy eleve kudarcra ítélt összecsapásban feleslegesen feláldozni. A heves vérű Perczel tábornok viszont engedett a politikai nyomásnak, aminek súlyos vereség lett a következménye.

1848 végén komoly viták folytak arról, hogy védjék vagy kiürítsék a magyar fővárost, de végül az utóbbi mellett döntöttek. Szilveszter éjjelén a kormány és az országgyűlés útra kelt Debrecenbe, de előtte minden rendelkezésére álló katonai egységet a Tisza vonala mögé rendelt, hogy ott szervezzék újjá a magyar haderőt. A városban csak Görgei és Perczel serege maradt, hogy fedezzék a menekülőket, de az ellenség feltartóztatását a két tábornok másként gondolta. Az utóbbi a magyar haderő összpontosításával a főváros védelmét szorgalmazta, mivel egy elhúzódó ostrom hosszú hetekre megakasztotta volna az ellenség további előrenyomulását, ráadásul a farkasordító hideg is a védőknek kedvezett. Ezzel szemben Görgei Pest-Buda feladását és a két hadsereg különválását javasolta: míg Perczel kelet felé hátrálva fedezné a menekülőket, addig ő maga északnyugati irányba indulva az ellenség hátába kerül, és magára vonja annak figyelmét. A haditanács végül az utóbbi mellett döntött, az elvonuló tábornok pedig cselből mindenfelé azt hangoztatta, hogy a császárváros, Bécs ellen indul. A diverzió sikerült is, mert Windisch-Grätz a további előrenyomulás helyett Görgei üldözésére küldte csapatai jó részét, ami két hét haladékot jelentett a magyar hadvezetés számára.

A bányavárosok felé

Görgei január 4-én elhagyta a fővárost, majd Vácon és Léván át az ostrom alatt álló Lipótvár felmentésére indult. A jól induló támadást azonban félbe kellett hagynia, mert a három irányból támadó ellenség bekerítéssel fenyegette.

Innen észak felé vette az irányt, hogy a bányavárosokon, a Szepességen, majd Sároson át a Tisza mögötti gyülekezési helyre vonuljon. Az út rendkívüli megterhelő volt, hiszen az emberfeletti hidegben, hegynek fölfelé menetelő honvédek szinte folyamatosan harcban álltak a több irányból tá­madó, jobban felszerelt ellenséggel. Görgei Körmöcbányán a pénzverdéből magához vette az ország nemesfémkészletét, ami a szabadságharc további finanszírozása szempontjából rendkívül fontosnak bizonyult.

Ekkor történt, hogy Aulich Lajos itt állomásozó hadosztályát bekerítették a császáriak, az egyetlen szabadon maradt hegyi út pedig ágyúkkal és szekerekkel még nyáron is járhatatlan volt. A körmöci bányászok azonban jelezték, hogy a Szkalka-hegy alatt egy használaton kívüli, beomlott bányaalagút húzódik, amit a középkorban nemesfém szállítására használtak. Az utászok robbantásokkal és aládúcolásokkal hamarosan járhatóvá tették a vágatot, a bekerített hadosztály pedig január 23-ról 24-re virradó éjjel ezen keresztül kibújt a gyűrűből.

Az évtizedek át elhagyatva álló alagutat 1996–1997-ben felújították, azóta pedig „Görgeiho tunel” néven a Körmöc- és Besztercebánya közötti turistaút része. (Jókai anno az Enyim, tied, övé című regényében és Az elesett neje című elbeszélésében állított emléket a bányavárosi harcoknak és a föld alatti menekülésnek.)

A branyiszkói áttörés

A bányavárosokból Görgei a Szepességbe vonult, ahonnan az ellenség kezében lévő Branyiszkói-hágón keresztül akart Sárosba eljutni. Az átkelőért folytatott harc mindkét fél számára rendkívüli jelentőséggel bírt. Ha Görgei győz, akkor észak felől bekerítheti a Kassánál állomásozó császári csapatokat, ellenkező esetben viszont ő maga esik csapdába a seregével.

A 758 méter magasan fekvő hágóhoz egy szerpentin vezetett fel, amit a védők barikádokkal és útakadályokkal erősítették meg.
Az ellenség ugyan harcedzett katonákból állt, de feleannyian voltak, mint a honvédek. A parancsnokuk, tartva a bekerítéstől, igyekezett a mellékutakat és átjárókat is elfoglalni, de ezzel éppen középen gyengítette meg a védelmet.

A honvédek 1849. február 5-én kezdték meg a hágó ostromát. A hadosztály parancsnoka, a francia–angol származású Guyon Richárd ezredes a csúcsot látva csak annyit mondott: „Az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta.” A tiszt annyira biztos volt a dolgában, hogy győzelmi jelentését előre megírta, csak az időpontról és a veszteségekről szóló részt nem töltötte ki. Bár valóban a szabadságharc egyik legbátrabb tisztje volt, az emberei döntően tapasztalatlan újoncok voltak, a besztercebányai zászlóalj például alig két hete szolgáló szlovák honvédekből állt.

Bár Guyon frontálisan akart támadni, azért az oldalsó ösvényeken is indított egységeket felfelé. Rohamra induló katonáinak a sikertől függően dupla zsoldot vagy kartácsot ígért. Mivel az újoncok először megfutottak, az ezredes be is váltotta a fenyegetését, majd emberei élére állva maga vezette az újabb támadást. A kegyetlen hidegben, a csúszós, meredek úton meginduló magyar és szlovák honvédek egymás után foglalták el az ellenséges állásokat, és estére nyitva állt az út Sáros felé. Guyont attól kezdve „branyiszkói hősnek” és „ánglius oroszlánnak” is hívták, a vitézségével kitűnő 33. honvédzászlóalj pedig Görgeitől egy zászlószalagot kapott „Branyiszko 1849. februárius 5-én” felirattal.

Komoly szerepet játszott a győzelemben a szlovák származású piarista pap, Erdősi Imre – eredeti nevén Imrich Polesný – is, aki Guyon dandárjában volt tábori lelkész. A támadás során Erdősi a honvédek előtt járva szlovákul lelkesítette a besztercebányai zászlóalj újonc katonáit. Amikor a támadás elakadt, a nála lévő méretes fakeresztet az ellenséges sáncok mögé hajítva rájuk kiáltott: „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” Ezt látva a katonák fellelkesültek, lerohanták a császáriak állását, papjuk a nap folyamán pedig többször is megismételte ezt a tettét. A golyózápor ellenére Erdősi sértetlen maradt, és attól kezdve a „magyar Kapisztrán” vagy a „branyiszkói hős pap” néven is emlegették.

Ugyancsak meg kell említeni Emil Üchtritznek, a Nádor-huszárok parancsnokának a nevét. Az őrnagy maga mellé vette egysége trombitásait és három honvédszázadot, majd egy mellékösvényen megindult fölfelé. Útja során tízpercenként rohamjelet fúvatott, a trombiták hangját pedig a hegyek felerősítették. A hágó védői ezt hallva egy idő után pánikba estek, mert azt hitték, jelentős erők közelednek feléjük. Az oldalösvényeken elindított honvédek idővel valóban felértek a hegytetőre, ráadásul éppen az ellenség háta mögött bukkantak elő. A császári parancsok ezt és Guyon támadását látva elrendelte a visszavonulást.

Stratégiai siker

Február 5-ről 6-ra virradó éjszakán Görgei bált rendezett Lőcsén, míg ő maga a szobájába zárkózva várta a Branyiszkóról érkező híreket. Amikor Guyon jelentése éjfél körül megérkezett, azonnal riadót rendelt el, majd seregével elindult Sáros felé. Görgei 10-én reggel érkezett meg Kassára, ami akkor már Klapka kezén volt, mert érkezésének hírére az ellenséges csapatok elvonultak. Bár a két tábornok az üldözésükre akart indulni, ezt az új főparancsnok, Henryk Dembiński nem engedélyezte.
Bár Görgei hadjárata folyamatos visszavonulást, az ellenséges csapatok közötti állandó manőverezést és kisebb-nagyobb veszteségekkel járó utóvédharcokat jelentett, hadművelete stratégiai szempontból mindenképpen sikeres volt. Diverziójával megakadályozta a császári fősereg további támadását, így a magyar hadvezetés újjá tudta szervezni a honvédsereget, e harcok során pedig ő maga is ütőképes erővé formálta hadtestét. Az eredmények rövidesen meg is mutatkoztak, hiszen Windisch-Grätz további előrenyomulását sikerült megállítani, a magyar fősereg áprilisban meginduló ellentámadása pedig kiűzte az ellenséget az ország területéről.

Vesztróczy Zsolt