Egy elfelejtett tömeggyilkosság krónikája

Az 1944 őszén a területre bevonult a Magyar Királyi Honvédség megjelenése radikális változást jelentett a helyi zsidóság életében is. Az érkezőkkel a hazai zsidóságot sújtó antiszemita intézkedések is megjelentek, ami a településeken az országban másutt is tapasztalható zsidóellenes intézkedéseket jelentett: a zsidó lakosok összegyűjtését, lakásuk megjelölését és tagjainak sárga csillaggal való megjelölését, valamint a leendő gettók helyének a kijelölését és a deportálások megszervezését. Amíg másutt nem került sor súlyos atrocitásokra, a mezőségi Nagysármás környékén szeptember 13-án – máig kellően nem tisztázott körülmények között – tizenhárom marosludasi zsidó lakost végeztek ki.

Szeptember 9-én gyűjtötték össze a nagysármási zsidókat, akiket internált románokkal együtt – ám azoktól elkülönítve – rögtönzött gettóban helyeztek el. A lágert őrző csendőrség parancsnoka, Székely Márton előbb Kolozsvárra akarta szállítani az összegyűjtött zsidókat, hogy átadják őket a németeknek, a nagysármási „zsidókérdés” ugyanakkor egész más véget ért: a német páncéloshadosztály megjelenésére az eredeti terv módosult és a zsidókat nem adták át, hanem 1944. szeptember 16-áról 17-ére virradó éjjelen 126 nagysármási zsidót végeztek ki a település melletti Pusztakamaráson.

A kivégzést a kivonuló magyar honvéd alakulatok nyomán a településre érkezett zilahi csendőrtanzászlóalj közül mintegy negyvenen (soraik közt zömmel erdélyi és székelyföldi katonaköteles férfiakkal) és tisztjeikkel mintegy harminc katona a 2. páncéloshadosztály különböző századaiból hajtották végre. A tömegsírba lőtt nagysármási zsidók zöme nő és gyermek volt, kisebb részt férfiak. Kovács Szabolcs a Clio Intézet Clio kötetek sorozatában tavaly megjelent monográfiája ennek az elfelejtett tömeggyilkosságnak a krónikája.

1944. szeptember 5-én hadiállapot állt be Magyarország és Románia közt, ezzel egyidőben pedig magyar–német támadás indult a Déli-Kárpátok szorosainak lezárására. Az invázió következtében Erdély két hónapig hadszíntérré változott, a Mezőség – és benne Nagysármás és környéke – mintegy 5 héten át magyar fennhatóság alá került. Kovács Szabolcs a fellelhető források (tanúvallomások, népbírósági, törvényszéki, rendőrségi és ügyészségi kihallgatási jegyzőkönyvek) széles körére alapozva precízen és sokoldalúan mutatja be nemcsak a szeptember közepi tragikus éjszaka, de az események előéletét is: a község román fennhatóság alá kerülését, a dél-erdélyi magyarok és a település magyar lakosságának mindennapjait 1940–44 között, valamint a zsidó és román lakosság számára egészen „új helyzetet” eredményező 1944. augusztus 23-iki román kiugrást, aminek következtében azonnal „várható volt egy román–magyar katonai összecsapás lehetősége”.

A románok a Mezőségről – így Nagysármásról is – a helyi magyar értelmiség tagjai közül többet az aranyosgyéresi internálótáborba zártak. A román kiugrást követően a szerző több példát hoz a román–magyar ellenségeskedésre, heves határincidensekre és egyik-másik katonai egység feltűnésekor bekövetkezett pánikszerű menekülésre.

Az erdélyi zsidóság 1944 tavaszáig a romániai zsidósággal való összevetésben – állapítja meg a szerző – „relatív biztonságban” élt. Ezért is volt, hogy a második bécsi döntést (vagyis, hogy a régió Romániánál marad) a dél-erdélyi zsidóság valóságos „második Trianonként” élte meg. Ezt követően ugyanakkor több lépcsőben a zsidóság megsemmisítésének Magyarországon már elkezdődött folyamata zajlott le részleges kiutasításokkal, munkaszolgálattal, majd a deportálások levezénylésével.

A gettósításról a helyi zsidóság részben Magyarországról Erdélybe menekült zsidóktól, részben a zsidóellenes rendeleteket (Karsai László adatai szerint 1920–1944 között a magyar államigazgatás mintegy 22, a zsidóságot hátrányosan érintő törvényt és mintegy háromszáz antiszemita rendeletet hozott) a visszacsatolást követően már megtapasztaló észak-erdélyi hitsorsosoktól értesült. Ennek volt tulajdonítható, hogy akadt, aki inkább elmenekült a településről, másokat a helyi román és magyar lakosság bújtatott, dacolva ennek várható súlyos következményeivel. A település elhagyása mellett döntő zsidók utolsó csoportjai már nem jutottak el Marosludasra: a Mezőméhesig jutó szerelvényt egy román tiszt feltartóztatta és a menekülőket visszafordította.

„Ütött a zsidók utolsó órája”

Kovács Szabolcsot nem a felmentés szándéka mozgatja, amikor igyekszik megérteni, mi lehetett a tömeggyilkosságban szerepet vállalt katonák és a tömegvérengzés fő felelősének tartott Mátyássy Miklós százados motivációja. Monográfiájában a háborús szakirodalomban mostanra általánossá és jórészt elfogadottá vált brutalizációs tézist húzza alá, amikor a történtekre való magyarázatként a hazai antiszemita rendelkezések és közhangulat mellett a tömeggyilkosságban részt vevő Magyar Királyi Honvédség 2. páncéloshadosztálya kötelékébe tartozók frontélményeit, reflexeit és a keleti fronton megszokottá vált viselkedését hozza fel. A dél-erdélyi területen fosztogatásokra és rekvirálásokra került sor (nagyobb arányban, mint másutt), és szórványosan találni példákat nemi erőszakra is.

Az atrocitásokra közvetlen mintát valóban a keleti fronton gyűjtött tapasztalatok szolgáltattak, ahol a német katonai egységek mellett harcoló magyar alakulatok is aktív szerepet játszottak ezek lebonyolításában.

A magyar bevonuláskor több román elhagyta a települést (vagy helyi magyaroknál keresett búvóhelyet) és a Nagysármáson tartózkodó százkilencvenöt zsidó is elmenekült. A nagysármási járás főszolgabírójává kinevezett Bíró Lajos proklamációt adott ki arról, hogy az elmenekült románok és zsidók nyugodtan jöjjenek elő, mert nem esik bántódásuk – ennek hatására többen visszatértek a településre. Történt ez, holott – tudhatjuk meg – már a bevonuláskor szárnyra kaptak kósza hírek, hogy a zsidókra sok jó nem vár, egy zsidó lakos a háború után azt állította, hogy a bevonulók ünneplésekor „egy helyi lakos kijelentette, hogy »ütött a zsidók utolsó órája«”. A településen mintegy száz helyi férfiból szerveződött gárdista alakulat, és bevonultak magyar csendőrök is.

A visszaemlékezések szerint – olvashatjuk – a településen maradt, vagy visszatért helyi román lakosságot, amely „1944-et megelőzően nem volt magyarellenes” nem érte atrocitás, a zsidóságot ugyanakkor „a bevonulás után egyre gyakrabban érte támadás”, sőt később „rendszeressé váltak a fosztogatások, amelyekben – a rendelkezésre álló források alapján – magyar honvédek is részt vettek. A fosztogató katonákhoz csatlakozott a helyi magyar lakosok jelentős része is”, sőt – teszi hozzá a szerző – bár a későbbi kolozsvári népbíróságon, majd a bukaresti törvényszéken folyó perekben ezt látványosan figyelmen kívül hagyták, „felmerült a helyi románok részvétele is”. 

„Ne sírj, hamarosan megpihenünk”

A lágerben összegyűjtött helyi zsidók állítólagos Kolozsvárra szállításához (és a németeknek való átadásához) szeptember 16-án érkeztek meg a környező településekről kirendelt szekeresek, a zsidó lakosokat pedig csendőrök terelték fel a járművekre, majd minden szekéren egy-egy csendőr foglalt helyet. Kovács Szabolcs a vallomásokból már-már kínzó részletességgel tárja fel a történtekben így vagy úgy részt vevők körét, a fegyverzetét és ruháját és forgatókönyvbe illően dokumentálja az egész eseménysorozatot.

A szekerek a Nagysármástól mintegy 15 kilométerre fekvő Pusztakamarás szélén álltak meg, ahova autóval érkezett meg (más források szerint már ott volt) Mátyássy Miklós százados és Bodrogi Ferenc törzsőrmester, ahol elrendelték a zsidók leszállítását, a szekereseket pedig hazaküldték. A megszeppent zsidók közül – olvashatjuk – többen kétségbeesetten sírni kezdtek és a kirendelt csendőröket faggatták, „hogy vajon mi fog velük történni”. Mátyássy – későbbi vallomása szerint – Bodrogi Ferencet bízta meg a kivégzés helyszínének kiválasztásával, aki – elmondása szerint – „nagyon értett a kivégzésekhez”. A helyszín kiválasztását illetően a tisztek Kissármásra tértek vissza és Józsa főhadnagy főhadiszállásán vacsoráztak, kártyáztak és ittak, és ekkor már nyíltan beszéltek arról, hogy a zsidókat ki fogják végezni.

Amíg a tisztek Kissármáson vacsoráztak, a „zilahi csendőrök a zsidókat őrizték, a törzsszázad katonái pedig megkezdték a gödrök kiásását”, a kemény talaj feltörésében pedig még négy szovjet hadifogoly is részt vett. A tiszteket éjjel kettőkor értesítették arról, hogy a sóskúti oldalban ásott gödrök elkészültek. „Mire kiértek, a katonák és a csendőrök már kísérték a foglyokat a kivégzés színhelye felé.” Mátyássy a kivégzés előtt felsorakoztatta a katonáit és azok önkéntes jelentkezését kérte, „akinek van gyomra az ilyesmihez”.

A foglyok értéktárgyait egy pokrócra gyűjtötték össze, az ötösével a kivégzéshez kísért zsidókat pedig félúton levetkőztették. Ezt követően – olvashatjuk a drámai történet mélypontján – „az áldozatokat a gödrök szélére ültetették, majd a katonák géppisztoly-sorozatokkal fejbe lőtték őket”. Egy anya, aki karon ülő gyermekével együtt ment a kivégzőosztaghoz így nyugtatta a gyermekét: „Ne sírj, hamarosan megpihenünk.” A borzalmakkal szembesülve volt olyan őrvezető, akit a sírás kerülgetett, egy katona pedig megszökött a helyszínről.

Mi marad egy tömeggyilkosságból?

Az 1944. szeptember 16-a késő éjjelén kivégzett 126 zsidó között 52 nő, 43 gyerek és 31 férfi volt. A legfiatalabb kivégzett Emster Ráhel mindössze egyéves volt, a legidősebb áldozat, Rosenfeld Dávid pedig nyolcvanharmadik életévében járt. A magyar megszállás három hét múlva véget ért. A települést ezt követően a szovjet csapatokkal együtt visszatért román alakulatok foglalták el (így a hírhedt Maniu-gárdák), amelyek az atrocitásokra válaszul magyarellenes akciókat hajtottak végre, több magyart megvertek, 55 főt pedig letartóztattak.

Elterjedt a hír, hogy a zsidók kivégzése nem több alaptalan vádaskodásnál, amit az 1945 februárjában exhumált tömegsírok cáfoltak meg mindennél jobban. A következő években az ügyben valójában propagandisztikus célú perek zajlottak (a kolozsvári népbírósági, a kolozsvári ügyészségen és Bukarestben zajló, valamint a budapesti „Nagysármás-per”), amelyeknek a célja az események dokumentálása és precíz tisztázása, valamint a felelősök megbüntetése helyett az volt, hogy a helyi földbirtokosokat és a papságot, majd az egész Horthy-rendszert ítélje el.

A háborút követően a legfőbb felelősök azért nem úszták meg: Mátyássy századost (mint a kivégzés értelmi szerzőjét) a budapesti népbíróság három társával együtt halálra ítélte és felakasztotta, másokat börtönbe vetettek, a román hatóságok pedig évekre börtönbe zártak az eseményekben vétlen helyi ártatlan magyar lakosokat is.

A legnagyobb közösségi portálon a kötetről született egyik recenzió alatti kommentszekcióban a megütközés és megrendülés hangjai mellett előbb-utóbb megjelent egy-egy, a zsidóságot kollektíve megbélyegző, a történteket „mocskos propagandának” tituláló dühös vélemény is (bár igazán csak néhány volt ilyenből). Ha egyéb ok nem lenne is (van), ezek a hozzászólások is jelzik, hogy bőven van még dolgunk, Kovács Szabolcs kötete – valamint az ehhez hasonló munkák – pedig azért különösen fontosak, mert ezeknek a szakmunkáknak is köszönhető, hogy az ilyen megnyilvánulásokból (és véleményekből) minél kevesebb legyen. A történésznek ugyanis, ha van társadalmi felelőssége, éppen ez lehet az egyik.

A túlélők soha nem tértek vissza a településre, így ma nem él zsidóság Nagysármáson. Egykori jelenlétüket, a meggyilkolt zsidók tragédiáját egy emlékmű őrzi Pusztkamarás határában. Az ezt körülvevő temetőt ugyanakkor lezárták és csak néha nyitják ki. Ismeretlen tettesek annyiszor gyalázták meg a sírokat felfestett horogkeresztekkel, hogy így tűnt egyszerűbbnek.

Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.). Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában. Clio kötetek 4. Budapest, Clio Intézet, 2021.