DOKUMÁNIA: A kegyes haláltól a korallzátonyig

Egyrészt érdekelt is, másrészt meg tartottam tőle, ugyanis sokakkal egyetemben a legnagyobb mumusom a halál. Talán pont emiatt vonzz is a téma – morbid és kevésbé morbid értelemben is. De arra, amit ebben a dokuban láthatunk, egyáltalán nem számítottam.

Az indítás a maga módján „megnyugtató”, könnyen gondolhatjuk, hogy na, ez is egy semmitmondó sztori lesz, amiben temetkezési cégek öltönyös vezetői egy semleges fal előtt ülve beszélnek az új technológiákról. Aztán eltelik pár perc a filmből, és jön az éles váltás. A valóság. Egy fiatal nő története, aki nemrég veszítette el az apját és úgy döntött, korallzátonyt növeszt a hamvaiból.

A halál hat új módja kissé félrevezető fordítás, bár tény, hogy van benne egy – talán a legmegrázóbb – történet, amelyben a meghalás egy módjáról van szó, de öt leginkább a temetkezésről, a végső búcsú módjáról, a halálhoz kapcsolódó rítusainkról szól. Ezzel együtt Perri Peltz és Matthew O’Neill dokumentumfilmjének egyértelmű célja van: hogy kicsit közelebb hozza a halál témáját az emberekhez. Emberi hangon, testközelből mesél arról, amiről gyakran ódzkodunk beszélni, és közben nem tudatosítjuk, hogy a nagy elhallgatásban talán éppen a szeretteink maradnak magukra a kétségeikkel.

„Úgy látom, hogy az emberek, legalábbis Amerikában, nem kapják meg a lehetőséget, hogy részesei lehessenek a haláluknak, a folyamatának” – mondja a filmben a fentebb említett, szívfacsaró történet szereplője, Dick Shannon, aki végstádiumú rákban szenvedett már a film forgatásának kezdetekor. A férfi és családja megengedte a filmeseknek, hogy végigkísérjék útját egészen az (ön)eutanáziáig, amit az állam törvényei engedélyeztek a férfinak. A beteg kap egy életvégi gyógyszercsomagot, amit saját magának kell kikevernie, amikor úgy érzi, eljött az idő, saját magának kell meginnia, senki nem nyúlhat hozzá. A végstádiumú betegeknek ezt a lehetőséget megadó törvényt 2016-ban fogadták el Kalifornia államban, egyik élharcosa pedig pont Shannon volt, aki akkor még nem sejtette, hogy saját magáért is küzd.

Láthatjuk, ahogy Dick a kamerák előtt végigmegy a folyamaton, a búcsún, a szomorúságon és örömön, és közben olyan, mintha mi magunk is ott lennénk vele az orvosi konzultációkon, vagy amikor elkészíti vejével a saját koporsóját. És az utolsó pillanatokban is: a végső búcsút a meghittsége, a szomorúsága és fájdalmas közelisége miatt nem lehet könnyek nélkül végignézni.

Az HBO Maxon látható dokumentumfilm egyedisége a leginkább talán abban rejlik, hogy már-már zavarba ejtően közelről, félrebeszélés és minden felesleges körítés nélkül, pőrén mutatja meg, milyen az, amikor a halálról őszintén lehet beszélgetni, és így nyugalmat, egy kis boldogságot ajándékozni annak, aki tudja, hogy már nincs messze a vég.

A bő egyórás anyagban láthatunk két természetközeli temetést, egy tömeges űrtemetést (igen, jól olvassák), a már említett saját döntést, és egy latin-amerikai családot is, amelyik a tort még a halál előtt, az apa jelenlétében, az életét ünnepelve tartotta meg. A filmeseket csak dicsérni lehet a mértéktartásukért: a dokumentumfilm egyáltalán nem morbid, minden kockájával ügyel arra, hogy itt most komoly kérdésről van szó; nem esik túlzásba, nem hatásvadász, hanem nagyon emberi.

Herczeg Szonja