Bogyó Noémi: SOS

Félálomban lebegek. Az utca nesze, a madárfütty csak aláfestésként türemkedik be a tudatomba. Az agysejtek tovább szövik a történetet, az álom vásznán még pereg a film, ezzel párhuzamban azonban, mint amolyan mellékcselekmény, az új nap történésének szála bontakozik ki. Szeretem ezt a lebegést, a félálmot, mert nem szenvedő alanya vagyok a színes kavalkádnak – rendezőként veszek részt a filmforgatásban. Tudatosan, kényem-kedvem szerint változtatom a cselekményt, a szereplőket, a színtereket. Ismeritek ezt az érzést? Amikor azt mondjátok, mit csinálok én most Londonban, mikor Rómában szeretnék lenni, s hipp-hopp, már a Trevi kút káváján lóbáljátok a lábatok.
Ma reggel is a legújabb filmemet rendeztem, amikor pittyent a mobilom. Egy ilyen pittyenésen simán túl lehet lendülni, felpattanva az álom újabb áramlatára, amolyan laza hullámlovasként, aki érti a dolgát, s játszi könnyedséggel vált hullámot. Feltéve, ha nem engedi zavartatni magát, s elhesseget minden kósza gondolatot a külvilágról. Ma reggel sikertelenül próbálkoztam. Elvesztettem az egyensúlyomat, a szörf nélkülem suhant tovább a hullám taraján, én meg telibe csapódtam a realitásba. Fúúú, de utálom ezt az érzést, ettől már csak az rosszabb, amikor minden átmenet nélkül az ébresztőóra csörömpöl ki az álmomból.
Na, nézzük, kinek hiányzom hajnali hét órakor? Karesznak. SOS-ben. Szó szerint. Babe, SOS!!! Mikor tudunk találkozni? Se szia, se puszi, se az, hogy vagy, esetleg mi újság? Képes hónapokra eltűnni, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kámforrá válni, mint az álombeli nemkívánatos hőseim, akiket egy gondolattal kitörlök a sztorimból. Csak ez éppen fordított felállás. Nem mintha zavarna, az évek során már megszoktam. Ahogy eltűnik, váratlanul meg is jelenik. Tudjátok, mindenféle előzetes figyelmeztetés, előjel, kopogtatás nélkül, újra figyelmet, időt, teret követelve. Most meg ráadásul SOS-ben és három felkiáltójellel kiabálva.
Karesszel jó tíz éve találkoztam először, amikor a fejembe vettem, hogy golfozni fogok. Gondoltam, ha már a minigolfon sikeresen beletalálok a lyukba, akkor nincs semmi akadálya annak sem, hogy a réten is odapöcköljem a labdát a célpontba. Lyuk, lyuk, ütő, ütő, labda, labda, nem? – filozofáltam Tominak. Tomi a fejét csóválta, hogy azért egy edző kell a kezdéshez, meg különben is, zöld kártya nélkül nem megy, ahhoz meg tényleg jól jön egy kis felkészülés, pár golfóra, egy kis elmélet, egy kis gyakorlás… Na jó, adtam be a derekam. Tomi kerített edzőt, a golffelszerelést is együtt vásároltuk meg, és ki is kocsikázott velem az első golfórámra. Somolygott az orra alatt, amikor magabiztosan kilibegtem a vadiúj golfütőimmel a gyakorlópályára. Hazafelé csüggedten ültem mellette az autóban. Nem vitte túlzásba a vigasztalásom, csupán halkan megjegyezte: Gyakorolni kell. Sokat. Majd belejössz. Akkor úgy döntöttem, hogy gyakorolni fogok. Sokat. Belejövök. Gyakoroltam is, hetente kijártam. Ennek köszönhetően botlottunk egymásba Karesszel. Karesz az a fajta szépfiú, aki a puszta megjelenésével úgy kiabál, mint az üzeneteiben a felkiáltójeleivel. Nem lehet nem felfigyelni rá, lehengerlő egyéniségének, humorának képtelenség ellenállni. Olyan energiái vannak, hogy megmozgatja a nő téridő-dimenzióit. Mindjárt kiszúrt magának. Odajött egy Hello, Babe-bel, mutatott pár tuti fogást és elárult pár kulisszatitkot a lendületről meg a koncentrációról. Pillanatok alatt összemelegedtünk. Annyira, hogy a találkozás után egész éjszakákat végigdumcsiztunk, s pár nap múlva Karesz tervezni kezdte velem a közös jövőt. Rohamléptekben. Teljesen ki voltam ütve a dolgok komolyságától. Semmi kedvem nem volt kiköltözni valahova a világ végére egy rigófüttyös portára, sem otthon ücsörögni, hogy tárt karokkal várjam, mikor munkából hazajön. Arra sem vágytam különösen, hogy életem végéig az övé legyek, de nem ellenkeztem. Egy ilyen sármos, intelligens, karizmatikus álomférfi nem jön be minden nap az életedbe, légy észnél, csak nem azon fogsz fennakadni, hogy egy Supermannek komoly szándékai vannak veled? Szeretetostromai ellenállhatatlanok voltak. Végül már hajlottam mindenre, s kezdtem beleélni magam, hogy yesss, Karesz az igazi. Volt is pofára esés, amikor Karesz váratlanul kámforrá vált. Aztán egy hét múlva újra materializálódott, hogy világ körüli útra vigyen. Mielőtt elindultunk volna, újra eltűnt. Harmadszorra leesett a tantusz. A felismerés paradox módon nem fájdalmas, hanem felszabadító volt. Fellélegeztem. Zsigereimben éreztem a szabadságot. Meg is autókáztattam ezt a klassz érzést azon az estén, hogy megerősítsem a száguldás hatásával. Azóta Karesz vissza-visszajön az életembe. Az évek során a kapcsolatunk nagy átalakuláson ment át. Haveri alapon élvezzük egymás társaságát egy golfjátszma, egy vacsora vagy egy közös wellness keretein belül, kerülve mindenféle rendszerességet, mélyebb érzelmi kötődést.
Akár ma is – pötyögöm neki vissza, s rögtön ott a válasz, hogy készüljek, fél órán belül itt van értem.
Ez majdnem olyan, mint az álomvarázs. Időm sincs felocsúdni, s már kapucsínót iszogatok a Duna-parti verőfényes sétányon, a kedvenc presszóm fonott székében. Kareszból ömlik a panasz keserűséggel, frusztráltsággal fűszerezve. Ő milyen balszerencsés a nőkkel. Neki csak olyan jut, aki kihasználja. Az utolsó szimpátiája is, az az Emma, még a gyerekét is felnevelte volna… Elképzelem Emmát, ahogy meglepetésében kitágul a pupillája, miközben Karesz üzenetét olvassa, hogy felneveli a fiát. Végül ezzel is megbarátkozik, mert Karesz lehengerlő, s nincs nő, akit ne venne le a lábáról. Aztán egy szép napon Karesz nyomtalanul tűnik el az életéből. Egy hét múlva azonban újra megjelenik sűrű bocsánatkérések közepette, jön az újabb ragyogó jövővíziójával és elsöprő szerelemrohamával. Majd kámforrá válik, hogy valami bugyuta, tréfás mémet küldve pár hét múlva ismét megjelenjen Emma mindennapjaiban. Kezdődik az új menet, az új emocionális limbóhintó, még Emma meg nem elégeli, s ki nem adja az útját.
Boldog akarok lenni, hallod? Családot akarok. Végre valaki ölelésében akarok elaludni és reggel vele összebújva ébredni. Miközben Kareszt hallgatom, azon filózom, hogy ebből most mi fog kisülni. Megkéri a kezem, esetleg felhatalmaz, hogy szerezzek neki valami normális nőt? Végül csak kiböki, mit akar. Kérlek, segíts! Próbálom neki megmagyarázni, hogy én business coach vagyok, nem foglalkozom életvezetési tanácsadással. Mindhiába. Köti az ebet a karóhoz, hogy az én tudásommal tuti elindítom a boldogság útján. Olyan kedvesen manipulál, hogy még jól is esik. Őszintének kellene lennem, hogy a kapcsolati sérüléseket életvezetési tanácsadással nem lehet helyrehozni. Kőkemény terápia kellene, esetleg hipnózis vagy csoda. Nem mondom. Sajnálom. Segítenék is, ha tudnék. Karesz reményvesztett. Komolyan boldog akar lenni, szerelemben, párkapcsolatban. Legalábbis ma. Lehet, még holnap is erre fog vágyni. Megígérem neki, hogy megoldjuk, valamit kitalálok.
Kareszt látom az örvény tölcsérében, lassan nyeli el, reményvesztetten néz rám, könyörög, hogy mondjam ki a varázsszót. Én hiába töröm a fejem, nem jut az eszembe. Kétségbeesésemben azt kiáltom, hogy szeretem.
A parti fövenyen fekszünk egymás mellett. A felhőket nézzük.
– Szerinted reménytelen eset vagyok? – töri meg Karesz a csendet.
– Áááá, nem.
– Akkor?
– Csak nárcisztikus.
A vekker könyörtelenül hasít ki az álmomból, elillanok Karesz mellől a parti fövenyről. Megkönnyebbülök.
Fogmosás közben pittyen a mobilom. Karesz: Na, kitaláltál már valamit?