Bartalos Tóth Iveta: Girls like Rambo

Az akácost az utcánk végében Pillangósnak hívjuk. A Pillangósban a legerősebb fán egy hinta is van, tavasszal apu készítette nekünk a Škoda egyik lecserélt kerekéből. Apu azt mondta, hogy az nem kerék volt, hanem autógumi. Mivel mérnök, nagyon érzékeny az effajta pontosságokra. Nagyokat bólogattunk, tényleg igazad van apu, gumi volt az, nem kerék, megértettük, majd a háta mögött összekacsintottunk, mert a fene se fogja a mi mesebeli Pillangósunkban autógumi-hintának nevezni a kerékhintát. A hinta nagy, kerek és fehér. Apu festette be, majd miután megszáradt, színes kis virágokat pingáltunk rá, hogy még csajosabb legyen. A kötelére színes szalagokat kötöttünk, zöldet, pirosat, sárgát és fehéret. Egyébként ketten is elférünk rajta a tesómmal. Ha felkapaszkodunk rá és jó erősen meghajtjuk, a fák fehér virágai úgy repdesnek felettünk, mint ezernyi pici lepke. Mikor az apu nem látja, állva hajtom a hintát. A tesóm beleül, én mögé állok. Ütemesen lehajolok, majd kiegyenesedem. A színes szalagokat lassan felkapja a szél. Minél gyorsabban hajtom a hintát, annál szebben táncolnak a levegőben. A tesóm erősen kapaszkodik, mert ő még kicsi és fél, mégis egyre csak azt hajtogatja, gyorsabban, gyorsabban. Aztán egyszer csak repülünk. Virágtánc felettünk, a levegőben édes akácillat. Abban a pillanatban érzem, hogy énekelni kell, igen, a kedvenc dalunkat, egy, két, há, számolok, a tesóm tudja, mit jelent ez, hogy ha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre, kezdem, úgy elszállok, mint a fecske, folytatja, felnézek az égre, ott látom magunkat fent a magasban és nehezen tudom elképzelni, hogy lehet ennél szebb pillanat valaha is az életben.

Ilyenkor nyáron a Pillangóst Temetőnek hívják. A nagyszüleiknél nyaraló városi nagyfiúk a nyár első napján elfoglalják tőlünk és átnevezik. A hintánkat kerékhintának hívják, gondolom, senki se magyarázta el nekik a városban, hogy az valójában nem kerék, hanem autógumi. A rákötött színes szalagjainkat leszaggatják. Virágillat helyett húgyszagot érezni, mindent lepisilnek, olyanok, mint a kóbor kutyák. Az otthonról lopott sörtől versenyt böfögnek. A hintán ülve cigiznek. A füstöt magasan felfelé fújják, egészen a virágoktól fehérlő koronákig. A fákról zizegve hullanak a földre az elszáradt fehér szirmok. Lepkék, mondja a tesóm, és sírni kezd. A közeli nádasban békákra vadásznak, a megnyúzott és felboncolt egyedeket a fák törzsére feszítik ki. A véres állatok látványán jól szórakoznak, a tesóm megint sír, én titokban őket kívánom a halálba. Reggel, amikor még alszanak, mindig besurranunk a Pillangósba. A békákat tisztességgel eltemetjük, fehér virágszirom lesz a takarójuk. Van, hogy ránk találnak, mert lassan haladunk a sok temetéssel. Deszkáknak hívnak minket, hangosan röhögnek ezen, bár nem tudom, mi ebben a poén egy olyan helyen, ahol egyébként minden fából van. Néha azért hagyják, hogy mi is velük ipiapacsozzunk. Ha utolérnek minket futás közben, hatalmas tenyereikkel akkorát ütnek a hátunkra, hogy a földre esünk. Ilyenkor úgy érzem, hogy ez nem is játék, hanem egy igazi harc az életünkért. A tesóm göndör hajába egy marék szöcskét dobnak. Azok ijedt ugrálásától irtózom, de nem sírok, mindet kiszedem, mert én tudok keményen harcolni, és itt az ideje, hogy a tesóm is megtanuljon a sok bőgés helyett.

Gyors léptekkel hazaindulunk. Vesszetek városi disznók, mondom a tesómnak, és munkához látunk. A malacok koszos moslékos kannáját a kamrába visszük. Srótot, hallisztet szórunk bele, majd felöntjük meleg vízzel. Csalánt is tépünk és hozzáadjuk, az se számít, ha csípi a kezünket. A srót megdagad és nagyon büdös, ahogy keverjük. Apu dugi győri likőrjét is beleöntjük, hátha attól majd jobb illata lesz. Nem lesz. A moslékkal teli kanna túl nehéz, így az öcsénk babakocsijára tesszük, azon toljuk ki az erdőbe. A moslék persze kilötyög, tudjuk, hogy anyu iszonyat mérges lesz emiatt, az öcsénk pedig iszonyat büdös.

A Pillangósban a fiúk körénk gyűlnek, Miró, a bandavezér még egy utolsót szív a cigijéből, a csikket eldobja, majd megkérdi, minek hoztuk ide ezt a kanna moslékot. Ez puding, mondom rezzenéstelen arccal, erre ők hangosan röhögni kezdenek rajtam, de nem számít, mert valójában csak én tudom, hogy ez méreg és ha megeszik, majd mind szépen meghalnak, vagy legalábbis napokig fetrengenek a hascsikarástól, és mi visszakapjuk egy időre a Pillangóst. Puding – ismétli Miró –, a moslékoskannában! Gúnyosan nevet, és akkor már érzem, hogy nem lesz itt mérgezés, hiába volt ez a terv, nem kapjuk vissza a kiserdőt, elveszik minden, újra mi leszünk a vesztesek, a tesóm pedig örökre egy bőgőmasina marad. Egy üveg pálinka is van benne, szagold csak meg, mondom, érzem, hogy valamit tennem kell, és abban a pillanatban, amikor a kanna fölé hajol, pofán csapom egy lapátnyi moslékkal. Miró arcáról és rambós pólójáról lassan folyik le a sűrű, büdös folyadék. A fiúk hangosan nevetnek rajta. Röfögni kezdenek, mint a malacok, kigúnyolják. Egymás kezét fogva futni kezdünk előle, halljuk az ordítását a hátunk mögött, megdöglötök, kiáltja, megfordulok, látom Miró gyilkos tekintetét, vörös és mocskos arcát, a Rambó moslékos fejét, nagyon gyorsan fut, iszonyat gyorsan fut, tudom, hogy ha utolér minket, végünk van, eszembe jut az öcsém kocsija, amit az erdőben hagytunk, apu dugi győri likőrje, amit a moslékba öntöttünk, megértem, hogy a halál ma elkerülhetetlen, a húgomra nézek, hangosan nevet, végre hangosan nevet, nem sír, mint mindig, én is nevetni kezdek, egyre hangosabban nevetek, tudom és ő is tudja, hogy a bőgőmasinát örökre a Pillangósban hagytuk, mi mostantól nem két pisis, hanem az ellenséges banda vagyunk, A BANDA, csupa nagybetűvel. Újra megfordulok, Miró felé röfögök, mindketten röfögünk, miközben futunk és bár biztos a vég, de akkor is megérte, mert ma, életünk utolsó napján megtanítottam a tesómat olyan keményen harcolni, amilyen keményen csak az igazi falusi Rambó lányok tudnak.