Amerika és a régi-új Közel-Kelet

Mint egy modern kori Gulliver, aki jobban meg szeretné érteni a törpéket és az óriásokat ezen a fantasztikus vidéken – így néz szembe most az Egyesült Államok a Közel-Kelettel, miközben a háttérben rendkívüli változások zajlanak. Illúzióból nyilván kevesebb van, viszont látszik az egyértelmű elhatározás, hogy az USA átértékeli a prioritásait abban a régióban, amely az elmúlt évtizedekben indokolatlan mértékben kötötte le a figyelmét. Az indo-pacifikus térség növekvő jelentősége, Oroszország agresszivitása, az arab energiahordozókról való fokozatos leválás, a trillió dolláros afganisztáni és iraki társadalmi kísérletek kudarca – és ennek következtében a belátás, hogy hiába a jobbító szándék, a régió problémáinak jelentős része meghaladja Amerika képességét – tulajdonléppen kikényszerítette a Közel-Kelet (egyébként üdvözlendő) leminősítését az Egyesült Államok külpolitikájában. És amikor egy nagyhatalom újrakalibrál, a kisebb hatalmak a maguk módján alkalmazkodnak: vagy az érdekeivel összhangban cselekednek, vagy ellenkezőleg, szembehelyezkednek azokkal.

Öt tényező határozza meg a régió új politikai térképét. Nem most bukkantak elő a semmiből, de a megváltozott terep helyes értelmezése létfontosságú, ha az USA maximalizálni kívánja az érdekei védelmét abban a térségben, ahol az amerikai eszmék gyakran a realitás falába ütköztek.

Arab tél

Tacitus ókori római történetírót parafrazálva: a rossz uralkodó halála után mindig az első nap a legjobb nap. A több mint egy évtizeddel ezelőtti úgynevezett arab tavasz, amikor fiatalok és idősek együtt vonultak az utcákra, hogy szembeszálljanak a tekintélyelvű rezsimek elnyomó politikájával, minden benne rejlő ígéret és lehetőség ellenére sem hozott szabadságot. Bahreinben és Szíriában fennmaradt a régi rezsim. Egyiptomban egy év kaotikus iszlamista uralom után a katonaság ragadta magához a hatalmat. Jemenben brutális polgárháború dúl. Még Tunéziában is – az egyetlen olyan országban, ahol a demokratikus reform valós esélyt kapott – ma már egy autoriter vezető kezében összpontosul a hatalom. Libanonban, Líbiában és Irakban a feloldhatatlan belső feszültségek és a külső beavatkozások gyakorlatilag ellehetetlenítették a működőképes kormányzást.

Röviden, az arab világ nagy részét továbbra is káosz jellemzi. Irak és Szíria különösen ki van téve a dzsihadista terrorszervezeteknek és az iráni befolyásnak. Az Irakba és Szíriába telepített erőkkel Amerika intenzív terrorizmusellenes harcot folytat, más területeket tekintve azonban a szerepe nagyrészt az ENSZ és más nemzetközi kezdeményezések támogatására korlátozódik. Sem kapacitása, sem kedve, sem igénye nincs, hogy magához ragadja a kezdeményezést a térség problémáinak a megoldásában.

Volt idő, amikor három kulcsfontosságú arab állam – Egyiptom, Szíria és Irak – versengett a hatalomért és a befolyásért a Közel-Keleten. Továbbra is fontos országok, de ma nem mutatják azt az erőt, súlyt, érdekérvényesítő képességet, amely a régió valós hatalmává emelné őket. Az arab tavasz és különféle belső kihívások a B ligába száműzték őket, és új erőközpontok alakultak ki.

Az egyik fontos fejlemény a nem arab hatalmi központok felemelkedése. Saját belső kihívásai ellenére Törökországnak, Izraelnek és Iránnak sikerült viszonylag stabilan működőképes állammá alakulnia, hatalmas gazdasági potenciállal, jól szervezett haderővel és hozzáértő hírszerző szervezetekkel. Közülük Izrael Amerika legközelebbi szövetségese a Közel-Keleten (a jelenlegi kormányok közötti feszültség ellenére is); Irán Amerika régi ellenfele; míg Törökország a NATO tagja, bizonyos kérdésekben együttműködik az USA-val, másokban viszont a saját útját járja (nevezetesen Szíriában).

Ezen országok mindegyike képes arra, hogy a hatalmát a határain túlra is kivetítse: képes befolyásolni a regionális stabilitást és az ottani amerikai érdekeket. Az, hogy az Egyesült Államok hogyan bánik ezekkel a kormányokkal, különösen Iránnal és Izraellel, az elkövetkező években egyike lesz a régió politikáját alakító tényezőknek.

Szemeket az Öbölre!

Az egyetlen felemelkedő arab erőközpont a Perzsa-öböl vidéke, és könnyen belátható, miért. A szaúdi rezsim és az Emírségek egyaránt sértetlenül vészelték át az arab tavaszt, és szomszédaikkal ellentétben kompetenciát és stabilitást mutattak. Vezető szénhidrogén-exportőrként az orosz–ukrán háború fő gazdasági haszonélvezőivé váltak: nőtt a globális függőség az Öböl menti olajtól, ami felfelé hajtotta az árakat. Ha ehhez hozzáadjuk az Ábrahám-egyezményt (amely normalizálta Izrael kapcsolatait az Egyesült Arab Emirátusokkal és Bahreinnel), az Irán felől érkező tartós fenyegetést, a nagyobb kockázatú vezetőket (mint amilyen Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös), akkor egyértelmű, hogy az Öböl miért nő túl önmagán a regionális és az amerikai számításokban.

Mégis, miközben az Öböl jelentősége nőtt, az amerikai befolyás meggyengült. Ez nem kis részben Mohamed bin Szalmán kiszámíthatatlanságának a számlájára írható, a koronaherceg lajstroma pedig hosszú: a katasztrofális jemeni háborútól és Katar blokádjától kezdve a folyamatos emberi jogi visszaélésekig, nem utolsósorban Dzsamál Khashoggi újságíró meggyilkolásáig az isztambuli konzulátuson. Azok számára, akik közelebbről figyelték a folyamatokat, a kapcsolatok elhidegülése abból is nyilvánvaló volt, hogy Amerika nem adott határozott választ a két szaúdi olajlétesítmény elleni iráni támadásokra 2019 szeptemberében. Amerika regionális szövetségesei és partnerei már akkor – Joe Biden megválasztása előtt – egyre inkább úgy érezték, hogy az Egyesült Államok külpolitikájának más prioritásai vannak.

Már utaltunk rá, mi történik, ha egy nagyhatalom újrakalibrál: adott esetben egy sor regionális szereplő úgy alkalmazkodott az új helyzethez, hogy az USA-tól való függőség lazítása mellett döntött, és egymás felé tapogatózott. Ennek a folyamatnak összetett és hosszan tartó következményei lesznek, de tagadhatatlan, hogy eddig Oroszország és Kína nyerte a legtöbbet.

A trónörökös és a Biden-kor­mányzat közötti fokozott feszültség miatt Szaúd-Arábia elmélyíti a kapcsolatait Oroszországgal és Kínával. Ez nem puszta trükk az amerikai döntéshozók figyelmének a felkeltésére. Szélesebb stratégiát tükröz, amelynek célja a szaúdi politikai döntéshozatal függetlenségének a megalapozása. Mohamed bin Szalmán azt akarja elérni, hogy szükség esetén tetszőleges számú regionális és globális szereplő felé fordulhasson. Egyértelmű érdeke, hogy együttműködjön Oroszországgal az olajárazás terén (az OPEC+-on keresztül), emellett természetes part­nerei az autokrata vezetők, akik nem tiltakoznak az emberi jogok megsértése miatt, és nem tartoznak felelősséggel a törvényhozóknak, akik esetleg a fegyverkereskedelem korlátozása mellett dönthetnek.

Az sem titok, hogy Mohamed bin Szalmán Szaúd-Arábiát a világ 15 legnagyobb gazdasága közé kívánja emelni, és Kína logikusan illeszkedik ebbe a tervbe. Ezen az úton szintén kulcsfontosságú összetevő az Öböl stabilitása, amihez pedig szükség van az Iránnal fennálló feszültségek oldására. Kína tehát nyitott ajtót döngetett, amikor közvetítette a szaúdi monarchia és az Iszlám Köztársaság közötti közelmúltbeli enyhülést. Most, hogy Szaúd-Arábia Irán, Oroszország és Kína partnereként a Sanghaji Együttműködési Szervezet tagságára törekszik, a kínai befolyás további növekedése várható.

Ezek a fejlemények a maguk módján egészen elképesztőek. Szaúd-Arábia újra felveszi a diplomáciai kapcsolatot az ősellenség  Iránnal, és kapcsolatot épít Amerika ellenfeleivel. Míg az Egyesült Államok továbbra is Szaúd-Arábia elsődleges biztonsági partnere, a királyság kínai katonai felszereléseket is vásárolt. Ahogy Szaúd Al Fejszál akkori szaúdi külügyminiszter a 2000-es évek elején a Washington Post munkatársának megfogalmazta: nem katolikus házasságot és nem is válást akarnak Washington DC-től, hanem inkább egy muszlim házasságot, ahol több feleségük is lehet.

Ennek ellenére nem valószínű, hogy Kína teljes mértékben felválthatná Amerikát a Közel-Keleten. Egyébként nem is ez a célja. Miért is erőltetné, amikor az amerikai haditengerészet már most is gondoskodik Kína fő biztonsági aggályáról a térségben – a Perzsa-öböl olajexportjának a védelméről?

Irán bombája

Még ha tartósnak mutatkozik is, az iráni–szaúdi enyhülés aligha garantálja a Perzsa-öböl vagy a Közel-Kelet stabilitását. Az egyébként is ingatag, bizonytalan térségben – hogy csak a megoldatlan izraeli–palesztin konfliktust, a dzsihadista terrort, a nagyhatalmi rivalizálást említsük a problémák közül – a jövőbeli instabilitás potenciális forrásai közül Irán nukleáris programja a legjelentősebb. Ez az a veszély, ami az olajárakat az egekbe hajthatja, kisiklathatja a pénzügyi piacokat és szélesebb körű regionális háborúba torkollhat.

Még azután is, hogy a Trump-adminisztráció elvetette a 2015-ös közös, átfogó cselekvési tervet, több-kevesebb biztonsággal kijelenthető volt, hogy a térség  vezető hatalmai – elsősorban Irán és Izrael – nem akarnak jelentősebb konfrontációt. Ez a tétel valószínűleg még most is érvényes. Arra azonban már nem számíthatunk, hogy Irán urándúsítási kapacitása diplomáciai alkukkal korlátozható. Ellenkezőleg, az Egyesült Államok egyre élesebben reagál Iránra a rezsim belső ellenzékkel szembeni brutális fellépése és Oroszország ukrajnai háborújának a támogatása miatt. A szankciók enyhítése tehát nehezen elképzelhető, különösen most, amikor a keményvonalas izraeli kormány katonai fellépést sürget.

Úgy tűnik, hogy sem az idővonalak, sem a fő trendek nem kedveznek a feszültségek enyhítésének. Irán még nem atomhatalom, de hamarosan az lesz. És amikor már csak napok kérdése, hogy több nukleáris fegyverhez elegendő hasadóanyagot állítsanak elő, el kell tűnődnünk azon, vajon mennyit ért a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség korlátozott megfigyelése. Érdemes emlékeztetni arra is: öt egymást követő amerikai elnök kötelezte el magát, hogy megakadályozza Iránt az atomfegyver előállításában, szükség esetén feltehetőleg akár erőszakkal is. Ráadásul Izrael katonai fellépésének a küszöbe (még ha csak késlelteti is Irán atomprogramját) lényegesen alacsonyabb. Ám a fájdalmas, brutális igazság az, hogy nincs megoldás. A politikai döntéshozók egyszerűen abban a reménybe kapaszkodnak, hogy Irán visszariasztható az izraeli vagy az amerikai vörös vonal átlépésétől, és hogy valamilyen váratlan izraeli vagy iráni lépés nem eszkalálódik szélesebb kofliktussá.

Merre tovább, USA?

A Biden-adminisztráció ugyanazzal a feladvánnyal néz szembe, amely elődeit is lekötötte, és minden bizonnyal az utódait is foglalkoztatni fogja. Az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben megtanulta – olykor ijesztő áron –, hogy nem tudja  átalakítani ezt a régiót, de kivonni sem képes magát belőle. Akár tetszik, akár nem, Amerikának vannak érdekei, barátai és ellenfelei a régióban. A „kivonulást” lehet ugyan lehetőségként emlegetni, ám attól nem lesz életképes megoldás.
De ha az Egyesült Államok számára sem az átalakítás, sem a kivonulás nem opció, akkor mi marad? A rövid válasz: a kockázatkezelés. Mivel a Közel-Kelet elvesztette korábbi helyét az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek hierarchiájában, érthető, hogy Biden csapata a szőnyeg alá söpörné a régió problémáit, különösen most, hogy az elnök hivatalosan is bejelentette, indul az újraválasztásért. A kormányzás a prioritások meghatározásáról szól, és az USA-nak így is tele a keze Oroszországgal és Kínával.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Az Egyesült Államok a problémák kezelésére, nem pedig a megoldására fog összpontosítani. Az olyan „kötelező” témák, mint a terrorizmus elleni küzdelem, az energiahordozók, az iráni nukleáris program korlátozása viszonylag több és magasabb szintű figyelmet kapnak, míg az „extrák” sokkal kevesebbet. Az Izraellel kapcsolatos kérdések továbbra is terítéken maradnak a Fehér Házban, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit Biden akar.
A legjobb, amit Amerika tehet, hogy valóban a létfontosságú érdekeire összpontosít. A legtöbb egyéb kérdésben arra kell korlátozódnia, amit George P. Shultz egykori külügyminiszter „a kert gondozásának” nevezett, hiteles helyi partnerekkel és stratégiai szövetségesekkel együttműködve. Érdemes megfontolni egy másik  külügyminiszter, James A. Baker szavait is, aki arra figyelmeztetett, hogy aki harcot keres, valószínűleg talál is egyet.

Ha Biden vágyai teljesülnének, legalább 2025-ig egy szót sem hallana a Közel-Keletről. De Irán nukleáris programja és az izraeli–palesztin konfliktus mellett erre nincs semmi esélye, ez a két téma talán már ebben az évben eléri a forrpontot. Egyik esetben sincs kilátásban happy end, függetlenül attól, hogy mit tesz az Egyesült Államok kormányzata. Lehet, hogy Amerika lezárt fejezetnek tekinti a Közel-Keletet, de a Közel-Kelet még nem végzett Amerikával.

Aaron David Miller
A szerző a Carnegie Nemzetközi Béke Alapítvány vezető munkatársa

©Project Syndicate