A HÉT TÉMÁJA: „Melegjogok” az EU-ban és a szlovákiai magyar valóságban

A szlovákiai magyar közszereplők is felsorakoztak a magyar kormány álláspontja mellett, hogy megvédjék értékeinket a brüsszeli és hazai „meleglobbi” túlkapásai ellen. Csakhogy ebben a formájában ez álvita. Ugyanakkor a háttérben zajlik egy nagyon is valódi vita, amelynek a hazai szereplői véleményem szerint a rossz oldalon állnak. 

Orbán Viktor kormánya jól érzi, hogy az eufemisztikusan „melegjogoknak” nevezett halmaznak van számos olyan eleme, amely Közép-Európában erős ellenérzést vált ki. A szlovákiai magyar megszólalók is sorolják az abszurdabbnál abszurdabb veszélyeket. Ezért szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az EU sem szivárványos zászlók kitűzését, sem gyerekeknek nemváltó műtéteket, nem-semleges WC-ket, vagy férfiaknak gyerekszülési jogokat nem követel tőlünk, a minapi álhírek ellenére sem. Ezekhez hasonló kérés vagy utasítás az EU-tól nem hangzott el.

Az EU képviselői azt kifogásolják, hogy a pedofília (amit senki nem támogat, az EU sem) és a homoszexualitás egybemosásával a törvény súlyosan megbélyegzi a szexuális kisebbségek tagjait. Hasonló rágalom a szexuális felvilágosítás melegpropagandának való beállítása, ami azokra a megalapozatlan félelmekre játszik rá, hogy a felvilágosítás a gyerekekből homoszexuálist képes nevelni. Az ilyen oktatási programokat a törvény ráadásul el is lehetetleníti, ami nem csak a meleg gyerekek számára káros, bár rájuk nézve különösen az, sajnos akár élet-halál kérdése is lehet. A kormány a gyerekek védelmére hivatkozik, de első olvasásra is látszik a pongyola megfogalmazásokból, hogy a törvény nem létező veszélyekkel szemben lép fel, túlzó intézkedésekkel. A betiltott „homoszexualitás népszerűsítésére” (11.§(1)) a magyar iskolákban nem került sor, a kormány sem tudott erre példát felhozni, ez a veszély egyes választópolgárok képzeletében létezik csak. Gimnazistákat „homoszexualitást megjelenítő” (1.§(2)) tartalmaktól elzárni teljesen bizarr elképzelés, hiszen ebbe a megfogalmazásba a világirodalom számos remeke is beletartozik.

A kormány szerint a szexuális nevelési programokról való döntés az iskoláktól a szülők kezébe kerül – de ez sem igaz, a törvény ugyanis ezt a hatáskört a kormányzatra ruházza (11.§(2)).

Ha az előbbi lett volna a cél, a törvény szülői jóváhagyáshoz köthette volna az ilyen foglalkozásokat. Szeretném hangsúlyozni, hogy egyetlen szakmai szervezet sem volt hajlandó a nevét a törvényhez adni, az alkalmazott megoldások ugyanis pedagógiai, pszichológiai, gyermekvédelmi szempontból értelmetlenek, vagy egyenesen károsak.

Mindezzel az EU is tisztában van, képviselőik ugyanis nem a kormánysajtóból, hanem a jogszabály szövegéből tájékozódnak. Abban pedig a felvilágosításhoz való hozzáférés ellehetetlenítését, valamint a melegek elleni hangulatkeltést látják – teljes joggal. Márpedig a szexuális kisebbségeknek az a joguk, hogy ne legyenek megbélyegzés célpontjai, teljesen más elbírálás alá esik, mint a törvény támogatói által felhozott vitatott kérdések. Utóbbiakat az EU nem kényszeríti ránk, előbbiekkel viszont szokatlanul szigorú, a törvénnyel valóban korlátozott jogok ugyanis a nyugati álláspont szerint az EU-s értékek részét képezik.

És itt ragadhatjuk meg a törvény valódi célját. A hazai belpolitikai haszonszerzésen túl a várt EU-s elutasítás a kérdést kiváló eszközzé teszi a közös EU-s értékek elleni támadáshoz. Ez azon a felismerésen alapul, hogy a nyugatról jövő, morális felsőbbrendűségbe csomagolt rendreutasítás ellenállást vált ki, részben és különösen azért, mert az EU nem konzisztens saját értekeivel kapcsolatban: kettős mércét alkalmaz a szexuális és a nemzeti kisebbségek ügyében, és nem csak ott. Hogy az utóbbiak esetében mennyire megengedő és megértő a nacionalista jogkorlátozásokkal szemben, arra számos szlovákiai magyar példát is fel lehetne hozni. Így pedig megfelelő csomagolással kiválóan lehet a „nyugati” (EU-s, liberális stb.) és „keleti” (közép-európai, konzervatív, illiberális stb.) értékeket hamis módon szembeállítani. Nincsenek közös értékek, mert nekünk más értékeink vannak, mint nektek, üzeni Orbán Viktor.

Jó lenne azonban tudatosítanunk, hogy az EU-s képmutatás felismeréséből egyáltalán nem szükségszerűen következik a közös értékek elutasítása. Az EU-s kettős mércéhez kétféleképpen állhatunk. Szembesíthetjük a nyugati politikusokat azzal, hogy hangoztatott elveik alapján a nemzeti kisebbségek jogait is védelem illeti, és megpróbálhatjuk meggyőzni őket arról, hogy az EU-s közös értékekbe ezek is beletartoznak, ezért ezekre is terjesszék ki támogatásukat. Vagy pedig a képmutatásukra hivatkozva elutasíthatjuk magukat a közös értékeket.

A kisebbségi jogok kiterjesztése szempontjából az előbbi lenne kívánatos, Magyarország kormánya viszont az utóbbit választotta, gyakorlatilag lemondva a nemzeti kisebbségek jogairól.

A közös értékek, sőt az emberi jogi normák tartalma nem elvont, elvi szinten meghatározott, hanem nagyon képlékeny, a gyakorlati tapasztalatok útján esetlegesen alakuló dolog, amiben fontos szerepe van a diplomáciának. Nem elég, ha valakinek ezzel kapcsolatban igaza van, erről másokat is meg kell győznie, szövetségeseket kell találnia. A fontos az, hogy ezek az értékek fokozatosan változnak.

Azzal, hogy a magyar kormány a közös európai értékek tagadójaként lép fel, letett azok alakításáról, így arról is, hogy a számunkra fontos kisebbségi jogokat megpróbálja az értékek részévé tenni.

A melegellenes törvény egy a közös értékek ellen intézett támadások közül, ami úgy próbál éket verni a tagállamok közé, hogy összemossa a szexuális kisebbségeket érintő kérdéseket. Pedig itt nagyon sok különálló kérdésről van szó, és a törvény teljesen mást támad, mint ami ellen állítólag védekezik. A vitákat olvasva úgy tűnik, a „meleg” a szlovákiai magyar térségben is harsány önmutogató, aki női ruhákban vonaglik városa főutcáján, férfiként gyereket szeretne szülni, gyerekek (a mi gyerekeink!) között toboroz utánpótlást, miután nemváltó műtétre kényszeríti őket, betolakodik a női WC-kbe, és kényszerít minket az életmódunk feladására, de legalábbis homofóbnak nevez, ha ezt nem tesszük, és mivel ellenőrzi a világ nagyvállalatait és a brüsszeli hatalmi központot, újabb és újabb követeléseket támaszt a jóravaló szlovákiai magyar gyalogpolgárral szemben, aki csak a normalitást igyekszik védeni. Ez a karikatúra azonban nem létezik Amszterdamban, Berlinben és Brüsszelben sem, mifelénk pedig még annyira sem. Legjobb tudomásom szerint a szlovákiai magyar „meleg” a politikailag talán leginkább marginalizált érdekcsoport tagja, akinek fő célja, hogy egyszerűen élhesse az életét gyűlölködés, megaláztatás, és fizikai bántalmazások nélkül, esetleg, horribile dictu, de erre talán csak a legmegátalkodottabbak gondolnak, rejtőzködés nélkül, életüket és identitásukat vállalva. Ezeket a jogokat tagadja meg tőle az, aki az elképzelt karikatúra ellen fellépve a „melegek” ellen indít rágalomhadjáratot.

Az online és mediális hangulatkeltés ugyanis az arra fogékonyakban könnyen vezet személyes szóbeli és fizikai zaklatáshoz is, ha felhatalmazva érzik magukat a közeg által. Hát most érzik.

A törvényt Magyarországon fogadták el, a kialakult vita azonban minket is érint, itthon is van tennivalónk. Miután vezetőink és megmondó embereink jól megvédték kultúránkat a nem létező melegek nem létező túlkapásaitól, esetleg beszélhetnénk arról is, hogyan is állunk a mi valós szexuális kisebbségeink jogaival. A vitában a legtoleránsabb álló álláspontot egyelőre azok képviselték, akik meg sem szólaltak. Szerintem ettől azért jobbra is képesek vagyunk. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyar átlagpolgár nem annyira homofób, mint amilyen arcát a közösség most mutatta. Felső útmutatás nélkül is sokan felismerték már, hogy a szexuális kisebbségek emancipációja mások hagyományos értékeken alapuló életmódját semmiben nem korlátozza, és hogy másokat gyűlölni azért, amilyennek születtek, semmilyen értékekkel nem összeegyeztethető. Talán határozottabb állást foglalnának ezzel kapcsolatban, ha vezetőink nem gerjesztenék a morális pánikot.

Tisztában vagyok vele, hogy a szexuális kisebbségek mellett kiállni hálátlan feladat, ahogy azzal is, hogy az én személyes meggyőződésem sokkal megengedőbb az átlagtól. Eszem ágában sincs a saját értékrendemet másra erőltetni. Azt azonban észszerű elvárásnak gondolom, hogy a közbeszéd a valós helyzethez igazodjon, és a valós problémákból induljon ki. Első lépésként és egyfajta minimumként talán javasolnám a melegeket megbélyegző, rágalmazó beszédmód elhagyását. Egyrészt azért, mert a szlovákiai magyar közösségnek is vannak meleg tagjai. Akár rokonaink, barátaink, munkatársaink között is, akár tudunk róla, akár nem. Nem elvont brüsszeli meleglobbit találnak meg a gyűlölködő üzenetek, hanem köztünk élő hús-vér embereket. A másik ok pedig az, hogy – amint fentebb jeleztem – a szexuális kisebbségek elleni gyűlöletkeltés ellentétes a kisebbségi jogok bővítésével. Tudtommal ez a szlovákiai magyar politikai közösségnek még célkitűzése.

Fiala-Butora János
A szerző római katolikus vallását aktívan gyakorló, egyházi házasságban négy gyermeket nevelő jogász, közgazdász, emberi jogi szakember