Végleg elment a kőkemény Simi

Megdöbbenve állok a tények előtt, hátamon a hideg futkos végig. Ez az ember, aki a pályán hagyta a szívét csapatáért, akinek az volt a mottója: „Elfáradni lehet, de feladni soha!“ – nincs többé.

Gyászol a magyar futballtársadalom, a gyász színét ölti magára a Ferencvárosi Torna Club. Az a klub, melynek mezét – a mindenek felett jobban imádott zöld–fehér mezt – 15 éven keresztül öltötte magára a kőkemény védő. Az a klub, amely azonban – Simon Tibor szavaival élve – megalázta őt. Pedig meghalni is képes lett volna az Üllői úti együttes, a Fradi sikeréért.

Néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk során Simon Tibor elmondta, hogy egyik legnagyobb szívfájdalma az volt, amikor az FTC vezetői 1996 nyarán darabokra szedték a Bajnokok Ligájában erőn felül teljesítő gárdát. Pedig akkor szerinte sokra vihette volna a franzstadti gárda...

És rögtön felbukkan az emlékek között az a fantasztikus szeptemberi éjszaka, amikor néhány ezer boldog magyar toroktól volt hangos a zürichi éjszaka, a Grasshoppers elleni, egészen váratlan 3:0-ás diadal után. Ezen, a sokáig emlékezetes meccsen a csupaszív Simon Tibor – akármilyen furcsán is hangzik – törött kézzel(!) lépett pályára, hogy ott legyen a sérülésekkel megtizedelt Ferencvárosban a Hartmund-arénában, és vezetésével Európát mellbevágó szenzációt okozzon a lebecsült magyar bajnokcsapat.

Emlékszem, sokan voltunk a Felvidékről, akik aztán az ő segítségével jutottunk belépőkhöz a zöld-fehérek BL-találkozóira, mert mint mondta: „Nálatok az emberek kilencvenkilenc százaléka jobban szereti és becsüli a Fradit, mint Magyarországon. És én ezt nagyon tisztelem.“

Harminchárom évesen szinte már biztosra lehetett venni, hogy ő lesz a Ferencváros vezetőedzője, végül azonban a kölni edzőképzőbe kívánták száműzni, mondván tanuljon, hiszen még fiatal. Simon Tibor csak ennyit válaszolt: „Odahaza, Mezey Györgynél is elsajátíthatom azt, amit Németországban, sőt...“

És elkezdte bizonyítani rátermettségét. Az anyagi gondokkal küszködő BVSC-vel a második vonal élmezőnyében tanyázott, és közben újabb és újabb fiatal tehetségek bontogatták szárnyaikat kezei alatt. Ugyanezt a munkát folytatta a REAC-nál, mígnem télen megkapta első élvonalbeli vezetőedzői ajánlatát. Nem a szeretett Fradi, hanem a Sopron hívta. És Simon Tibor ment, égett benne a bizonyítási vágy. És bizonyított is a hűség városában.

Mígnem jött az az április 20-i éjszaka, amikor egy budapesti szórakozóhely előtt, eddig tisztázatlan körülmények között Simon Tibort brutálisan bántalmazták.

Simon Tibor nincs többé. Életerős volt. Nem volt fáradt. Elveiből nem engedve most sem adta fel. Akkor miért élt csak 37 évet???