Útvesztőben (egy vereség margójára)

Ha ilyen ütemben fejlődik tovább a magyar futball, akkor néhány év múlva örülni fogunk ezeknek az egygólos vereségeknek is. Ez a jó hír. A rossz: Pintér Attila nem mondott le. Egy friss statisztika szerint 1996 óta nem szerepelt ilyen kevés magyar légiós (2 fő!) az európai topligákban. Ketten maradtak hírmondónak: Szalai Ádám (Hoffenheim) és Stieber Zoltán (Hamburg). Pintér Attila egyiküket sem hívta meg a válogatottba. Sértődöttségből, rátartiságból, kivagyiságból.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"161561","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"284","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Az előzmények Szalai posztjára megvannak az embereink, mondta Pintér. Aha, láttuk az északírek ellen. Szükségünk van az egyetlen bundesligás csatárra? Á, dehogy! Minek is: hisz’ itt van nekünk az NBI, igaz? Azok kapnak meghívót a válogatottba, akik megfelelnek három követelménynek – magyarázta Pintér. A három követelmény: illeszkedni a játékrendszerbe (ha volna ilyen! – a szerk. megj.), sok tétmeccs a lábakban, s végül: az emberi minőség. (Kár, hogy a futballtudás nem szerepel a kritériumok között.)  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"161563","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"313","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] „Ezek a játékosok jelen pillanatban azok, akik a legalkalmasabbak arra, hogy a versenyt felvegyük az északírekkel.” Ez volna hát a cél: felvenni a versenyt az egyik leggyengébb európai válogatottal, amely még Luxemburgban is kikapott. Szép, nemes, bátor elgondolás. S hogyan akartuk megvalósítani? „Egyszerre kell megoldanunk a támadójátékunkat, illetve a védekezésünket” – vázolta elképzeléseit Pintér, akit az MLSZ a magyar futball reprezentálására a legméltóbb személynek talált, s mi megnyugodva hátradőlhettünk, mert ekkorra már egyértelművé vált, hogy válogatottunk ismét jó kezekben van, a szakmai fejlődés pedig, akárcsak az Egervári-érában, ezúttal is garantált. A meccs Kikaptunk a világranglista 95. helyén álló, harmatgyenge északírektől, de a fejlődés, s ezt még sokszor fogjuk hallani a következő hetekben, megkérdőjelezhetetlen. Taktikai repertoárunk például kibővült, ezen a téren mondhatni lépést tartunk a világgal, sőt meg is előzzük azt, a meccset ugyanis három védővel kezdtük, majd egészen unortodox módon kettővel (Vanczák, Juhász) fejeztük be, na ezt csinálja utánunk bárki a következő tíz évben, tétmeccsen!  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"161567","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"316","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Melyik játékszituációt érdemes kiemelni? Amikor az északírek egyenlítő góljához hat magyar futballista (plusz a kapus) asszisztált anélkül, hogy beavatkozott volna? Vagy amikor a játékvezető elvette tőlünk a labdát, mert Balogh Balázs (válogatott focista!) rosszul végzett el egy bedobást?! Az utolsó tíz percre emberhátrányba kerültünk, ebbe kapaszkodik a kapitány. Az történt, hogy miután mindhárom cserelehetőségünket kihasználtuk, Lipták Zoltánnak begörcsölt (!) a lába. Az északírek ellen. Nem bírta az észveszejtő tempót, nyilván. (Halk kérdés: ha a német válogatott pörgetné nekünk az iramot, Reus, Müller és Götze, akkor már tíz perc után szanaszét hevernénk, gyúróért kiáltva?) Ami utána jött Aki azt remélte, Pintér magára vállalja a felelősséget az utóbbi egy év szerencsétlenkedéseiért (irányításával eddig öt meccset játszott a válogatott, de koncepciónak se híre, se hamva), s az északírek elleni vereség után lemond, annak csalódnia kellett. A sajtótájékoztatón csak a szokásos mellébeszélés következett, lózungok arról, hogy megvoltak a lehetőségeink, s hogy hetven percig a mi akaratunk érvényesült. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"161565","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] „Ha nincs az emberhátrány, miénk a három pont” – mondta Pintér. Ezt az érveléstechnikát alighanem az MLSZ kommunikációs tréningjein tanítják, már Andrusch József, a válogatott kapusedzője is azt magyarázta tavaly, „ha nincs a bukaresti meg az amszterdami meccs, akkor bezzeg…” Na ja, ha nincs. Akkor, bezzeg. Ha nincs a meccs, simán nyerünk. De sajnos volt meccs, így kikaptunk. Megint. „Vannak, akiknek tetszett a játék, vannak, akiknek nem” – mondta még Pintér. Ebben speciel igaza van. Az északír szurkolóknak tetszett a játék, a magyaroknak nem. „Most mondhatjuk, hogy millió dolgot kellene gyakorolni, de mit? Hogy lekésünk, hogy eltolódjuk magunkat… ezek olyan dolgok, amikre nem lehet előzetesen felkészülni” – ezt már Dzsudzsák Balázs nyilatkozta. Benne van a lényeg. Gyakorolni, de minek. Tavaly ősszel, a 8–1-es történelmi vereség után Csányi Sándor MLSZ-elnök nem érezte magát felelősnek a sorozatos kudarcokért, s úgy nyilatkozott: „Egyetlen út vezet a megújuláshoz, és mi azon haladunk.” Hát, nem is tudom. Nem lehetne inkább a másik irányba menni?  Gazdag JózsefFotók: Somogyi Tibor Kommentárunk:- Pintér Attila kinevezéséről: Kész, vége.- A Pintér-korszak kezdetéről: Mi mást tehetnénk?- A magyar-finn mérkőzésről: Halottnak a csók.