Tudja, hogy hová megy?

A riogatásokkal ellentétben az érkezés a Heathrow-n zökkenőmentesebb, mint bármely más ország bármely más repterén volna. A gép a tervezettnél húsz perccel hamarább landol, az idegenrendészek beharangozott sztrájkja elmarad, az útlevél-ellenőrzés és az akkreditáció alig néhány percet vesz igénybe, mindenhol egyértelmű és követhető jelzések, eltévedni nem lehet.

Tudja, hogy hová megy?
Az újságírókat a Bloomsbury negyedben szállásolták el, mindenki igényei és anyagi lehetőségei szerint választhatott – az ötcsillagos hoteltől a kollégiumi szobáig bármit. A szállásra kisbuszokkal jutunk el, néha beáll a forgalom (nem jobban, mint Pozsonyban délután négy körül), egy litván kolléga máris indítványozza, nyissunk ki egy üveg whiskyt, aztán szomorúan veszi tudomásul, hogy senkinél, a velünk utazó két műugró-pontozóbírónál sincs egyetlen üveg whisky sem. Viszont kiderül, hogy Litvánia legnagyobb esélyese egy BMX-es, aki már Pekingben is nyert, hogy a litvánok hat érmet várnak összesen, meg az is, hogy a holland műugróbíró mostanában inkább csak ellenőrként működik közre a versenyeken, de múlt héten a magyar bajnokságon rászedte Ildikót, hadd pontozhasson, elvégre az az igazi buli. Ők meg megtudják, hogy Szlovákiában él magyar kisebbség, és magyar napilap is van. Ezt sokáig kell magyarázni, gyorsabban elmegy az út, mintha whiskyt innánk (bár lehet, hogy akkor gyorsabban megértenék).

Mindenki hihetetlenül kedves, bár nincs mindenki képben. A szállásomon a recepciós szabadkozik, fogalma sincs, hol lehet errefelé kaját venni, lévén két napja van itt, de a legenda szerint a párhuzamos utcán jobbra van egy szupermarket. Viszont ha netán az Olimpiai Parkba akarok menni (naná, hogy oda akarok!), akkor a Russell Square-ről indulnak szép piros emeletes buszok.

Suhanunk keresztül Londonon.
Nem tudom, milyen lehet Londonban nem az „olimpiai család” tagjaként megélni az olimpiát, és persze az is lehet, hogy holnap már átkozódva fogom szidni a közlekedést, de az első benyomás parádés: a példásan üresen hagyott olimpiai sávban az „ötkarikás jármű” zavartalanul száguldhat, miközben mellettünk a kocsisor lépésben araszol.

A parkot katonák őrzik, de az ellenőrzés flottul megy, a buszunkon nincs akna (még jó), továbbra is mindenki végtelenül kedves, és mindenki útba akar igazítani.

Tudja, hogy hová megy?
Talán csak sétálnék egy kicsit.
Mert ilyen luxusban nem lesz többet részem. Az Olimpiai Park kihalt, a nyilvánosság számára még nem nyitották meg, fúj a szél, a lemenő nap aranyba vonja a stadionokat. A látvány akár giccses is lehetne – csakhogy ez igazi. És igazi lesz minden dráma és diadal, ami az elkövetkező két hétben ránk vár.