Örülni a bronznak

Ahogy az amerikai, orosz, cseh vagy litván ember sem tud örülni minden bronznak. A lényeg ugyanis nem az érem színe vagy a helyezés, sokkal inkább az, hogy a sportoló mindent kihozott-e magából.

Janics Natasa nem örült a bronzérmének. Sírt a dobogón, sírt a nyilatkozata közben, csalódottságát nem is akarta titkolni. Mert természetesen óriási dolog, ha valaki a harmadik legjobb kajakos a világon, és sokan mindent megadnának érte, meg soha nem is jutnak el odáig stb., de egy háromszoros olimpiai bajnok, világbajnok, a szám címvédő Európa-bajnoka, aki ahhoz szokott, hogy ő a legeslegjobb, joggal várt győzelmet magától, és érthető volt a szomorúsága, hogy nem jött össze.

De hogy magyar ember ne tudna örülni a bronznak? Az öttusázó Marosi Ádám majd’ kiugrott a bőréből, annyira örült neki. Becézgette, gyönyörködött benne, a dobogón ragyogott a boldogságtól. Ő tudja a legjobban, mekkora értéke van ennek az éremnek, min ment keresztül, amíg a 2009-es világbajnoki címétől idáig jutott, milyen sérülésekkel versenyzett folyamatosan, milyen fájdalmakkal indult az olimpián. Ahogy azt is ő tudja a legjobban, hogy két ellenfele (sporttársa, ahogy nevezte őket, más sportágakban ritkán látott sportszerűséggel) aznap legyőzhetetlen, beérhetetlen volt.

S lehetett volna egy bronz, ami arannyal ért volna fel… A férfi kézilabdásoké. A csapatsportok mindig másképpen mozgatják meg a szurkolókat, mint az egyéni sikerek, valami elemi közösségi érzést mozgósítanak. A csapatot mindenki a magáénak érzi, s mindenki egy emberként kívánja a sikert. Voltak, akik kilenc órán át álltak sorba, hogy jegyet szerezzenek a bronzmeccsre – óriási magyar buli kezdődött volna Londonban, ha a magyar férfi kézilabda-válogatott győzött volna.

De nem győzött. A fieszta elmaradt, ám a közönség így is hosszú perceken át éltette a csapatot. Szép volt, fiúk! – zúgott a csarnokban. Mert ez esetben nemcsak a bronznak, hanem a negyedik helynek is lehet örülni.