Kicsi kék emberkék

Ennél a pontnál jön a kontrollálhatatlan röhögőgörcs. Értem én, ez Nagy-Britannia, keep calm and carry on, de én a magam részéről, ha netán kék embereket látok, ordítani és szaladni fogok, az egy biztos.

Az önkéntes srác szemmel láthatóan megbántódott. Hiszen ő csak segíteni akar, hiszen ő átgondolt szervezési célokból jelölte meg kék matricapöttyel az egy környéken lakó újságírókat, hogy egy taxiba ülhessenek, és így hamarabb hazaérjenek az éjszaka közepén.

Kár lenne magyarázni neki, hogy a kék matricapöttyeit a sötétben senki nem látja, másrészt ez a „hamarabb” az ő matricáitól független, csak és kizárólag a sofőrtől függ – ha mondjuk a szálloda nevének említésekor visszakérdez, hogy „Jé, ilyen is van?”, az nem túl jó jel.

Hiába, az olimpia vége felé már mindenki fárad.

A Wembley-ben például hosszasan, ám eredménytelenül kell győzködni egy önkéntest, hogy nem igazán valószínű, hogy a buszok a stadion második emeletéről indulnak – de ő továbbra is kitartóan oda irányít mindenkit. És van, aki gondolkodás nélkül sarkon fordul, és megy a másodikra.

Az olimpia vége felé ez normális. Az ember befejezetlen mondatokat hagy a cikkeiben, simán elhiszi, hogy a másodikról indul a busz, ellágyul egy kiürülő sajtóközpont látványától stb.

Azt hiszem, ideje hazamennem. Mielőtt tényleg kicsi kék emberkéket kezdek látni.