Tessék már végre békén hagyni a bringásokat

GYÖRGY NORBERT

Az utolsó szakaszt a német Marcel Kittel nyerte, a sárga trikót Christopher Froome, a zöldet a zsolnai születésű szlovák Peter Sagan, minden mást pedig egy Nairo Alexander Quintana Rojas névre hallgató másfél méteres (na jó, kicsit azért több) kolumbiai indián vitt el. Ez volt a századik „grand départ”, s ami azt illeti a franciák meg is ünnepelték a jubileumot rendesen. Azon túl, hogy a végén mindenféle baromságokat vetítettek a diadalívre, még az angol himnuszt is kénytelenek voltak (újra) elszenvedni. Nem lennék a helyükben.

Froome, Quintana, Sagan, az utolsó héten emberfelettit nyújtó „Purito” Rodrigues, talán Kittel (sőt, mi az hogy!), egy kicsit Contador segítője, a cseh Roman Kreuziger, kicsit a franciák megváltója, a nagyon szimpatikus izgága szökevényember, Christopher Riblon, jobban egy másik, valamivel sikeresebb izgága szökevényember, a movistaros Rui Costa (nem összetévesztendő a portugál exválogatott futballista Rui Costával, mert ez egy egészen más történet), aki ezzel a vehemenciával két etapot is behúzott, és természetesen az egész Movistar, Valverdével, Castroviejóval (valami azt súgja, hogy ő, Castroviejo lehet az egyik erőbicajos, aki ledöntheti majd a trónjáról ezt a Tony Martin nevű, amúgy abszolút szimpatikus cyborg kronóvilágbajnokot), Costával (csak úgy mellesleg: ez a portugál srác idén megvédte bajnoki címét a svájci körön, amit sokan amolyan „negyedik Grand-Tour”-ként emlegetnek, és nem is alaptalanul) és Quintanával – dióhéjban ennyi: róluk szólt a Tour.

Chris Froome gyakorlatilag – és ezen nincs mit szépíteni – unalmassá tette az idei francia kört. Bombaformában érkezett (tavasszal szinte mindent megnyert, aki nem tudja, nézzen utána), s tulajdonképpen valahol titokban csak imádkozhattunk azért, hogy ennek a kenyai születésű angol bringásnak legyen ellenfele. Imáink nem találtak meghallgatásra, mert Froome már az első hegyibefutón hülyére vert mindenkit, aztán mosolyogva sárgába öltözött, és köszönte szépen. Persze jöttek mindjárt a spekulációk, hogy Froome nem megy tisztán, meg hogy ilyen tekerőfrekvencia nem is létezik, és egyáltalán, Christopher Froome mindezt önerőből nem csinálhatná végig (nem is volt egyedül: Richie Porte, ez a zseniális ausztrál szinte végig ott volt mellette).

Hát akkor, kedves Új Szó-olvasó polgártárs, én, György Norbert, Fülekről Chris Froome-mal kapcsolatban most megmondom neked a tutit: fogalmam sincs, hogy mindez hogyan működik, és azt sem tudom (persze valamennyire azért tudom), hogy az említett bringás mit eszik, iszik stb., ill. mit nem. Viszont azon túl, hogy én hiszek Chris Froome-nak, egy egyszerű dolgot azért szeretnék megosztani mindenkivel: (többek között) az Alpe d’Huez gyilkos szerpentinjén is számon vannak tartva a sebességrekordok, amihez aztán mindenki alkalmazkodhat, ha akar, ill. ha tud. Az említett emelkedő 13,8 kilométer hosszú, átlagban valamivel több, mint 8 százalék (tehát egy ócska Zsiguli simán kimegy kettesben), viszont annál húzósabb. Nagy dolgok dőltek el itt már a Tour de France-szal kapcsolatban, de ennek kibontására most sem hely, sem idő nem áll rendelkezésemre, tehát foglalkozzunk a lényeggel: a leggyorsabban Marco Pantani tekerte ki a legendás 21 hajtűkanyart 1997-ben, ideje pedig 37 perc és 35 másodperc volt. Rögtön utána Lance Armstong következik egy (1) másodperccel lemaradva, aztán megint Pantani, és megint Armstrong. Ezt a sort a kilencvenes-nullásévek legnagyobb bringás kokszolói követik (igen, ez volt a kerékpársport két sötét, nagyon-nagyon sötét évtizede – és itt sokáig még mindig Armstrong és Pantani), akik vagy így, vagy úgy, de végre előjöttek a farbával (kiborították a bilit stb.): Jan Ullrich, Floyd Landis, Richard Virenque stb. Greg LeMond, akit sokan az utolsó tiszta Tour-nyerőnek tartanak, pl. csak egy szerény 48:00-val rendelkezik, ami ugye több, mint tíz perc hátrány Pantani idejéhez mérve.

Nos, kedves sportrajongó újságolvasó, én fogtam magam, és lemértem ezt a bizonyos 13,8 kilométert, csak úgy, a miheztartás végett, meg egyáltalán, kíváncsi voltam, mi jön ki. Az eredményen aztán én is meglepődtem, de annyira azért nem: kiderült ugyanis, hogy sokkal jobban szeretem ezt a sportágat, mint azt korábban gondoltam, és sokkal jobban szeretem ezeket az embereket, akik ott szenvednek nap mint nap, három héten keresztül (természetesen nem sajnálom őket – mert ez a munkájuk), minthogy csak úgy lemérjem mindezt.

Az történt ugyanis, hogy azt a bizonyos stoppert elindítottam ugyan a megfelelő pillanatban, kikapcsolnom viszont nem sikerült, mert sokkal jobban érdekelt az, hogy Riblon hogyan kerüli ki Tejay van Garderent két kilométerrel a cél előtt, és a már igen sokat emlegetett Froome egy apró technikai malőr miatt (a Sky kísérőautója lerobbant) hogyan éhezett el kis híján a legendás kaptatón. Tehát az van, hogy mindezen erőfeszítések után sem tudok mondani semmi biztatót (marad tehát a nagy, szürke bizonytalanság). Illetve annyit talán igen, hogy jó nagy tolerancia-hányadossal dolgozva is szinte biztosan állíthatom, hogy az idők bőven 40 perc felettiek voltak.

Mi következik ebből? Természetesen semmi. Illetve annyi, hogy a 37 perces Alpe d’Huez-i űridők kora már lejárt (ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy Armstrongot örökre elmeszelték, Pantani meg halott), hogy jövőre ez a Qiuntana nevű indián srác meg fogja ropogtatni Chris Froome mogyoróit, Contador nyilván csak ennyit tud a koksz nélkül, Peter Sagantól pedig bármi kitelik. De a legfontosabb: hogy tessék már végre békén hagyni a bringásokat. Ott vannak az izomarcú atléták, az übermensch úszók meg a kretén futballisták. Őket kell csesztetni.