Szomorúság és gyász kávéországban

Alig csitultak el a második világháború fegyverei, amikor a FIFA-kongresszus elhatározta, folytatja a világbajnoki tornák megrendezését. Egyhangúlag Brazíliát szavazták meg az 1950-es vb házigazdájának. Csak tizenhárom válogatott indult a futballfesztiválon, a nagy távolságok miatt sokan visszavonták jelentkezésüket. De India például azért, mert a nemzetközi szövetség ráijesztett: minden játékosnak cipőben kell futballoznia. A hinduk mezítláb szerették rúgni a bőrt...

A seregszemle kimagasló esélyesének Brazíliát tartották, utána rögtön Angliára szavaztak a szakemberek. De mit ád az ég, a modern labdarúgás tanítómesterei második mérkőzésükön 1:0-ra kikaptak az Egyesült Államok csapatától, s talán nem túlzunk, ha azt állítjuk: mindmáig ez a futball-világbajnokságok legnagyobb szenzációja. A büszke Albion fiai azoktól szenvedtek vereséget, akikről a meccs előtt a következőket írta az egyik angol újság: „A világon már csak két nemzet van, amelyik nem tanult meg focizni, az eszkimók és az amerikaiak.“ Nos, az amik nem futballoztak valami káprázatosan, de a Haitiból származó Gaetjens középcsatár (civilben pincér volt) valahogyan mégiscak a hálóba kotorta a labdát. Anglia húsz esztendő után elindult a világbajnokságon, hogy bemutassa tudását a köznépnek, amellyel sokáig nem akart keveredni, aztán leckét kapott a majdnem eszkimóktól. De nem csupán Anglia vérzett el. Hasonló sorsa jutott a kétszeres világbajnok Olaszország is.

Egy héttel a csoportmérkőzések után kezdődtek a négyes döntő küzdelmei. És a brazil álmok megvalósulni látszottak. Előbb a svédeket (7:1), majd a spanyolokat (6:1) gázolták le Ademirék. Világos, hogy ki nyeri a világbajnokságot! A napnális világosabb, hiszen az örök rivális, Uruguay pontot vesztett az ibériaiak ellen, Brazíliának a döntetlen is elegendő az utolsó mékőzésen. A hatalmas ország úgy várta első vb-címét, mint a jó kisfiú a Mikulás bácsit. Még kettőt alszunk, már csak egyet és eljön. Biztosan eljön...

Július tizenötödikéről tizenhatodikára, szombatról vasárnapra virradóra nagyon kevesen aludtak Rio de Janeiróban. Mindenki az utcán volt, táncolt énekelt, zajlott a karnevál. Ünnepelték a csapat világbajnoki címét. Vasárnap délelőtt már 100 ezren sütkéreztek a Maracana-stadion lelátóin, öt órával később, az összecsapás kezdete előtt a sporttörténelem legnagyobb közönsége, 220 ezer ember szorongott a 200 ezres stadionban. Mit számított az a plusz 20 ezer. Nem szurkolni mentek. Ünnepelni. Mert maga a mérkőzés, ugyebár, puszta formaság. A zenekar is „otthon felejtette“ az uruguayi himnusz kottáját. Könnyelműség volt. Uruguay legyőzte Brazíliát. De ki „merte“ ezt előre látni?!

A brazil labdarúgók sírva hagyták el a pályát, az alig mozduló közönség dermetten meredt a játéktérre, ahol világraszóló siker megszületését remélte, és amely végül reményei temetőjévé vált. A világbajnokságra épült új stadion pereméről tíz elkeseredett szurkoló ugrott fejest a mélységbe. A gyászoló drukkerek csak hónapokkal később tudtak mosolyogni az alábbi történeten.

Flavio Costa edző a döntő után nőnek öltözve távozott a stadionból. Biztos, ami biztos alapon a kijáratnál kézen fogott egy kislányt, aki erre elkezdett sírni, mire a „mama“ így szólt az előtte haladó nőhöz: „Nem vigyázna egy pillanatig a kislányra?“ „Nagyon szívesen, Costa úr – válaszolta a hölgy – Én Feola vagyok...“ Vicente Feola volt a brazil válogatott másodedzője...

A 4. világbajnokság döntő mérkőzése: URUGUAY–BRAZĺLIA 2:1 (0:0). Rio de Janeiro, 220 ezer néző. Játékvezető: Reader (angol). Góllövők: Schiaffino (66.), Ghiggia (79.), illetve Friaca (48.). URUGUAY: Maspoli–Gonzales, Tejera–Gambetta, Varela, Andrade–Ghiggia, Perez, Miguez, Schiaffino, Moran. BRAZĺLIA: Barbosa–Augusta, Juvenal–Bauer, Danilo, Bigode–Friaca, Zizinho, Ademir, Jair, Chico. A gólkirályi címet Ademir szerezte meg 9 góllal.