Szabics bevallotta: szégyelli magát

Budapest. A lengyelek elleni sorsdöntő Eb-selejtezőn a Szabics Imre, a VfB Stuttgart támadója bizonyult a legveszélyesebb magyar játékosnak. Kapufája és gólja mestermunka volt, bár az egyértelműen bebizonyosodott: Szabics Imre egyedül kevés a jó szerepléshez.

Hogy aludt a meccs utáni éjjel?

Rosszul. Mérhetetlenül csalódott vagyok. Ám azt kell mondjam, a pótselejtezőt érő második helyet nem itt buktuk el, de ez – sajnos – már történelem. És tudja mit, én bizony kimondom: igenis szégyellem magam, amiért a magyar válogatott ebben a csoportban csupán a negyedik helyen tudott végezni.

Dicséretes az önkritikája, ám a negyedik helyért ön tehető a legkevésbé felelőssé. Nem először tűnt úgy, ha ön nem rúg gólt, akkor senki sem.

Meg kell védenem a csapattársaimat, hiszen minden győzelem és minden kudarc egy csapatmunka eredménye. A futball erről szól.

A selejtezők megkezdése előtt, a sorsolásnál valami olyasmit mondott, hogy most, vagy soha! Gondolom arra értette mindezt, hogy ebből a csoportból tovább kell jutnia a magyar válogatottnak.

Nos, valóban mondtam ilyesmit. Úgy véltem, a sorsolás szeszélye folytán olyan esélyt kapott mind az utánpótlás-, mind pedig a felnőttcsapat, amit órási bűn lenne veszni hagyni. És látja, mi lett a vége. Mindkét együttes kiesett, ez pedig súlyos kritikája a magyar futballnak. Ám ha megengedi ezt nekem, most azt mondom, a remény hal meg utoljára. Én azért futballozom, hogy a válogatottal pályafutásom során legalább egy világversenyre kijussak. Ez minden vágyam, és erről a célomról a mostani bukásunk ellenére sem mondok le.

Persze, hiszen profi sportolóként nincs más választása, csak tudja, ott van az a sok-sok ezer, talán sok százezer szurkoló, akik az elmúlt tizenhét év sikertelensége ellenére még most is bíztak a csodában, ehelyett újból csalódtak egy nagyot. Akkorát, hogy kérdés, közülük hányan lesznek még kíváncsiak a következő válogatott meccsre.

Nagyon remélem, hogy sikerül majd visszaszereznünk a közönség szeretetét. Ezt természetesen csapattársaim nevében is mondhatom, hiszen többek között erről is beszélgettünk a lengyel meccs után – még szombat este elmentünk vacsorázni, és beszélgettünk a velünk történtekről. Persze, ne gondoljon afféle önfeledt trécselésre, hiszen mindenki roppant csalódott volt. Ennek ellenére a válogatott tartását, morális erejét bizonyítja, hogy még most sem volt egymásra mutogatás, most sem a másikban kerestük a hibát.

Gellei Imre önökkel tartott ezen a vacsorán?

Nem, ő nem jött velünk.

Ön szerint egyébként egy ilyen kudarc után le kell mondania a szövetségi kapitánynak?

Tudja a válaszomat?

Sejtem, és úgy szól: ezt nem az ön dolga megítélni. ĺgy van?

Pontosan így.