Sarrismo, avagy a trófeák nélküli boldogság útja

Forradalmár a semmiből
2018 nyarán azonban valami megváltozott: Maurizio Sarri, a láncdohányos, testnevelőtanár kinézetű egykori bankár kinevezésével maga az anti-Chelsea került a csapat élére, egy olyan edző, aki 2014-ig azt sem tudta, milyen élvonalbeli csapatot irányítani. Ha magasba emelt serlegekkel nem is mérhető, de olyan eredmények vannak mögötte, amelyek legitimálják kinevezését a világ egyik legnagyobb klubjának élén.
A 2014/2015-ös szezonban – ez volt karrierje első éve a Serie A-ban – úgy menekült meg a biztos kiesőnek tippelt Empolival, hogy a csapat félelmet nem ismerő támadófutballjától összefutott a nyál az ember szájában. Le is csapott rá a Napoli (csak azért nem a Milan, mert egy folyton cigiző, öltöny helyett melegítőben dirigáló, baloldali nézeteket valló edző nem illett a klub imázsához), ahol Antonio Conténál nem kisebb nevet, Rafa Benítezt kellett pótolnia.

Három év alatt félistenné nőtt a szurkolók szemében: minden idényben új pontrekordot döntött (két ezüst és egy bronz a bajnokságban), tette mindezt úgy, hogy második szezonja előtt a klub eladta egyetlen igazi sztárját, Gonzalo Higuaínt. A csapat annak ellenére lépett szintet évről évre, hogy nem igazolt meghatározó neveket. A Napoli sosem szerzett olyan sok gólt és kapott olyan keveset, mint Maurizio Sarrival a kispadon, ráadásul szemet gyönyörködtető, költeménnyé komponált focival, ami elismertségben sosem látott szintre emelte a klubot.
 

Többek között Arrigo Sacchi, Marcello Lippi és Fabio Capello is az olasz labdarúgás forradalmárának nevezte Sarrit, akit a 2016/2017-es idényben már a Serie A legjobb edzőjének választottak. A 2017/2018-as szezonban már a passzok, lövések, gólhelyzetek és kaput eltaláló lövések számában is az olasz bajnokság legjobbja volt a csupán ötödik legnagyobb költségvetéssel operáló Napoli, végül 91 ponttal is alulmaradt a sorozatban hetedik olasz bajnoki címét begyűjtő Juventusszal szemben, ez az olasz bajnokság történetében a legtöbb egy olyan klubtól, amely nem végzett a tabella élén.

Miután a Manchester City 2017 őszén oda-vissza legyőzte a Napolit a BL csoportkörében, Pep Guardiola azt mondta, talán nem is játszott még ennyire erős ellenféllel. A katalán mester számtalanszor áradozott már Sarriról, bevallása szerint sokat tanult a Napoli mérkőzéseiből, és ugyanerre számít a Chelsea-nél is. A két edző egyébként baráti kapcsolatot ápol, várhatóan övék lesz a Premier League legkedvesebb rivalizálása, feltéve, hogy Abramovicsnak lesz türelme kivárni, amíg az előző idény végére 30 pontosra nőtt szakadék vékonyodik a két klub között.

Újratervezés
A napnál is világosabb: Sarri kinevezésével a Chelsea új helyet, új arcot keres magának a futball térképén. Ezúttal nem egy sikert garantáló edzőhöz nyúltak és talán nem is rövid távban gondolkodnak. Abramovics belát(hat)ta, hiába övé az egyetlen angol klub, amely az előző két szezon mindegyikében nyert egy trófeát (2017: PL, 2018: FA-kupa), már nem ők költenek a legtöbbet és nincs olyan piaci vonzerő a Chelsea-ben, mint évekkel ezelőtt. A következő éveket várhatóan az a City dominálja majd, amely egy pontosan körülhatárolható stílussal lépett új útra azzal a Guardiolával, akit Abramovics is éveken át próbált magához csábítani. Ugyanezt tette a Liverpool Jürgen Kloppal, és talán az orosz milliárdos is valami ilyesmit tervez: ha egyszer a második, harmadik, negyedik helyért küzdenek, tegyék azt olyan futballal, amiért bomlik a nép. 
 

Jön a Sarrismo
Vagy más néven Sarriball, így nevezik azt a 4-3-3-as felállásra szabott stílust, ami már az Empolinál is jellemezte, a Napolival pedig szinte tökélyre fejlesztette. Leggyakrabban Guardiola Barcelonájához hasonlítják (ezért is a kölcsönös rajongás), vertikális tiki-takának nevezik, azaz valamivel direktebben támadja a kaput, mint a katalán mesterműve. Labdabirtokláson alapuló, sok rövid passzal megkomponált, hátulról építkező, labdavesztés esetén agresszív letámadást erőltető, az ellenfél kikényszerített hibáiból sok gólt szerző játékrendszerről van szó, amely a kapustól a csatárig minden egyes játékostól taktikai fegyelmet, technikai képzettséget és kiemelkedő állóképességet követel meg. A Sarriball egyik leglátványosabb jellemzője, hogy a labda nélküli is folyamatosan mozgásban van a csapat, amely labdaszerzés után passzháromszögeket alakít ki a pálya minden területén, a sok rövid és gyors átadással pedig zökkentik az ellenfél védelmét és figyelmét, az üres területekre bemozduló támadókat ezt kihasználva pedig egy-egy halálos ütempasszal hozzák gólhelyzetbe.

A legnagyobb erény
A messziről is jól felismerhető stílus vitathatatlanul Sarri legnagyobb vívmánya, de nem a legnagyobb erénye. Nemcsak kinézetében, de elveiben is régi vágású edző, aki szerint a futball nem sport, hanem játék, és nemhogy nem érdekli, de egyenesen untatja az átigazolási piac. Nem kér új játékosokat, hanem azokkal akar dolgozni és fejlődni, akik rendelkezésére állnak. Lehet, hogy ez tetszett meg a több pénzt és jobb játékosokat követelő Conte panaszait megelégelő Abramovicsnak?
Sarri elveiben és támadófutballjában óriási fejlődési potenciál rejlik, pár szezon alatt képes megsokszorozni játékosai értékét, ezt néhány Napoli-játékoson pontosan be lehet mutatni.
A legékesebb példa a brazil születésű, de olasz válogatott Jorginho, aki Beníteznél csak epizódszereplő volt, később Sarri futballjának legfontosabb láncszemévé, 2018-ra pedig Európa legtöbbet és legpontosabban passzoló játékosává vált, illetve az egyetlen, akit korábbi csapatából magával vitt a Chelsea-hez, a Manchester City és Pep Guardiola orra elől elhalászva. 
Hasonló értékváltozásokra lehet számítani a Chelsea-nél is, ezek alapján ijesztő belegondolni, a jelenlegi szintről még meddig fejlődhet a már most a világ legjobbjai között emlegetett Eden Hazard vagy N’Golo Kanté, csak hogy a Chelsea keretének legfényesebb csillagait említsük. 
 

A gyenge pont
Persze nemcsak a Chelsea lépett a változás útjára, Sarri is. Melegítőjét öltönyre cserélte, nem cigarettázhat mindig és mindenhol, mint Olaszországban tette (néha meccs közben a lelátóra ült fel cigizni, mert a kispadnál nem tehette, de az öltözőben is rendszeresen rágyújtott).
Gyenge pontja, hogy a hideg rázza a rotáció szó hallatán, azaz csak azt a játékosát teszi pályára, akiről biztosan tudja, képes végrehajtani a rábízott feladatot. Végül ez lett távozásának egyik oka: a Napoli elnökének nem tetszett, hogy 12-13 futballistával vitte végig a szezont, aminek több hátránya is volt: a többfrontos szereplés kizárt, egy sérülés katasztrófával érhet fel, a kispadon ücsörgő játékosok értéke csökken, igazolni pedig nehéz, ha csak nem tudnak garantálni egy helyet a kezdőben. Ezen az elven Sarrinak mindenképp változtatnia kell, mert a Premier League-terheléshez 12-13 labdarúgó kevés lesz. 
A Chelsea 2018/2019-es szezonjának legnagyobb kérdése, hogy a nápolyinál minőségben és egóban is magasabb szintet képviselő keret mikor és hogyan lesz képes átállni a Sarri-stílusra, amely nemcsak új karaktert, de egy egészen új megítélést hozhat Anglia egyik legellentmondásosabb klubjának. Minden kezdet nehéz, ez még keményebb lesz, a választ pedig csak az előttünk álló hónapok adhatják meg, de a türelem triplán kifizetődhet, a pályán, a lelátón és az átigazolási piacon egyaránt.