Pjongcsangi napló: Szempillantás

Méghogy jetlag, méghogy átállási nehézségek? Az embernek persze lehetnek ilyen úri huncutságai, de minden egyes nem alvással töltött perc nagyon fog fájni másnap. 

Velünk van az időeltolódás, gondolom minden éjjel, amikor viszonylag kapkodás nélkül írhatom a cikkeimet. Reggelente viszont úgy érzem, fogalmam sincs, kivel van az időeltolódás, de hogy nem velem, az biztos.

Ez már a második hét. Ilyenkor már előfordul, hogy az ember egy teli szedőkanál paradicsomos babbal a kezében az utolsó pillanatban döbben rá, hogy elfelejtett tányért venni, és éppen a tálcáját készül leönteni babbal. És ilyenkor születnek az olyan gasztronómiai különlegességek, mint a kávéval leforrázott instant leves. (Sokat elmond az itteni kávé minőségéről és a kimerültség mértékéről, hogy csak a színe volt furcsa, az illatát tökéletesen rendben találtam, ugyanannyira hasonlított levesre, mint kávéra.)

A program pörög, pihenni majd otthon fogunk, ha fogunk. Kicsit csalni azért olykor-olykor lehet. Érdemes például akkorra beütemezni két helyszín között az utazást, amikor az emberen éppen úrrá lesz a fáradtság, mert ilyenkor 30-40 perc szundítás is aranyat érhet.

Csak egy a baj: azok a buszok, amelyek az olimpia elején 30-40 perc alatt értek el a célállomásra, mostanában mindig egy szempillantás alatt ott vannak...