Pánikbetegség, depresszió, szerencsejáték – egy világbajnok kapus vallomása

A pályafutását tavaly befejező klasszissal, az olasz válogatott jelenlegi delegációvezetőjével a Corriere Della Sera készített interjút a könyve kapcsán.

A nevem Gianluigi Buffon, negyvenöt éves koromig futballoztam, huszonnyolc éven át profiként. Azt hiszem, milliárdszor vetettem magam a földre. Tudom, hogyan és mikor kell esni. Az élet azonban megtanított arra, hogyan keljek fel újra

– olvasható a könyv fülszövegében.

Az „Elesni, felállni, elesni, felállni” (Cadere, rialzarsi, cadere, rialzarsi) című mű feltárja Buffon titkait, hogy milyen belső energiákból merített, hogy negyvenévesen is fitt és motivált maradjon. Hogyan maradhat sikeréhes egy olyan bajnok, aki feláldozza fiatalságának legszebb éveit, ünnepeit és összes nyarát? És hogyan tudott mindig felállni, ha gödörbe került?

Kameruni bálványa miatt lett kapus

Még nem voltam 15 éves, amikor először játszhattam egy olasz válogatottban. A 16 éven aluliakhoz hívtak be egy edinburghi, Skócia elleni mérkőzésre. Ez volt az első alkalom, hogy egy igazi angol stadionban jártam: a fából készült lelátók, őrjöngő szurkolás, harmincezer ember. Plusz köd. A kispadon ültem, és a meccs közben elkezdett havazni. A pálya csupa fehér volt... Az edző rám szólt: Buffon, te jössz! Játszottam néhány percet, és csak egy labdát védtem, de arra ráfeküdtem a hóba merülve”

– emlékezett vissza a kezdetekre.

Családjában a sport alapvetésnek számított: édesanyja, Maria Stella Masocco háromszoros olasz bajnok volt súlylökésben és diszkoszvetésben, nagybátyja, Dante Masocco élvonalbeli kosaras, két nővére, Guendalina és Veronica válogatott röplabdázó volt. A kis Gianluigi végül a labdarúgást választotta, eleinte középpályásként szerepelt, de amikor 1991-ben, 13 évesen kezdte pályafutását a Parma utánpótlásában, edzőjét, Ermes Fulgonit megdöbbentették a fizikai adottságai. 

Hogy kapus lett, azt az 1990-es vébének köszönhette, ott látta meg bálványát, a kameruni Thomas N'Konót. Így aztán amikor a Parma ifjúsági csapatának mindkét kapusa hirtelen megsérült, Buffon vállalta, hogy kesztyűt húz. Két héten belül első számú kapussá vált.

Van valami mazochisztikus a kapuskodásban. Az én fiatalkorom pályái ugyanolyanok voltak, mint az 1970-es években: a talaj kemény volt, mint a beton. A régi kapusokat a sérült kezükről, a fájó csípőjükről ismered fel, sokszor annyit estek, hogy vérző sebeik voltak. Életemben csak egy ügynököm volt, Silvano Martina. Azért választottam őt, mert a keze tele volt sebhelyekkel. Igazi kapuskezei voltak.

Az a hír járja, hogy a kapusok kicsit flúgosok, ez a könyvéből is kiérződik.

Igen, bennem is van egy kis őrültség. Egy kapus magában beszél. Vagy a kesztyűjéhez. Ráadásul bennem mindig volt egy jó adag lobbanékonyság. Enélkül nem éltem volna túl.

Hűség és a bátorság 

De szerinte kellett is hozzá némi dili, hogy elviselje azt a nyomást, ami a bemutatkozásakor nehezedett rá.

Próbáljon meg debütálni a Serie A-ban 17 évesen úgy az AC Milan ellen, hogy a Parma az első helyen áll, éppen a milánóiakkal holtversenyben. 1995. november 19-én történt, az aluljáróban Weah, Boban, Costacurta, Baresi tekintetével találkoztam. Egyszer csak valaki megveregette a vállam. Paolo Maldini volt az, aki bátorított. Ő is gyerekként debütált a Serie A-ban: tudta, hogy ez mit jelent. Soha nem felejtettem el ezt a gesztust. Paolo Maldini nemcsak hatalmas futballista volt, benne van az a két tulajdonság, amit a legjobban csodálok egy férfiban: a hűség és a bátorság.

A negatív személyiségeket próbálja elfelejteni és kitörölni az emlékezetéből, de a legjobbakra jó szívvel emlékszik. 

Három generációval játszhattam együtt, olyan világklasszisokkal, mint Zinédine Zidane, Ronaldo, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Andrés Iniesta. De ha egyet kellene választanom, Neymart mondanám. Öt Aranylabdát kellett volna nyernie.

Ám amíg a brazil támadó legalább a Barcelonával nyert Bajnokok Ligáját, ez az álom Buffonnak nem teljesült.

Három döntőt is játszhattam, de a 2015-ös Barca és a 2017-es Real Madrid az elmúlt 20 év legerősebb csapatai voltak. 2003-ban pedig még a Sevcsenko-féle Milannal álltunk szemben

– magyarázta.

Festészettel a depresszió ellen

Új könyvéből kiderült, hogy a büntetőkkel elbukott finálé után néhány hónappal depresszióba esett.

2003 vége volt, a bajnokság jól indult, aztán kezdtünk veszíteni a lendületből. A lejtővel együtt megnyílt előttem az űr. Amint lefeküdtem, a szorongás lett rajtam úrrá, azt hittem, egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Aztán ez történt a pályán is. Pánikroham tört rám, nyomást éreztem a mellkasomban, nem kaptam levegőt, azt gondoltam, hogy nem leszek képes játszani.

Ráadásul nem is nagy meccsről volt szó, csupán egy Reggina elleni hazai bajnokiról. A kapusedzője, Ivano Bordon átérezte a problémáját, és azzal nyugtatta, ha nincs jól, ne játsszon. 

Néztem a második kapust, a barátomat, Antonio Chimentit, ahogy bemelegített. Azt éreztem, döntő helyzetbe kerültem. Azt mondtam magamnak: Gigi, ha most nem lépsz pályára, precedenst teremtesz. Lehet, hogy másodszor is megtörténik veled, aztán még egyszer. És nem fogsz tudni újra játszani. Így hát pályára léptem. Volt egy hatalmas védésem, ez kellett az 1–0-s győzelemhez. De a probléma megmaradt, így segítséget kértem, és a terapeuta megerősítette, depresszió gyötör.

Buffon visszautasította a gyógyszeres kezelést, mert bár érezte, szüksége lenne rá, de attól félt, hogy függővé válik. Ugyanakkor a pszichológusa értékes tanácsokkal látta el, például azzal, hogy lépjen ki a futball bűvköréből és keressen más érdeklődési köröket is.

Ekkor fedeztem fel a festészetet. Elmentem a torinói Modern Művészeti Galériába. Volt egy Chagall-kiállítás, a Promenade című festménye előtt egy órára elakadtam. Ez egy egyszerű kép, Chagallt ábrázolja feleségével, Bellával kéz a kézben; kivéve, hogy az asszony repül. Másnap visszatértem. A pénztáros jelezte, hogy Buffon úr, ugyanazok a képek vannak, mint tegnap. Azt válaszoltam, hogy köszönöm, tudom, de újra látni akarom.

Rasszista vagy anarchista?

Elmesélte, hogy bűntudatot érez a szüleivel szemben, mert ugyan egyetemre akart menni, de a klubnál azt mondták, hagyja csak, majd ők elintézik, minden futballista így csinálja. Naivitásának ára egy hamis diploma lett. 

Aztán ráragasztották a rasszista jelzőt. Előbb azért, mert egy „Boia chi molla” (kb.: Halál arra, aki feladja) feliratú pólót viselt, amelyet fasiszták használtak Benito Mussolini idejében, majd a Parma csapatában a 88-as mezt választotta, amelyről az olaszországi zsidó közösség azt tartotta, náci éltetés, hiszen a H az ábécé nyolcadik betűje, tehát a 88 a HH-nak vagyis a Heil Hitlernek felel meg.

Fogalmam sem volt, hogy egyesek számára ez ezt jelenti, én a két nyolcast négy labdának láttam, ami Olaszországban az erőt és elszántságot jelképezi. De se fasiszta, se rasszista nem vagyok. Elsőszülöttemet, Louis Thomast, aki jelenleg csatárként játszik a Pisa ifjúsági csapatában, gyermekkori hősöm, Thomas N'Kono tiszteletére neveztem el. Én voltam az egyetlen európai, aki elment Kamerunba a búcsúmérkőzésére, csodálatos emlék. Hogy milyen ember vagyok akkor? Konzervatív anarchista. Az én városom, Carrara az anarchisták földje. Mélyen hiszek a szabadságban, ennek meg is fizettem az árát. Magamhoz ölelem az újságírókat, de soha nem keresem a cinkosságukat. Pedig az újságok, a közösségi média sokat számítanak a mi környezetünkben.

Kapott is a médiától, amikor visszavonulása után még egyszer elfogadta a két meccsre, ideiglenesen kinevezett kapitány Gigi Di Biagio invitálását. Kampány indul ellene az újságokban és a közösségi oldalakon, hogy bár megöregedett, nem akar félreállni. Egy mémben ráncosodva azt hirdette: a 2500-as vb a célja. Argentína ellen 176. alkalommal még kapuba állt, azóta a búcsúmeccsről sem akar hallani.

Fogadójáték, a legnagyobb gyengesége

Azt mondta, hívta az Atalanta, amelynek edzője, Gian Piero Gasperini írt nekem egy WhatsApp-üzenetet: „Veled megnyerjük a Bajnokok Ligáját”. 

De maradt a Juventusban. Aztán kapott egy ajánlatot a Barcelonától is.

Tetszett az ötlet, hogy Cristiano Ronaldo után Messivel is játszhatok. Egyik nap azonban vezettem, és a rádióban lejátszották Jovanotti egyik dalát, a Bellát, amit nagyon szerettem. Felnéztem, és megláttam az autópályán a parmai fizetőkaput. Ezt égi jelnek vettem: zárjuk le ott, ahol minden elkezdődött!

Gyengeségnek tartja, hogy sohasem tudott ellenállni a szerencsejátéknak. Egyesek számára ez bűn, számára adrenalin volt. De egy dologban biztos, hogy sohasem követett el semmi illegálist, sohasem folytattak vizsgálatot ellene. Mert soha nem fogadott a Juvéra, a válogatottra vagy egyáltalán a futballra, csak amerikai kosárlabdára és teniszre.

A 2006-os világbajnoki címről azt mondta, abban a válogatottban a bizalom és az egység rendkívüli légköre jött létre, amely négy évvel korábban hiányzott. Pedig nem számítottak esélyesnek, de szerették volna minden idők egyik legnagyobb botránya, a Calciopoli közepette, hogy kik is ők valójában. De azt is érzi, hogy kapott segítséget máshonnan is.

Kiskorom óta hiszek Istenben. Parmában gyakran jártam a keresztelőkápolnába imádkozni, de most is minden vasárnap járok misére Milánóban. Hogyan képzelem el a túlvilágot? Csodálatos meglepetés lesz.